Főkép

Fülszöveg:
Hadrianus korában járunk. A vérrel írt pannon történelemben viszonylagos békeidők jönnek, fejlődés és várakozás kezdődik. A meghódított föld fejet hajt Róma sasos légiói és gyarmatosítása előtt.
Marcus Lupius Melior az egyik aquincumi segédcsapat tribunusaként néz szembe a háborúkkal, és ezek mellett számára efogadhatatlan jogtalanságokkal. Unokaöccse, a kegyetlen Mustella egészen másként értelmezi a törvényességet, mint rokona: szerinte Róma ereje a lesújtó kardban, semmint a diplomáciában rejlik. Hadrianus, aki a történet elején még Aquincum helytartója, Traianus tehetséges legátusa, később császárként tér vissza e falak közé, miközben ármány szövődik ellene. A regény igazi főhőse azonban maga Aquincum, mely a szemünk láttára növekszik a Danuvius-parti kis erődítményből Alsó-Pannónia fővárosává, vagy ahogy néhány korabeli utazó feljegyezte, Kis Rómává.
Marcellus Mihály kézen fogja az olvasót, és sétára viszi a vízparti párát lehelő, ősi városba, ahol érdekellentétekről, megtorlásról és összesküvésről suttognak a falak, a termák csarnokai és az aquincumi tisztviselők szobái. Mindezek mellett pedig képet kaphatunk a cseperedő városról, lakóiról és arról az elképesztően gyors asszimilációról, ami a Danuvius kanyarulatában, ebben a politikailag és hadászatilag nagyon kényes területen zajlott a Pax Romana építésének időszakában, a Krisztus utáni II. században.

Részlet a regényből:
I.

i. sz. 108  –  Traianus Caesar uralma idején
Pannonia, az Aquincum környéki hegyek között

A nyár nem fukarkodott a hőséggel. Iuppiter áldása meglátogatta Pannóniát, annak még a legfélreesőbb határát is, hogy sohasem látott meleget hozzon a rovarok zajától hangos völgyekbe és a tölgyekkel takart ormok közé. Minden élet az ég felé fordult, hogy megfürödjön a mennyei adományban, amely ritka volt a Danuvius kanyarulatánál.
Már napfelkelte után is izzasztó volt a meleg, noha enyhe szellő kergetőzött a kicsiny patakmeder mellett megbújó, zárt katonai táborban. Bekúszott a lombok közé, felkavarta a halkan csobogó patak körüli áporodott levegőt, meg az ázott avar szúrós szagát, aztán tovalibbent. Felkereste azokat is, akik idegenként hatoltak a természet békéjébe. Fuvallatától megremegtek a csapattiszteknek kijáró sátorponyvák, mint békésen kúszó tavi vitorlák. Semmiféle zaj nem hallatszott; a ponyvák nesztelenül reszkettek a virágillatú erdei levegőben. Az erre tévedő nem hitte volna, hogy e csendes pagony jó néhány kipróbált harcost rejt magában – egy exploratorest, egy felderítő szolgálatra rendelt katonai egységet.
Marcus Lupius Melior tribunus, a felderítők egyik vezetője már rég elfeledte, milyen is gondtalanul elszunnyadni, és nem riadni a hajnali kürt hangjára. Nem is gondolt a mély, álomtalan pihenésre, amelyben végre nem lát vérontást, bűnt és megtorlást, csak igaz békét. Nem remélt ilyet, még ha vágyott is rá. 
Ő ébredt először a táborban. Felkelt a nyoszolyájáról, mely nem volt egyéb, mint egy vastag lószőr pokróc. Azonnal magára vette a lábszárvédőjét és a saruját. Bóbiskoló katonákat meg szendergő őrszemeket látott csak maga körül, amint kimászott a kicsiny sátorból. Nem helyeselte, de nem is szólt ellenük. Túl volt már azon, hogy a kegyetlen megtorlást és a vasfegyelmet tartsa orvosságnak Róma bajainak megoldására. Ahhoz már túl sokat tapasztalt.
Amint a vértezetéért nyúlt, egy erős kéz megelőzte: Sella, a hadsegédje a tőle megszokott előzékenységgel kínálta neki a hadiöltözékét. Marcus Lupius Melior bólintott, majd feltápászkodott, hogy elfogadja a segítséget. Sella citrommal elegyített forrásvizet nyújtott egy kupában, majd szakértő kezekkel ráadta a bőrből készült vértezetet, mint eddig már annyiszor. Marcus Lupius elmosolyodott – hagyta, hogy rászíjazzák a felszerelést. Imádta a hajnalt, a reggeli szelet és az új kihívásokat, ahogyan ébredés után a fanyar vizet a kupában. Hányszor is volt már ilyen? Talán ezerszer? Vagy még többször?
Gondolatait egy köszönés foszlatta szét. Az egyik legkipróbáltabb veterán, Pincas, a felderítő vexillatio  legidősebb katonája morgott valamit. Vigyor ült megannyi sebhelytől barázdált arcán. Tenyerével még a szemeit dörzsölgette, de tartásán látszott, bármelyik pillanatban kész harcba vetni magát, ha úgy hozza a sors.
Készülődésükre a legnagyobb sátorban is mocorgás támadt. A csapat vezetőjének éjszakai szállása volt ez. Hamarosan egy délceg, húszas évei vége felé tartó férfi lépett ki a ponyva alól, arcán letörölhetetlen derűvel és magabiztossággal. Egyenest Marcus Lupius Melior arcába mosolygott, mintha a legfontosabb reggeli teendője lenne az ő köszöntése. Két rokon üdvözölte a napfényt és egymást e reggelen – két fivér leszármazottai, két vezére e felderítő különítménynek.
– Testvér, szép reggelt! – szólt Caius Lupius Mustella parancsnok.
– Szép reggelt neked is, Caius! – válaszolt Melior, miközben a hátán Sella az utolsó fűzőt is meghúzta a harci vérten. Ajkához emelte a savanyú vízzel teli kupát, nagyot kortyolt, majd folytatta:
– Remélem, az istenek békés álmot adtak.
– Békés álmot? – fintorgott Mustella. Az ő szolgája is odahozta a hadi vértet, és zajosan elkezdte ráerősíteni. Mustella köpött egyet a fűbe, mint akit idegesít ez a lassúság. – Tudod, mikor lesz békés az én álmom? Ha majd nem látok ellenséget az Imperium földjén. Ha minden és mindenki Rómának hódol végre. Akkor talán nyugodtan alszom.
A harmadik apró sátorból is hangok törtek elő: cihelődés és szitkozódásra emlékeztető nesz. Hamarosan egy mindnyájuknál fiatalabb férfi csatlakozott hozzájuk, Lucius Cassius Longinus, a különítmény lovagja. Kreol bőrű hadiszolgája segítségével felöltötte harci ruházatát, végül tettre készen csapott a mellkasán feszülő vértre, mint aki készen áll akár Achilleust is legyőzni. Tekintetében a patríciusok büszkesége keveredett az ifjonti hévvel.
Marcus Lupius Melior megeresztett egy félmosolyt, amiben talán több volt a gúny, mint szerette volna, aztán visszafordult az unokaöccséhez, és válaszolt.
– Én megelégednék egy kis békével is. Álmodnék dédanyánkról, a rokkáról, amin felöltőt szőtt neked is, nekem is. Dédapánkról, aki aggastyánként is tüzes bort préselt a szőlőből. Álmodnék ezekről, Caius. Csodás álom lenne. Emlékszel még ilyenekre?
– Rémlik… Rémlik, bizony. Eljön annak is az ideje. Hamarosan rend lesz itt, Marcusom, és akkor hazamegyünk az őseinket megtisztelni. De rokka és jó itáliai bor helyett még a gladiust  ajánlom a figyelmedbe. Letaroljuk az ellenséget. A határvidék megadja végre magát, úgy, ahogy én szeretném. Meglásd, hamarosan béke lesz mindkettőnknek. Hiszel benne?
– Minden reggel ezzel ébredek, testvér, de a déli napfény mégis mindig harcolni lát. – Marcus visszaadta a kupát Sellának. Caius elfintorodott, aztán egy könnyed mozdulatával visszahívta az őrséget a körlet széléről. Újabb jelére Valerus adjutor  sorakozót rendelt. Néhányan pillanatok alatt lebontották a sátrakat, és a katonák elővonták a lovakat a bozótosból. A zöldellő patakvölgy megtelt élettel.
Talán a sors akarta úgy, hogy azon a napon egy lovak és vértesek által sosem járt ösvényt fedezzenek fel, mely lerövidítheti a Crumerumtól  keletre futó hosszú, vízparti utat a hegyeken át. Kockázatos vállalkozás volt, hiszen ez a csapás az alig ismert parti ormok között rejtőző egyik patakmeder mentén vezetett az ismeretlenbe. Marcus Lupius Melior nem hitte, hogy egy ilyen terepen zavartalanul áthaladhat a felderítő vexillatiójuk, és semmi sem állhatja útját. Sokéves harci tapasztalatai óvatosságra intették. Aggodalmának hangot is adott, ám ezzel a stratégiával immáron ki tudja, hányadszor, megint csak szembekerült unokafivérével. Mustella úgy képzelte, Róma dicsőséges nevének említése is remegést kelt az ellenségeiben. Pedig Aquincum-szerte még mondogatták imitt-amott, hogy egy egész légió veszett oda a daccusokkal vívott első háborúban.  Hogyan is lehet az ilyet elfelejteni?
Mustella mindenesetre biztosra vette, hogy a meghódított területen nem érheti veszély.
– Ugyan, testvér – nevetett a maga különös, rágcsálókra emlékeztető arcával –, emlékszel-e olyasmire az elmúlt évekből, hogy eraviscus  vér forrongott volna a hódítók ellen? Hiszen ők a legjobb katonáink és legszilajabb lovasaink. Most nyertes helyzetben vagyunk. A dákok is behódoltak Traianus urunk haderejének. A Birodalom győzött.
Lucius Cassius Longinus nekipréselődött a sziklafalnak, de nem maradt volna ki a beszélgetésből. Fellengzős nemesi mosollyal csak ennyit mondott, hogy megtámogassa Mustella véleményét:
– Ne hidd, hogy van itt bárki, aki fel mer lázadni, Marcus. Maguk is érzik, mennyit nyertek a vásáron. Ostoba az az illyr, azalus, vagy eraviscus, aki szembeszáll seregünkkel, ha Róma fejlettségét élvezheti. Már megszokták a jó házakat, a csatornázást, a tisztaságot.
– A Birodalom győzött, igen. – Melior nem vitatkozott ezzel. A Birodalom végül mindig győz, hiszen nem volt soha olyan ütőképes és mozgékony hadi gépezet a világtörténelemben, mint a szeretett városé, Rómáé. Sem a görög birodalom, sem Perzsia, de még a hatalmas Alexandros serege sem dicsekedhetett azzal a precizitással és erővel, amellyel Iuppiter megajándékozta a Tiberis menti imperiumát. Melior, igazi hazafiként, hitt ebben. Mégis, született óvatossága folytán tartott a csapástól, a kiszámíthatatlanságtól, a véletlenektől. De úgy döntött, nem firtatja tovább, inkább résen lesz, ha bármi történne. Visszahátrált a keskeny csapáson rokona mögé, és keményebben markolta a gyeplőt.
A patakvölgy egyre keskenyült. Itt-ott leszakadt ágak, néhol egy-egy kidőlt fa akadályozta útjukat. A harcosok leugrottak a nyeregből, és száron vezetve hátasaikat, átverekedték magukat a cserjék rengetegjén. Az ötödik ilyen komolyabb akadálynál Mustella megtorpant, és hátrafordult Meliorhoz.
– Ez az út nem megfelelő. Veszélyes lehet, kelepcébe vonhatja a csapatainkat. A rajtaütőket meg könnyűszerrel elrejtheti.
Melior megeresztett egy fanyar félmosolyt.
– Egészen eddig erről beszéltem. Örülök, hogy egyetértünk.
Mintha nem is hallotta volna rokona szavait, Mustella intett a kezével, hogy forduljanak vissza. Melior tartott tőle, ha az istenek élesebb füllel ajándékozták volna meg, könnyen meghallhatja, ahogy unokaöccse dühében a fogait csikorgatja.
Valami megmozdult fenn, a völgyfalból kinövő bozótos között. Mindannyian odafordultak. A felderítők legvitézebbjei, a tapasztalt Pincassal az élen, gondolkodás nélkül elhajították pilumjaikat  a rezgő ágak közé. Jajszó hallatszott, és a menekülés gallyakat tördelő hangja. A hegyoldal váratlanul feléledt, mintha ijedt erdei vadak inalnának minél távolabb az idegenektől.
– Szökött rabszolgák lehetnek! – üvöltötte dühödten Mustella. – Utánuk!
Valamivel előttük a szakadék fala és a fák közötti csapás eléggé kiszélesedett ahhoz, hogy Melior lóháton is elférjen. Felugrott a nyeregbe, és pilumját készenlétben tartva előreszökkent. Mustella azonnal követte. Hátrakiáltott a csapatának, hogy szabad utat adjon a mind jobban előtörő dühének, így jól láthatta, hogy a mögötte haladó Valerus adjutort e pillanatban egy gyermekfejnyi kő találja el. Az altiszt az ütéstől lezuhant a nyeregből, és vérző arccal elterült a bozótosban.
Mindannyian megtorpantak. Akár a menekülő lábak mozdították ki a követ akaratlanul, akár szándékosan célozták őket, csapdába kerültek.
Újabb kisebb szikladarab zúdult le ágakat roppantva, de ezúttal nem talált el senkit. A harcosok közül kettő felsegítette nyergébe a vérző vitézt, aztán mindannyian előrenyomultak. Ha mozgásban vannak, kevésbé nyújthatnak jó célpontot.
Arrébb a völgy teljesen kiszélesedett, a patak pedig kényelmes ívben elkanyarodott egy másik járat felé. Mustella és csapata, mint szagot kapott vadászkopó, ügetett tovább a folyás mentén a völgy elágazása felé.
Melior azonban ott maradt, és a hegyoldalt figyelte. Várt egy minutát a rovarzajos csendben, de mivel nem hallott több neszt, Sellával az oldalán maga is csatlakozott az exploratores végéhez. Csak akkor vágtatott előre, amikor dühös kurjongatásra lett figyelmes. Nem kellett nagyon találgatnia, hogy kinek a torkából származhatnak a hangok. Szájában összekeveredett a reggeli citromos víz savanyúsága a balsejtelem maró ízével.
Ott, ahol kétfelé futott a völgy, jobb oldalra engedve a csobogó patakvizet, ágakból rótt apró kalyibák álltak. Két asszony kuporgott előttük, meg egy öregember, két kicsi gyerekkel. Halálra rémülten, reszketve lapultak a bozótos mellett. Mustella meg csak üvöltött magából kivetkőzve, és kivont gladiusával végül előrecsapott. Amikor Melior odaért, az öregember már összeomlott: vérző nyaksebét szorongatva elterült a földön, az asszonyok pedig őrült jajveszékelésbe kezdtek. Mustella villogó szemmel fordult feléjük.
– Hallgassatok! – sziszegte, de amazok nem is figyeltek rá, talán nem hallották a figyelmeztetést, vagy nem is értették. Bárhogyan is, a fájdalmuk erősebb volt, mint a kegyetlenségtől való félelmük. Nem hagyták abba a jajongást, ezért Mustella ismét felemelte a kardját.
A gyilkolásra lendült kart Melior keze állította meg.
– Nem! – kiáltott rokonára. A felderítők rárontani készültek a nőkre, de a vezetők közötti ellentét most újra megállította őket.
– Ők nem ellenség, akiket kaszabolni kell! – folytatta Melior valamivel halkabban. Nem akarta kiélezni a helyzetet a csapat előtt, még ha jól ismert veteránok álltak is körülötte. – Nem ellenségek, csak félnek! A kutyakölyök is harap, ha fél, mégsem ölöd meg érte!
Mustella hallgatott ugyan, de ez sokkal vészjóslóbb volt, mintha kiáltozott volna. Szeszélye és megfékezhetetlen indulatainak vulkánja most erőt gyűjtött a kitörésre. Melior ettől tartott a legjobban, mégsem engedte el a kezét.
– Állj meg, Caius! – próbálta csitítani. – Tartogasd a kardod a kemény ellenfélnek! Ne ezeknek a nyomorultaknak!
A vulkán kitört.
– Kinek képzeled magad, hogy megszabd, mit tehetek?! – üvöltött az arcába Mustella. – Hiába vagy te az idősebb Lupius, mégis én vagyok a kinevezett parancsnok, nem te! Nincs hatalmad, hogy felülbírálj! Az a dolgom, hogy eltüntessek minden akadályt Róma útjából! Velem vagy ebben, vagy ellenem?
– Veled vagyok! Mindenki tudja! De nem így!
– Rómát csak egyféleképpen lehet szolgálni! Karddal és vérrel! Aki nem így tesz, gyáva és áruló! – Az utolsó szavai még hangosabban üvöltve törtek elő belőle, arca eltorzult a feszültségtől. – Ereszd el a kezem! Parancsolom!
Melior engedelmeskedett. A körülötte állók hol rá, hol az unokaöccsére meredtek, mint akik nem tudják, kinek adjanak igazat ebben az újabb vitában. Mindeközben szünet nélkül visongtak és sírtak az asszonyok a kiszenvedett öreg felett.
Ki tudja, mi lett volna e vita végkimenetele ott, a patakmederben, ha nem hallatszik váratlan csörtetés és kiabálás a völgy bejárata felől. Néhány koszos, rongyokba burkolózott alak botorkált feléjük. Mindannyian férfiak voltak, de különböző korosztályból. A legidősebb sem lehetett még negyven éves, bár a rászáradt mocsok és a nélkülözés a valóságosnál jóval idősebbé változtatta a külsejét. Keserves zokogással, majd egyre erősebb szitkozódó hangokat hallatva rohant a katonák felé. Tekintetén látszott, nem fogja fel, hogy életveszélyben van, csak a legyilkolt aggastyán miatt érez dühöt. Meliornak nem esett nehezére kitalálni, hogy éppen az apja halálát siratja. A többiek – jóval fiatalabbak, tizenéves formák, ketten vagy talán hárman – lemaradtak a férfi mögött, aki az apjuk lehetett. Felmérték a veszélyt, és kihasználták a lehetőséget: rémülten eltűntek a bozótosban. A katonák azonban nem törődtek velük. A beléjük rögzült gyakorlatot követték, és rárontottak a hangoskodó férfira, mint legfőbb, legközelebbi ellenfélre. Lerohanták, karját szétfeszítve előre lökték a földre. Az egyik vitéz keményen rátérdelt a hátára, amitől a férfi felüvöltött.
A csapat ismét egységes volt, hiszen célt és feladatot kapott. Meg kellett büntetni valakit, aki fenyegette Róma biztonságát, vagy szökevényként rejtőzködött az Imperium erdejében. Melior nem tudott, de nem is akart ebbe beleszólni. Nem tudhatta, kicsoda ez az ember és mi oka van a rengetegben bujkálni. Ám felvilágosult és kifinomult lelke – amivel sok italicustól  különbözött, és ezt nem is nagyon bánta – nehezményezte ezt a bánásmódot, elsősorban a vénember esetében. De nem sok esélye maradt ellenszegülni, ha a felderítőegység legfőbb vezére vérre szomjazott.
Csak rá kellett néznie a dühtől remegő tekintetű unokaöccsére, hogy sejtse, mi fog történni. Mustella már reggel kötekedő hangulatban kelt ki a sátrából, amit tetézett a forróság, na meg a kudarc a völgybe tervezett úttal. Siker esetén igen nagy elismerést szerzett volna a helytartónál, hisz mindenki tudta, mennyire vágyik Publius Aelius Hadrianus dicséretére, aki kinevezte e vexillatio vezérének. Ám ez most kudarcba fulladt, és ilyenkor Caius Lupius nem nézi, kinek árt. Melior jól ismerte, gyerekként sem látta különbnek. Unokaöccsének a bosszúszomj volt a reggeli csemegéje, a kegyetlenség a déli finomság az ebédlőasztalán, és nem ment le úgy a nap, hogy ne vett volna magához féktelenséget is, jó vacsora gyanánt. De ő lett a nevesebb katona, a tehetségesebb gyilkos, éppen az említett tulajdonságainak köszönhetően, így Melior kénytelen volt ismét tétlenül a háttérbe húzódni.
Mustella most igazán rászolgált a családját megkülönböztető harmadik névre. Veszett rágcsálóként meredt a földre tiport emberre, aki Melior megítélése szerint semmiképpen nem lehetett szökött rabszolga. E föld fiaként talán megkísérelte a lehetetlent: kivonni magát a hódolt területek ellenőrzése alól, és visszatérni oda, ahonnét való: a rengetegbe. De hiábavaló volt minden erőfeszítése; most semmi sem mentheti meg attól, hogy Róma ítélkezzen felette.
Mustella intésére két katonája közelebb lépett. A vezér halkan adta ki a parancsot, mintha valami meglepetést tartogatna, valami kölyökkori csínytevést a rokona számára. A katonák tisztelegtek, majd elővették a felszerelésük közül a csorba lapátjaikat, és ásni kezdtek a patak melletti, puhább talajban. Caius Lupius mindeközben egyre kihívóbb mosollyal fordult unokabátyja felé. Ahogy mélyült a gödör, úgy lett a dühös tribunus egyre vidámabbá és gunyorosabbá. Mire egy akkora lyuk tátongott a sáros földben, amely egy álló gyermeket is magába fogadhatott volna, Mustella könnyeddé és kedélyessé változott, mintha éppen esti vigasságra invitálná rokonát. Amikor a gödör véglegesen elkészült, a parancsnok vigyorogva intézett szózatot a csapatnak.
– Katonák! Én, Mustella, itt és most a helytartó jobb keze és a császár képviselője vagyok, ezért vezetői hatalmamnál fogva megbüntetem azt, aki Róma ellen támadott, megsebesítvén egy jó katonámat. A büntetés hatásos lesz. Kár, hogy nem láthatják mások is, hogy okuljanak belőle.
Míg beszélt, két katona hátrakötözte a szitkozódó bennszülött kezét, aki nem szűnt meg értelmetlen átkokat szórni rájuk. Bárhogy kapálódzott, beleállították a verembe, és míg ketten tartották, hogy ne ficánkoljon annyira, két másik rálapátolta a súlyos, saras földet. Hamarosan mozdulni sem bírt, és a szitkozódásai is elfúltak, ahogy a nehéz föld a mellkasáig összeszorította a testét. A kiabálása jajongássá, nem sokkal később nyöszörgéssé szelídült. Csak az asszonyok óbégattak, de két másik légionárius megragadta, és kölykeikkel együtt belökte őket a kalyibáikba. Talán ráébredtek, hogy nem tehetnek semmit, mert csendben maradtak odabenn – a réseken keresztül bámultak csak kifelé.
– Így jár, aki a császár egy katonája ellen támad! Legyen ez okulására mindenkinek! Kiváltképpen egy rómainak, akiben nem buzog annyira a hazafiság! Igaz, Marcus Lupius Melior, kedves rokonom?
– Pózolj csak! – Melior indulat nélkül válaszolt, úgy, mintha végtelenül fárasztaná egy színpadi előadás. – Én befedem a szemem e gyalázat elől.
– Á! – folytatta Mustella. – Ez jó ötlet! Sőt, mi több, bátyám, ez remek ötlet! A szemet befedni! Remek! – Néhányan a veteránok közül halkan kuncogni kezdtek ezen a színpadiasságon. Mustella intett Pincasnak, aki a leghangosabban vihogott. Az, megértvén, hogy parancsnoka mire mutat, leoldotta koszos kendőjét a bőrpáncélja nyakából, és a fogolyhoz térdepelt. Bekötötte vele a szemét.
– Látod? Remek ötletet adtál! Most pedig bűnhődjék a vétkes!
Mustella volt az első, aki a patakmeder széléről felragadott egy jókora követ. Talán akkora lehetett, mint az, amelyik eltalálta az adjutort. Ez sem okozott kisebb sérülést, a beásott ember felordított a fejét ért ütéstől.
A harminctagú különítményből csupán hatan-nyolcan tartózkodtak a megkövezéstől, és ezek is inkább Melior tekintélye miatt, nem az erőszak elutasítása végett. Többször pillantottak felé, mint akik szinte várják, hogy a másik tribunus is engedélyt adjon a vérengzésre. Látva azonban Melior elutasítását, uralkodtak magukon, elhátráltak, és csak szemükkel követték az eseményt.
A beásott, bekötött szemű ember már nem jajongott. Talán a hatodik kődarab oltotta ki az életét. Csak az asszonyok zokogtak keservesen, jajongásuk felverte a völgy csendjétt. Mustella arcán újfent gúny jelent meg, miközben magához intette azt a vitézét, aki legjelesebben vette ki a részét a kődobálásból. A megtermett harcos – Clarus volt a neve, de maguk között csak Medvének becézték behemótsága és ereje miatt – odalépett hozzá. Széles, szőrös arcán sóvárság és kéjvágy terült szét, amint meghallotta a parancsnok utasítását. Tüstént intett néhány társának, akik megragadták az óbégató asszonyokat, és arrébb vonták a sűrűbe. A bozótosban sikoltozás keveredett kéjelgő hörgéssel, amit később még a katonák kielégült röheje se tudott elnyomni.
Mindeközben folytatódott a célba dobás, amit Mustella hátratett kézzel, kedélyesen figyelt. Mellette Lucius Cassius Longinus olyan tartással bámulta a közjátékot, mintha származása folytán észre sem vette volna eme alantas történést, ami beszennyezheti a ruháját. Egyetlen kődarabot hajított csak el, hogy jelezze, ki mellett áll, aztán a fák felé bámult, majd az eget vizslatta, mint valami időjós, és közben egyfolytában fintorgott.
Végül visszatértek a katonák is a bozótosból, ahol magukra hagyták a megbecstelenített nőket. Mustella félmosollyal az arcán vette tudomásul, hogy harcosai, akik mellette álltak, kivették részüket a mulatságból. Gúnyos pillantása belemélyedt Melior tekintetébe, aki állta a nézést, és nem fordult el. Igyekezett minél több megvetést tanúsítani.
– Hogy te miként döntesz – rágta a cinikus szavakat Mustella, miközben szálfaegyenesen, hátratett kézzel állt ugyanott, ahol eddig –, kivonod-e magad egy jogos büntetésből, vagy sem, az a te dolgod. De ez a vezérletem alatt álló vexillatio katonáira nem vonatkozik. Csorbát szenvedett a tekintélyem és a katonai engedelmesség. Megosztottá vált a csapat. Ennek még folytatása lesz, megígérem! Most pedig indulás! Visszatérünk a táborba.
Némelyik harcos, aki nagyot markolt e nem várt örömökből, megvetően fintorgott Melior körül álló társaira. Egyben teljesen igaza volt a vezérnek: megosztottá vált az exploratores, mert két elöljáró nem értett egyet. Ezt éppen annyira vétségnek és szabályszegésnek érezték azok, akik Caius Lupius Mustellának engedelmeskedtek, mint azok, akikben erősebb volt a tisztelet ő iránta. Bármi is volt a helyes vagy helytelen, egy bizonyos: egy ilyen esemény aláássa a katonai egység erejét és összetartását. A rend felbomlott, és ez a legnagyobb vétségnek számított. Melior tisztában volt ezzel, de tisztessége mégsem tudta elnémítani a lelke lázadását. Végignézett a mellette állókon. Soha nem tudhatta meg, hogy megbánta-e bármelyik is közülük, hogy nem a legfőbb vezérnek engedelmeskedett, hanem az ő ki nem mondott parancsának. Az arcuk üres volt, fásult, miközben lovaikhoz mentek, és az indulási parancsra vártak. Talán nem is érdekelte őket, mit hoz a jövő, és betartja-e Mustella tribunus a fenyegetését.
Hamarosan rövid kürtjel harsant a virágillatú völgyben, és a csapat megindult visszafelé. Amint a paták dobogása és a bozótos között átpréselődő harcosok szitkozódása is elhalkult, a csend újra visszakúszott a halkan duruzsoló patak köré, ahol csak a méhek döngicséltek. Csupán két meggyilkolt férfitetem, meg arrébb, a bozótosban a hangtalanul reszkető, meggyalázott nők és a szeppent kiskölykök maradtak tanúi annak, hogy Róma aquincumi helyőrségének egy különítménye utat keresett a hegyeken át.

A Kiadó engedélyével.