FőképFülszöveg:
A templomos lovagrend a zarándokok és telepesek szentföldi védelmére felesküdött egyházi szervezetként alakult meg. Tagjai hitük szerint Isten nevében harcoltak, a szomszédos muszlim uralkodók pedig megtanulták félni a nevüket.
E kötetünkben -vizsgálatunk középpontjába a rend Szentföldön tevékenykedő tagjait helyezve- e harcos lovagszerzeteseket mutatjuk be: kortárs források alapján a beavatási szertartástól a lovagrend tagjainak képzésén, rangsorukon és a csatatéren alkalmazott harcrendjükön át egészen harcmodorukig haladva nyújtunk betekintést mindennapjainkba.

Részlet a könyvből:
A templomosok (régiesen olykor „templáriusok” – a szerk.) hívő harcosok voltak. Szigorú szabályok szerint éltek, eskü kötelezte őket hittestvéreik és a keresztény államok védelmére. Rendjüknek az egyház különleges jogokat és kiváltságokat biztosított. Tagjai jellegzetes öltözéket viseltek, és birtokaik szétszórtsága dacára egységes, összetartó közösséget alkottak. Az életvitelüket és napi teendőiket meghatározó regulát maga a pápa hagyta jóvá. Kortársaik rátermett és rettenthetetlen fegyverforgatóknak ismerték őket; oroszlánrészt vállaltak a kereszténység pogányok és eretnekek elleni küzdelméből. 1120-ban alapított rendjüket a pápa 1312-ben oszlatta fel.
A templomosok története az első keresztes hadjárat idején kezdődött. Miután a keresztény seregek 1099 júliusában bevették Jeruzsálemet, jó néhány nyugat-európai lovag döntött úgy, hogy a városban marad. Egy beszámoló szerint szerzetbe vonultak a Szent Sír templomába, mely Krisztus megürült sírboltja fölé épült, és máig a kereszténység legszentebb helyének számít. (Valójában a Szent Sír eredeti temploma Jeruzsálem elfoglalása előtt több évtizeddel leégett; az újjáépített templom már nem csak a sírt, hanem a Golgotát is magába foglalta – a szerk.) Mikor a Jeruzsálembe vezető úton megszaporodtak a zarándokok elleni muszlim rablótámadások, a Szent Sír templomának bentlakói úgy ítélték, hogy az újonnan létrejött Jeruzsálemi Királyságnak az ájtatos férfiaknál is nagyobb szüksége van képzett fegyverforgatókra. Harcos hittestvériséggé alakultak hát, és esküt tettek, hogy hadban szerzett tudásukat a kereszténység és a keresztények javára fordítják. A hitharcosok testvériségének eszméje nem tőlük származik: az első keresztes hadjárat alatt a teendők és a zsákmány megosztására, Nyugat-Európában a fosztogatók fenyegette monostorok védelmére tömörültek ilyenekbe Krisztus bajnokai.
1120 januárjában a lovagok kis csoportja Nablúszba ment, hogy a Jeruzsálemi Királyság összegyűlt papjai elé járuljon, és áldásukat kérje az újonnan alapított szervezetre. Az áldás nem is maradt el, Jeruzsálem királya, II. Balduin pedig saját palotájának egy részét, a korábbi al-Akszá-mecsetet engedte át a lovagoknak a jeruzsálemi Templom-hegyen. Mivel a Szentföld nyugat-európai urai (a muszlim köznyelvben „frankok”) az épületet Salamon templomának nevezték – mert annak hitték –, az új szervezet „a Templom rendje” (Fratres Militiae Templi) nevet kapta, tagjait pedig „templomosokként” kezdték emlegetni. Hogy valódi egyházi rendként léphessenek fel, utóbbiaknak már csak pápai jóváhagyásra volt szükségük – ezt 1129 januárjában, az Északkelet-Franciaországban található Troyes zsinatán kapták meg.
A templomosok nemcsak a keresztesek által meghódított területek – a nyugat-európai nyelvhasználatban Outremer („tengerentúl”) – zarándokait védték; az újonnan létrejött keresztény államok határait is óvták azok muszlim és keresztény ellenségeitől. A nyugati uralkodók egy része felismerte, hogy a rend ez utóbbi szerepkörben az ő számukra is hasznos lehet – így jutottak a templomosok határ menti birtokokhoz az Ibériai-félszigeten és Kelet-Európában. A központi régiók földesurai is adományoztak birtokokat a rendnek, hogy kereszténység védelmében tett erőfeszítéseit támogassák. Így, bár a templomosok katonai tevékenysége az Outremerre és az Ibériai-félszigetre koncentrálódott, a mai Európa számos országában folytattak gazdálkodói és kereskedelmi tevékenységet, hogy biztosítsák a rend határvidéki működésének anyagi hátterét.
 A rend főnökét, a nagymestert, a szentföldi főhadiszállás lovagtestvéreiből álló konvent választotta saját kebeléből. A templomos földtulajdon gyarapodásával bonyolódott annak igazgatása is: a birtokokat provinciákra osztották, mindegyik élére külön főparancsnokot állítottak. Az egyes provinciákon belül több kommendatúrát (latin nevükön preceptoriumokat) szerveztek meg, ezek élén egy-egy parancsnok állt. A vidéki kommendatúrákat jellemzően egyetlen, a lovagtestvérek szállásául szolgáló lakóház, egy kisebb kápolna és vendégszállás, valamint gazdasági épületek jókora területen elszórt együttese alkotta. A kommendatúra volt az adott terület adminisztratív központja. A kisebb gazdaságokat, a kamarákat (camerae) bérbe adták, vagy egy-egy lovagtestvér gondjaira bízták. A kommendatúrák évi jövedelmük bizonyos hányadát, az úgynevezett reszponziót kellett beszolgáltatniuk provinciájuk vezetőjének, aki továbbította azt a rend keleti főhadiszállásának. A provinciák vezetői a provinciális főparancsnok által évente összehívott gyűlésen számoltak el és szolgáltatták be a rájuk eső reszponziót; a főparancsnokok a néhány évente tartott rendi konklávé előtt tették meg ugyanezt. Ilyenkor döntöttek az új tisztségviselők személyéről és a jövőbeni feladatokról is. Noha a rend kisebb-nagyobb közösségei a keresztény világ egymástól igen távoli pontjain éltek, az évenkénti gyűlések révén állandó kapcsolatban álltak a főhadiszállással, a keleten és nyugaton működő testvérek pedig rendszeresen váltottak hírlevelet.
A Templom rendje volt az első olyan szervezet, mely kimondottan a kereszténység védelmére jött létre, de hamarosan újabbak követték. Miután a templomosok az 1120-as években megkapták a pápai áldást, a szegény zarándokoknak szállást és ellátást biztosító jeruzsálemi Szent János ispotály saját lovagrendet hozott létre a zarándokok védelmére. A német (teuton) lovagrendet a XII. század végén alapították Akkó városában, csaknem egy időben az Ibériai-félsziget és Északkelet-Európa hasonló szervezeteivel. Ezek a testvériségek – a Templom rendjének példáját követve – a keresztények védelmét tekintették legfőbb hivatásuknak, Isten szolgálatának; egy részük a templomosok ájtatos reguláját is a magáévá tette. A Templom rendje mást is adott, nemcsak példát: folyamatosan tájékoztatta a keresztény világ lakóit a jeruzsálemi helyzetről, és arra ösztönözte őket, hogy lehetőségeikhez képest támogassák hittestvéreik szentföldi küzdelmét. Noha az Outremer végül elbukott, a templomosok harcértéke és odaadása jelentősen meghosszabbította fennállása idejét.
A rendet a XIV. században érte a korai és dicstelen vég. Miután Egyiptom mamlúk szultánja 1291-ben visszafoglalta az Outremert, a templomosok Ciprus szigetére terveztek volna saját államot maguknak, és újabb keresztes hadjárat szervezésébe kezdtek. 1307-ben azonban IV. Fülöp francia király eretnekségért és boszorkányságért perbe fogta őket. A vádak nyilvánvalóan hamisak voltak; a rend a király anyagi és politikai nehézségeinek esett áldozatul. A perben hozott ítélet vitatott volt; V. Kelemen pápa maga is úgy találta, hogy a vádak nem nyertek bizonyítást, de mert a templomosok becsülete odalett, rendjüket feloszlatta, vagyonát pedig a johannita rendre ruházta át, hogy az átvehesse a kereszténység első számú védelmezőjének szerepét. Az Ibériai-félszigeten – ahol a muszlim fenyegetés nagyon is valóságos, a templomosok hiánya pedig a legnyilvánvalóbb volt, és ahol a partok mentén egyre erősebbek lettek a muszlim kalózok –, a Templom rendjének birtokain újonnan alakult lovagrendek osztoztak.
 Mennyiben voltak kivételesek a templomosok? Kétségtelen, hogy jó példával szolgáltak a keresztény lovagok számára, és nagyban elősegítették a hasonló szervezetek létrejöttét. A tények felületes ismeretében tűnhetnek a vallásháború úttörőinek is – pedig a harcos szentek jóval előttük jelentek meg a kereszténység keleti irányzatában: a bizánci görögök sok száz esztendő óta ápolták három  istenfélő fegyverforgató, Szent György, Tiró Szent Tivadar és Szent Philopater Mercurius kultuszát. Nem is csak a kereszténységnek voltak és vannak hívő harcosai: a muszlim fegyverforgatók rabat nevű önkéntes testvérisége a keresztény lovagrendek felvirágzásával egy időben jelent meg, és olyan emberekből állt, akik rövid időre istenük fegyveres szolgálatába szegődtek. Japán harcos-szerzetesei ugyanebben az időszakban felfegyverkeztek és hadba vonultak, ha kolostoruk érdekei úgy kívánták. A templomosok nem voltak szerzetesek, hisz nem zárkóztak el a világtól. Nem is saját érdekeik, hanem hittestvéreik védelmében fogtak fegyvert, elkötelezettségük azonban – a rabat harcosaitól és a közönséges keresztesektől eltérően – egész életre szólt. Összességében elmondható, hogy a templomosok, és a nyomdokaikon járó hívő lovagrendek, nem feltalálták, csupán újszerűen intézményesítették a vallásháborút.

A Kiadó engedélyével.