Főkép

Woody Allen neve gyakorlatilag meghatározza egy film stílusát, hangulatát és érzelemvilágát, ezt számtalanszor bizonyította már, elég, ha csak a legutóbbi évekre és az olyan alkotásokra gondolunk, mint a Match Point, a Füles vagy a Vicky Cristina Barcelona. Műveinek többsége egyszerre lesz mélyen drámai, elgondolkodtató és kellemesen vidám is – talán ezért szeretjük igazán rendezéseit. Nincs másként az Éjfélkor Párizsban esetén sem, melyben a különös szerelmi történetet és a múltba vágyódás nosztalgikus témáját a francia főváros csodálatos helyszínein láthatjuk viszont.
 
Melyik író nem szeretne Párizs elhagyatott, romantikus utcácskáin sétálgatni, ihletet meríteni az esőből és a sokat látott emlékművek tömegéből? Gil Pender hivatalosan forgatókönyvíróként tevékenykedik Hollywoodban, de munkáját egyáltalán nem szereti, inkább a saját regényén dolgozna. Szüntelen álmodozó, legszívesebben az 1920-as évek művészetben gazdag világában élne – természetesen Párizs városában. Mikor menyasszonyával ellátogatnak az apósa üzleti ügye miatt Franciaországba, Gil különös élménnyel gazdagodik: pontban éjfélkor egy bizonyos helyszínen megjelenik egy fiáker, melybe beszállva a ’20-as években találja magát, s társaságul olyan híres és elismert alkotók szegődnek, mint Ernest Hemingway, F. Scott Fitzgerald vagy Salvador Dalí.
 
Talán ennyiből is kiderül, hogy a rendező ezúttal a művészeknek tart görbe tükröt, a művészéletet és az állandó múltba vágyódást próbálja kifigurázni - vagy legalábbis más megvilágításba helyezni. Ellenállhatatlan stílusban mutatja be, hogy minden korban mást tartottak az igazi Aranykornak, s míg a XXI. századi Gil az avantgárd fénykorában szeretne élni, addig az akkori bájos kísérőtársa, Adriana inkább a századforduló impresszionistáival érezné jól magát. Mindeközben elmélkednek a szerelemről, a párkapcsolatokról, vagyis a szokásos Woody Allen témák most is előjönnek - hogy ez mennyire hat újdonságnak vagy eredetinek, annak eldöntését inkább a nézőre bíznám.
 
A film legnagyobb erőssége a könnyed humorral átszőtt romantikus hangulat mellett a karakterekben rejlik. Elsősorban nem is a kortárs alakok, akik mindannyian egy-egy klasszikus, mondhatni Woody Allen-i figurát testesítenek meg – az el nem ismert álmodozó; a felesége, aki ugyan szereti, de mégsem érti meg igazán; a férfi, aki nagyképűségével és erőltetett sármjával elbűvöli a nőket maga körül –, ám a század eleji művészek annál érdekesebben jelennek meg. Gil irodalmi példaképei számos meglepetéssel szolgálnak, személyiségük sokszor rettentően különbözik attól, amilyennek regényeik alapján képzelnénk őket, de a festők között is akadnak különcök – Salvador Dalí figurája különösen emlékezetesre sikerült.
 
Nem lőném le a poénokat, helyette inkább a színészeket emelném ki, hiszen ezúttal is rengeteg kiváló alakítást láthatunk. Manapság mindenki szeretne a nagynevű rendezővel forgatni, talán a sztárok körében „sikkes” lett ezekben az alkotásokban feltűnni, mindenesetre a nézők csak élvezhetik ezt a helyzetet. Owen Wilson eddig inkább a vígjátékok műfajában tevékenykedett, s ugyan nem mindig éreztem, hogy tökéletes lenne a játéka, azért összességében korrekten megformálta a főszereplőt. A nők körében Rachel McAdams és Marion Cotillard nem csak a szépségüket mutatták meg, de tehetségüket is. A mellékszereplőket sem érheti panasz, Adrien Brody, Michael Sheen, Kathy Bates vagy akár csak a röpke pillanatokra feltűnő Carla Bruni is remek volt.
 
Nem tagadom, hogy a párizsi helyszín és a `20-as évek hangulata hamar megnyert magának – mint ahogyan most is elvarázsolt Woody Allen stílusa és különös érzelemvilága. Minden bizonnyal írt és rendezett is már jobb filmet, mint az Éjfélkor Párizsban, de a kommersz művek tengeréből mindenképpen kiemelkedik. Az idei év egyik legemlékezetesebb élménye.