FőképJó ideje magam mögött hagytam már azt a korszakomat, amikor romantikus lányregényeket vagy chick-lit-eket olvastam. Ma már többnyire haszontalan – és bosszantó – időtöltésnek tartom az egy témára kihegyezett könnyed női regények lapozgatását, mégis, időnként előfordul, hogy kiszakadnék a saját világomból, mert épp elegem van, sok volt, fáj minden, és úgy egyébként is – kell egy kis lazítás. Most épp egy ilyen pillanatban talált rám Eleanor Brown könyve, a Nyakunkon a boldogság. Amit elképzelhető, hogy bármely más időszakomban sarokba hajítottam volna, most azonban remekül szórakoztam rajta.
 
Az Andreas lányok, Rose, Babb és Cordy hosszú évek után gyűlnek össze újra a szülői házban – látszólag édesanyjuk súlyos betegsége hozta haza őket, ám mindhárman saját sebeiket is gyógyítanák azzal, hogy visszatérnek a családi fészekbe. Rose, a legidősebb – az egyetlen, aki a szülőkkel maradt a kis egyetemi városban – mindennél jobban ragaszkodik a megszokott környezetéhez, a terveihez, a jól kiszabott kis életrendjéhez, és minden vágya, hogy apjához, a neves Shakespeare-kutatóhoz hasonlóan ő is a város egyetemén taníthasson – e vágyának oltárán kis híján feláldozza egyébként harmonikus kapcsolatát is.
 
Bianca (Babb), aki fiatalon New Yorkba menekült az unalmas kisvárosból, súlyos titkokat és megaláztatásokat hurcol magával, felejtést, megbocsátást keres, jóvá akarná tenni hibáit, változtatna életén, ám saját korlátain nem tud túllépni. A legfiatalabb testvér, Cordy, a felelőtlen, elkényeztetett kislány, akinek soha nem volt állandó munkája, párja, otthona, csak sodródott éveken át egyik buliból a másikba, egyik államból a másikba, életében először kénytelen felelősséget vállalni születendő gyermekéért.
 
Ahogy a három nővér összegyűlik gyermekkoruk színhelyén, azonnal felszínre kerülnek az éveken át hordozott sérelmek, ellentétek, féltékenységek – ám mellette, ha szépen lassan is, de újra kibontakozik köztük valami összetéveszthetetlen testvéri szeretet, bajtársiasság, összetartás. Kifejezetten jót tesz a regénynek, hogy nem állandóan egymás nyakán lógó, mindent együtt csináló testvérek ők, hanem örökké marakodó, vetélkedő nővérek, akik „bár szeretik, de nem kedvelik” egymást, mégis, ha baj van, számíthatnak a többiekre – és végül ők is rájönnek, hogy együtt könnyebb átvészelni a nehézségeket, és meghozni a súlyos döntéseket, mint külön-külön. Hitelesek és abszolút hétköznapiak, olyan problémákkal, amikkel mindannyian szembekerülhetünk – és valljuk be, olykor nagyon jól tud esni, ha egyszerű emberek cseppet sem egyszerű, ám nem is földtől elrugaszkodott problémáiról olvashatunk.
 
Remekül megírt humoros-romantikus történet ez, ami azonban játszi könnyedséggel elveszhetne a hasonszőrű regények tömkelegében, ha nem lenne az édesapa Shakespeare-kutató mivoltából adódó folyamatos utalgatás a nagy drámaíró műveire, és úgy általában, az irodalomra. A lányokat, akik már nevüket is Shakespeare-hősnők (Rosalinda, Bianca, Cordelia) után kapták, kiskoruktól kezdve az olvasás mindenek felett való szeretetére nevelte az akadémikus apa, és ők felnőve is hűek maradtak ehhez a szellemiséghez – reggeltől estig könyvvel a kezükben mászkálnak, minden helyzetben olvasnak, és gyakran a könyvektől kérnek tanácsot. Idézhető mondatok tömkelegével szolgál a könyv, amik mind-mind az olvasás, a könyvek szeretetét hirdetik – a folyamatosan Shakespeare-idézetekben kommunikáló apa révén pedig akár kedvet is kaphatunk egy kis drámaolvasáshoz (bár azért a gondolat, hogy a saját szülőnk beszéljen így, rémisztő).
 
Említést érdemel a regény elbeszélésmódja, ami a műfajban szokatlanul ügyesen szolgálja a cselekményt – a többes szám első személyű elbeszélőnek hála, sosem tudjuk, ki beszél, az lehet az érzésünk, hogy a három lány együtt meséli el a történetet. Az írónő ezzel a húzással eléri, hogy úgy érezzem, én – az olvasó – vagyok a negyedik testvér; behúz a lányok világába, és egyúttal megbonthatatlan egységként kezeli őket.
 
Ezt fejezi ki egyébként a hazai kiadás meglehetősen esetlenre sikerült borítója is – a Rose vállán csücsülő két kis ördögfióka, Babb és Cordy örökké nővérükkel vannak, olykor még azt is gondolhatjuk, hogy ők (a kisördögök) az elbeszélők. A kiadást illetően a borítónál sokkal nagyobb problémának érzem a címválasztást. Egyfelől sok köze nincs a történethez, és a könyvet a romantikus tucatregények közé pozicionálja, másrészt, megfosztja a regényt az eredeti cím (The Weird Sisters) áthallásosságától. A lányok ugyanis folyamatosan vészlányoknak hívják magukat, ami nyilvánvaló utalás a Macbeth három boszorkányára (a magyar fordításokban vészbanyák, az eredetiben Weird Sisters) – nem tudom, miért nem bízott a kiadó annyira a magyar olvasókban, hogy megtartsa a címet, szerintem jó néhányan értékeltük volna.