Kemény Lili: Madaram

„Mindannyian kivétel nélkül tele vagyunk kifejezetlen tudattartalmakkal, érzelmek és alig-gondolatok feszültségeivel, verstorzókkal és verscsírákkal, amelyekből mi lesz? Rendszerint nem több, mint egy felkiáltás, egy félmondat vagy egy kézmozdulat...” – fejtegeti Nemes Nagy Ágnes egy helyütt; s hogy megoszthassam a benyomásaim Kemény Lili lírájáról, hogy ne mondjam: megfelelő fogást találjak rajta, vissza-visszatérek majd Nemes Nagy szövegéhez. Mert a fiatal költő első kötetét lapozva ez a szöveg jutott az eszembe, s miközben elmerengek egyediségen, kétségtelen tehetségen, láthatóan átgondolt szerkesztésen, nem hagyhatom szó nélkül a hamisítatlan elsőkötet-jelleg sajátságait, a túlságosan korán érkező lehetőség olvasás közben elém táruló csapdáit.
 
Kemény Lili nagyon fiatal, ez se nem baj, se nem érdem. Viszont a kötet birtokában úgymond „nagypályán focizik” a verssorok „labdáival” – a kötet birtokában az a megközelítés illeti, ami kötetek birtokában bárkit. Elsősorban persze azokhoz kell „mérni” költészetét, akik szintén igen fiatalon debütáltak, a kamasz-zsenikhez, Weöreshez akár – és ez nem kegyetlenség, hanem következetesség. Ezért nem szeretem a címkét, amit magára aggat, a költői serdülő-jelleg önként-vállalását, nem szeretem, mert mentegetőzés-szaga van. „…az ősi, serdületlen ritmusba kezd beleszólni a serdülő tartalom, s az ember megrendülten jön rá, hogy a költészet kifejezés. Vagyis hogy a költőnek mondania is kell valamit, hogy a szavaknak értelmük van, és arra valók, hogy kifejezzük velük magunkat és a világot, minden emóciónkat és legalábbis az emberi lét egészét. A kamaszköltészet áradó pillanata ez, a verszuhatagoké – ki ne ismerné, mikor mindenki költő, vagy költő volt életében kétszer-háromszor?” - írja Nemes Nagy, s ennek a címkének az „önmentő” vállalása esetünkben azért probléma, mert ez a versanyag többet érdemelne.
 
Hiszen erős hangulatokkal játszik a költőnő, és nagyon sokszor jól. Valahol azt a felszabadult, jól asszociálható, az olvasóban továbbgördülő vers-nyelvet műveli, ami hallatlanul izgalmassá tette például Tóth Krisztina Őszi kabátlobogás-át. Vannak erős pillanatai, „Az idillből kimaradt pásztor” kimaradás-érzete olvasva is fáj, a „Kopog” önzése megmosolyogtat, a „Psyché télikabátban” ön- és helyzetismerete maradéktalanul jön át, és ott az „Otthoni dal”:
 
„Megtépázott fenyők dörgölik
águkat az ablak üvegéhez
mert idegen emberidegen
átokverte vidék ez.
A hegyoldalban felejtett
kegytárgy előtt elaludt a mécses.”
 
A kötet darabjai közül a megkapó képek leginkább e versben adnak át maradéktalanul tartalmakat – ezen a versen nincs mit megbocsátani, nincs miért mentegetőzni miatta.
 
Viszont Nemes Nagy gondolatívén tovább lovagolva: a kamaszköltészet legfőbb gondja a „lét-egész”, hogy versben jobbára túl sokat markol – és jutott e kötetbe bőven ezekből a sorról sorra más irányba csapongó darabokból is. Szavak hímén, képek csábításán félrebiccenő sor-vezetése folyamán némelyik vers egyszerre annyi mindenről kezd szólni, hogy a végén a képei egy művészeti antikvitás eklektikus kínálatához válnak hasonlóvá – nem adnak ki egy címmé formálható összképet. Amit aztán suta címválasztások takarnak el, általában további asszociációs szinteket emelve a vers-történetbe.
 
Emlékszem, milyen vitákat generált anno Varró Dániel Bögre Azúrja – hányan vetették a szemére, hogy a fantasztikus forma-érzék, a fiatalon is maradéktalanul birtokolt mesterségbeli „apparátus” mellé az élete „anyaga” vékony. Kemény Lili sokkal szenzitívebb, sokkal kevésbé formált költészetet él, de róla is elmondható, hogy nem volt kitéve durva szeleknek, hogy a kötetből az igazán húsba vágó tapasztalatok átütő ereje még hiányzik. Kétely nem fér hozzá, hogy a nézőpontja a költőé, érzékeny módon képes láttatni dolgokat, csak viszonylag szűk a horizont, amit kirajzolnak a versek.
 
„A gyermekkori szóeufóriának vége, a kamasz-pillanat kételytelen önkifejezésének ugyancsak: felnőttünk, és hordozhatjuk a teve két púpját, az írás mesterségének mindenkori kettősségét, a szó örömét és a szó elégtelenségét.” A kötet birtokában Kemény Lili megérkezett az irodalomba. Nincs könnyű helyzetben – mert tehetséges. Minden kritikám ellenére kíváncsi vagyok, milyen utazás várja ezen az igen nehéz pályán.