FőképEgy szikrázóan tehetséges festő, Robert Oliver késsel esik neki egy impresszionista festménynek egy múzeumban, majd a pszichiátriára szállítása után néhány nappal megnémul, és csak ecsettel hajlandó kommunikálni a külvilággal – már ha egyáltalán kommunikációnak tekinthető az, hogy állandóan ugyanazt a nőt festi, megszállottan, hogy magának-e, a „közönségnek”, vagy az orvosának, rejtély. Ezt a rejtélyt próbálja kibogozni dr. Andrew Marlow, a sikeres pszichiáter – szabadidejében maga is festő, a művészet nagy rajongója.
 
Elizabeth Kostova, a nagy sikert arató A történész szerzője ismét egy sokszálas, a múlt titkaiban vájkáló, nagyszabású regényt írt – művészetről, hivatásról, szeretetről és megszállottságról. És – ahogy a fülszöveg is írja – az árról, amit a művészek fizetnek a tehetségükért. Ami azonban ennél fontosabb számomra, szól arról az árról, amit azok fizetnek, akik egy művész közelében élnek, arról az árról, amit a támogató társak fizetnek, vagy épp arról, amit egy anya képes megfizetni a gyermekéért. Az áldozatokról, amiket meghozunk egymásért – és amik mellett a művészet megnyilvánulhat felemelő, erőt adó tehetség formájában is; ám mindent felemésztő, bénító, őrjítő megszállottságként is.
 
Marlow eleinte szakmai kihívásnak tekinti az ügyet, ám hamar belebonyolódik, és etikailag kifogásolható lépéseket téve próbál közelebb kerülni pácienséhez és annak titokzatos múzsájához. Felkeresi a festő volt feleségét, majd szeretőjét, bejárja élete helyszíneit, megnézi a képeit – és elolvassa azt a tizenkilencedik századi levelekből álló gyűjteményt, amit Robert féltve őrizget és újra meg újra olvasgat, mintegy a levelekből merítve ihletet (vagy erőt) az alkotáshoz. Miközben páciense múltját próbálja felderíteni, és válaszokat keres megszállottságára, Marlow kicsit maga is a leveleket író impresszionista festőnő, Beatrice de Clerval rabja lesz – nem kis részben saját, elnyomott művészi hajlamainak köszönhetően – ráadásul érzelmileg megérintődik a volt feleség, Kate, és a szerető, Mary által is. 
 
A több idősíkon játszódó történetet több elbeszélő nézőpontjából ismerhetjük meg – a pszichiáteren kívül Kate és Mary is saját hangot kapott a regényben, az ő elbeszélésükben tárul fel előttünk Robert Oliver élete, és kapunk egy ijesztő, már-már gótikus rémregénybe illő képet arról a megszállottságról, ami fűti. Amikor például Kate arról beszél, hogyan festette tele Robert a régi házuk padlásterét a rejtélyes nő képeivel, éjszakáról éjszakára dolgozva, míg végül a több száz arckép kollázsszerűen beterítette a falakat, kirázott a hideg. Egy idő után egyszerűen lehetetlennek tűnik elvonatkoztatni attól, hogy vajon mi mit tennénk, hogyan tudnánk együtt élni egy ilyen megszállottsággal – még akkor is, ha tudjuk, hogy társunk tán generációja egyik legtehetségesebb festője. Pláne úgy, hogy nem tudjuk, kit ábrázolnak a képek – egy szeretőt, egy valaha volt szerelmet, valóságos személyt-e, vagy kitaláltat. S amikor kiderül, ki a titokzatos múzsa, felmerül a kérdés, vajon nem jobb-e a tudatlanság.
 
A pszichiáter, a festő, és a két nő történetét tarkítják a tizenkilencedik századi levelek, melyekből kibontakozik egy impresszionista festőnő szelíd harca azért, hogy nő létére elismerjék művészetét, és egy halálra ítélt szerelem története. A két szál közti kapcsolat szépen, fokozatosan bomlik ki előttünk, és ahogy egyre többet tudunk meg, úgy szembesülünk egyre több titokkal, úgy bonyolódik a cselekmény, körvonalazódik az igazi dráma. Az írónő javára legyen mondva, nem következtethető ki egykönnyen a befejezés – amikor azt érezzük, mindent tudunk (mert arra, ki a titokzatos múzsa, igazán nem nehéz rájönni), akkor csavar egyet a történeten, és hirtelen már teljességgel mindegy lesz, ami addig lényegesnek tűnt.
 
Szép, felemelő és rendkívül depresszív regény a Hattyútolvajok – Kostova cseppet sem fest rózsás képet a rendkívüli tehetségek életéről, és krimibe illően tár elénk egy tizenkilencedik századi ármányt. Ráadásul különös feszültséget ad a történetnek az első számú elbeszélő, a pszichiáter Marlow viaskodása önmagával, mintha az ő maga mögött hagyott művész-énje és a gyakorlatias, tudományos alapokon gondolkodó pszichiáter-énje feszülne olykor egymásnak – ennek tudom be azt az egyébként olcsó romantikus regényekbe illő húzást is, hogy a pszichiáter betege mindkét meghatározó szerelmébe kicsit „beleszeret”. Ezt a feszültséget csak fokozza a két nő zaklatott, túlfűtött elbeszélése, melyekben Kostova hibátlanul ábrázolja, milyen lehet egy megszállott zsenivel élni – ahogy a különbséget is, hogy hogyan éli ezt meg egy másik művész (Mary), és egy, a lelke mélyén nyugodt, kertvárosi életre vágyó anya (Kate).
 
Az igazi szépsége a könyvnek azonban az, ahogyan a festményeket ábrázolja – Kostova tolla nyomán életre kelnek, látjuk magunk előtt őket, és nem csak látjuk, érezzük is azt a megrendülést, amit a könyvbeli szemlélő érez. Nem találkoztam még ilyen intenzív, drámai, felzaklató képleírásokkal – a regény abszolút csúcspontján, amikor Marlow a Hattyútolvajok című kép előtt áll, olvasóként mindent megadtam volna, hogy lássam én is a képet, hogy átélhessem azt a pillanatot. Ritka csoda, amikor ennyire magával ragad egy könyv.
 
Az egyetlen, ami nem tett jót a könyv befogadásának, az, hogy mindössze néhány hónappal A. S. Byatt Mindenem című regénye után olvastam – a két mű sok ponton mutat hasonlóságot (bár a Mindenem azért összetettebb és kevésbé direkten romantikus), de szerencsére korántsem annyira, hogy utánérzésről beszéljek. Akinek tetszett Byatt mesterműve, bátran tegyen egy próbát a Hattyútolvajokkal is – csalódni biztos nem fog.