FőképFülszöveg
A legenda szerint, melyet főként Allen Ginsberg terjesztett, Kerouac 1951 áprilisában három hét alatt, kábítószertől felpörögve írta az "Úton" eredeti változatát, egyetlen, a végtelen utat jelképező papírtekercsre, bekezdések és központozás nélkül.
A legenda egy része igaz, egy része túlzás. Mint ahogy Allen Ginsberg megjósolta ("valamikor, majd ha mindenki meghal, az eredeti őrült könyv is meg fog jelenni"). 2007-ben végre megjelent ez az ős-Úton; most pedig magyarul is olvashatjuk a könyvet, ahogy Kerouac eredetileg megalkotta: a valóságos nevekkel (Neal Cassady, Ginsberg, Burroughs stb.) és azokkal az akkori időkben botrányosnak számító részletekkel együtt, melyek az 1957-ben kiadott, részben Kerouac által átírt, részben a kiadója által megszerkesztett változatból kimaradtak.
Az "Úton" a beatnemzedék leghíresebb műve, amely azonban jóval több, mint egy új életérzés kiáltványa; az ötvenes évek óta töretlen népszerűsége is mutatja, hogy olyan nagyregénnyel van dolgunk, amely elsősorban művészi erejével varázsolja el a mind újabb nemzedékeket.

Részlet a regényből
A fordító előszava

AZ „EREDETI TEKERCS” LEGENDÁJA
„1951 első felében történt, hogy ültem az íróasztalomnál, amikor csörögni kezdett a telefon, Jack volt az, és azt mondta, »Bob, kész vagyok vele!«; mire én: »Ó, Jack, ez nagyszerű.« »El akarok menni hozzád«, mondta. »Mi, hogy most rögtön?«, feleltem. »Igen, találkoznunk kell, meg kell mutatnom…« »Jó, rendben, gyere be az irodámba.« A Negyvenhatodik utca és a Madison sugárút sarkán volt a kiadó. Amikor bejött az irodámba, láttam, hogy be van állva… szóval részegnek tűnt, és egy nagy tekercs papír volt nála, olyasmi, mint egy olyan konyhai papírtörülköző-tekercs, és, szóval… nagy pillanat volt ez számára, azt rögtön megértettem. Fogta a tekercs végét, és kigördítette az asztalomra, én meg azt gondoltam: »Ez aztán fura kézirat. Soha nem láttam még ilyen kéziratot.« Csak nézett rám, várta, hogy mondjak valamit. Én meg azt mondtam: »Jack, tudod, hogy ezt fel kell darabolnod. Különben hogy szerkesztenénk meg?« Erre elvörösödött, és azt mondta: »Ezen a kéziraton nem lesz semmiféle szerkesztés.« »Miért nem, Jack?«, kérdeztem. Mire ő: »Mert ezt a kéziratot a Szentlélek diktálta.«”
Robert Giroux, a Harcourt, Brace szerkesztője így mesélte el az On the Road to Desolation (Úton a vigasztalanság felé) című, 1997-ben készült dokumentumfilmben, hogyan látta először a legendás tekercset, az Úton első (?) változatát, amelyet aztán a kiadó 1951. június 24-én elutasított – ahogy Kerouac Neal Cassadynek, a barátjának és az Úton főhősének írta, azért, mert „túlságosan újnak, szokatlannak, problematikusnak és cenzúrázandónak tartották”.
Mennyi legenda fűződött ehhez az „eredeti tekercshez”! Hogy ez az igazi Úton, ahogy a Szentlélek diktálta Jack Kerouacnak, s ő csak írta egyfolytában – 1951 áprilisában, három héten át, őrült alkotói rohamában! Hogy végig kábítószert (benzedrint) használt közben, azzal pörgette fel magát, és egyetlen, a végtelen utat jelképező, százhúsz láb (harminchat méter) hosszú papírtekercsre írta a regényt, bekezdések és központozás nélkül!
A főként Allen Ginsberg által terjesztett legenda egy része igaz, egy része túlzás, de hogy hol végződik a valóság, és hol kezdődik a legenda, azt ma sem könnyű megállapítani, hiába olvashatjuk végre az „eredeti tekercset” is. Ahogy szintén Ginsberg megjósolta („valamikor, majd ha mindenki meghal, az eredeti, őrült könyvet is ki fogják adni”), 2007-ben valóban megjelent ez az ős-Úton, amelyben az alakok még a valóságos nevükön szerepelnek (Neal Cassady, Ginsberg, Burroughs stb.), és végre megtudhatjuk, milyenek voltak azok a „botrányos” részek, melyek a végül 1957-ben kiadott változatból kimaradtak.
Az „eredeti tekercs” 2007-es első amerikai kiadása vaskos kötet, amelyben a Kerouac-szöveget négy előszó vezeti be: Howard Cunnell, Penny Vlagopoulos, George Mouratidis és Joshua Kupetz részletesen elmesélik a beatnemzedék történetét, az Úton keletkezéstörténetét, a kiadásig vezető viszontagságos utat, elemzik a mű esztétikai értékeit, a két kiadott változat közti különbségeket… Valóságos regénnyé állnak össze ezek a szövegek, annyira izgalmas a történet – izgalmas és csupa ellentmondás!
Csábító lenne például úgy reklámozni ezt a kötetet, hogy „végre” itt van az IGAZI! az EREDETI! az AUTENTIKUS regény! Az Úton, ahogy Jack Kerouac eredetileg megírta a „spontán” alkotásnak abban a háromhetes lázában. Csakhogy sokkal közelebb áll a valósághoz, hogy az Úton valamennyi változata – az 1951-es tekercs, az 1957-ben megjelent szöveg, a kettő között létrejött legalább két szerkesztett, kiadatlan szövegváltozat, az 1951 előtt született jó pár írás, amelyben Kerouac még kereste a hangot a nagy „útregényéhez”, sőt az 1973-ban írt Cody látomásai is – mind-mind egyenlő mértékben „igazi”, „eredeti”, „autentikus”: az Úton valóban végtelen út volt Kerouac alkotó életében: a tökéletességnek vagy, ha úgy tetszik, a „beatitude”-nak, az íráson keresztül történő „üdvözülésnek” a végtelen keresése.

BEAT, COOL, HIP, DIG, KICK, IT
Az Úton – mondta egyszer William Burroughs – „billió Levis farmert és millió presszókávét adott el, és számtalan kölyköt indított el az úton”. Más szóval Kerouac 1957-ben megjelent regénye lett a beatnemzedék bibliája – de hogy mi is a „beat”, azt továbbra is kevesen tudták volna pontosan meghatározni.
A „beat” – elsődlegesen – azt jelenti, „vert”: így fordította le a „beat generation”-t Bartos Tibor: „vert nemzedék”-nek. „Vert” nemzedék, mert mindazokat a fiatalokat jelentette, akik a háború utáni Amerikában nem tudtak és nem akartak beilleszkedni a konzervatív értékek újból megszilárdulni próbáló világába, akik az európai háborúból nyugtalan energiákat (és gyakran morfiumfüggést) hoztak vissza magukkal, akik a legkülönfélébb szubkultúrákat hozták létre, akik kábítószerekkel, bűnözéssel, féktelen szexszel, homoszexualitással és új zenével kísérleteztek, és minden tabut le akartak dönteni, akik őrülten (vagy, mint Ginsbergnél, az „Üvöltés”-ben: „az őrület romjaiban”) keresték az új, ismeretlen élvezeteket („kicks”) és ezeken keresztül szellemi újjászületést akartak átélni – s akiket a „mainstream” Amerika ezért kivetett magából: üldözött, őrültnek tartott, bolondokházába csukott, eltiport, ütött, vert. 
A „beat” alapjelentése az is, hogy „szakadt”: az 1930-as évektől afro-amerikai dzsesszzenészek használták a szót „lerongyolódott”, „kiégett”, „szakadt” értelemben. Mindenesetre a negyvenes évek vége felé, amikor Ginsberg, Kerouac és Burroughs 1944-ben kezdődött barátságából már kezdett kialakulni egy új művészeti irányzat és egy új világérzékelés irodalmi magja, a „beat” szónak, mellyel a legenda szerint maga Kerouac jellemezte először önmagát (és önmagukat) már ágas-bogas jelentésbokra volt, amely egyre inkább kiegészült a nemzedék más kulcsfontosságú szavainak átadott jelentésével. A „beat” egyre inkább az új zene, a bebop – vagy általában a dzsessz és az afro-amerikai kultúra – lüktetését és dinamikáját is jelentette, vagy már sokkal inkább azt; s aki „beat” volt, az egyben „cool” és „hip” is akart lenni (mellesleg a beatnemzedéket egy ideig „hipnemzedéknek” is nevezték) – már nem egyszerűen kilépett a „mainstream” társadalom unalmas világából, hanem létre akart hozni egy új „mainstream”-et, amelynek az alapja a minden addiginál nagyobb szabadság megélése: az állandó dinamizmus, lüktetés, mozgás, utazás, az új élmények szüntelen keresése… S ahogy Keroauc, már az Úton hihetetlen sikere után, többször elmondta az interjúiban: mindez összekapcsolódott a „beatitude”-dal, az üdvözülés keresésével – egyszóval a „beat”, legalábbis a nemzedék legnagyobb íróinak művészetében, nem annyira társadalmi program (vagy egyáltalán nem az), nem egy szubkultúra forradalma, hanem sokkal inkább valamiféle mélyen rejlő lelki, spirituális lényeg keresése. („Nem akartam mást… csak valahogy behatolni a dolgok szívébe”, mondja Jack a regényben.)
Az irodalomban mindez összekapcsolódott a fikció és a valóság (vagy „igazság”) újfajta viszonyával – és az Úton egész keletkezéstörténete annak szövevényes sztorija, ahogy a szerző hol valamilyen alak mögé rejtőzik, hol a maga nyers valóságában próbál az olvasó elé állni, hol „dokumentarista fikciót” vagy „nem-fikciós regényt” („non-fiction novel”) ír, a „valóság” spontán megragadásával, egy egészen új, „amerikai” művészi módszerrel remélve eljutni az áhított „lényeghez”, „a dolgok szívéhez”, hol mégiscsak hagyományos, „európai” eszközökkel dolgozik – s a valóság metaforizálásával igyekszik eljutni ahhoz, hogy „a tudat valóban megértse mindazt, ami történik” – „the consciousness really digs everything that happens”. Az ebben a mondatban szereplő „dig” ige szintén különösen fontos szerepet játszik a beatnemzedék irodalmában: az Úton valósággal lüktet a rengeteg „dig”-től, amely a negyvenes-ötvenes évek szlengjében mindenféle megértést, megérzést, tetszést kifejező univerzális szóvá vált – 1934-ben jegyezték fel az első használatát az afro-amerikaiaik nyelvében, akkor még csak „érteni” jelentésben, majd a szó villámgyors karriert futott be, s a beat írói számára részint a dolgok „mély megértését”, a lényegükbe való behatolást jelentette, ugyanakkor egyszerű divatszó is lett, mint a mai magyar szlengben a „vágod?”.
A fentiekben csak nagy vonalakban vázolt történet – a beatnemzedék új nyelvének kialakulása – legalább három fontos kérdést vet fel. Az egyik a szubverzív ellenkultúra és nyelv megszelídülésének története – vagyis az az ágas-bogas folyamat, ahogy a „szakadt” hipsterből a kommunistákhoz hasonlóan veszélyes „beatnik” lett, majd a hatvanas években a szubkultúrából mainstream ellenkultúra, s az ellenkultúrából megszelídített és kommercializálódott popkultúra. S ahogy ezzel párhuzamosan a beatnemzedék írói, akik az ötvenes években mintha tökéletesen megragadták volna az új korszellemet, szép lassan marginalizálódtak – s ahogy ma, miközben elsősorban az alkotásaik (korábban az ellenkulturális „hype” mellett alig észrevett) művészi értékei miatt olvassuk őket még mindig, mintha egyre időszerűbbek lennének újra úgy is, mint egy merev, unalmas, konzervatív, mainstream politika és kultúra elleni lázadás hirdetői.
A másik kérdés a beatnemzedék műveinek fordíthatóságával kapcsolatos, pontosabban azzal, hogy mi vész el óhatatlanul az eredeti szövegekből. A „beat”, a „hip”, a „cool”, a „dig”, a „kick”, az „IT” egyikének sincs igazi magyar megfelelője. Az „I dig IT” például azt jelenti, „értem AZT”, ám a beatnemzedék nyelvében körülbelül azt fejezi ki, hogy „mélyen értek és érzek valami szavakkal kifejezhetetlen lényeget”. A „cool”-lal látszólag nincs probléma: a mai magyar szlengben ugyanazt jelenti, mint a mai amerikaiban: „divatos”, „menő” stb. Csakhogy az eredeti jelentése a beatnemzedék számára ennek épp az ellenkezője volt: „cool” az, aki fütyül rá, hogy mi a divatos a „mainstream” világában… A „hip”-pel ugyanez a probléma: szimplán a „legkúlabb kúl” értelemben is használható, de az angol olvasó érezheti benne az afro-amerikai szleng, a fekete dzsessznyelv ízeit is, miközben William Burroughs szerint az etimológiája a heroinos kultúrára, a herointanyákon a „csípőjükön” heverő heroinistákra vezethető vissza. A „kick” (rúgás) lehet egyszerűen „buli”, csakhogy ez olyannyira a mi szelíd csavard-fel-a-szőnyeget kultúránkat idézi, hogy nem érezni benne az amerikai szó féktelenségét és agresszivitását…
Egy szó mint száz, a fordítónak többszörös dilemmával kell megküzdenie: vagy valamiféle létező (létezett) magyar szlenget használ, amely azonban egészen más kulturális-politikai adottságok között jött létre, mint a beatnemzedék nyelve, s így minden ízében más jelentéseket hordoz, vagy egyszerűen átveszi az angol szavakat (ahol egyáltalán lehetséges), vagy megpróbál egy magyarul még soha nem létezett beatnyelvet létrehozni. Az utóbbi csábító lehetőség – például a „dig”-et az „ás” szóval fordítani, amely hasonlóképpen kifejezné a dolgok lényegének mélyére „ásást” („ásod?”) –, csakhogy ez olyan túlstilizáltság és mesterkéltség benyomását kelthetné az olvasóban, amely ellentétes lenne Kerouac egyik legfőbb művészi intenciójával: hogy „spontán” szöveget hozzon létre.
Természetesen összehasonlítottuk az új szöveget Bartos Tibor Úton-fordításával, és ahol úgy ítéltük meg, hogy Bartos megoldása egy-egy mondat esetében egyértelműen jobb, s ugyanakkor tökéletesen beleillik ebbe az új, egészen más szemléletű fordításba, vagy szó szerint, vagy kis változtatással átvettük az ő mondatait, kifejezéseit.

A SPONTANEITÁS MINT MŰVÉSZI TÖREKVÉS
Lehet, hogy eleve oximoronról van szó (mint ahogy oximoron a „nem-fikciós regény” is), mindenesetre az ős-Úton legendájának egyik legfőbb eleme, hogy ez „spontán szöveg” – azaz „spontán művészet”: miután Kerouac évekig próbálkozott úti élményeinek művészi feldolgozásával, végül, abban az ihletett három hétben, 1951. április 2. és április 22. között rátalált a módszerre, a „spontán” írásra, amellyel valóban meg tudta ragadni az utazások lelki élményeinek mély „igazságát”, Neal Cassady alakjának, a beatnemzedék emblematikus figurájának lényegét, s mindezzel együtt a korszellemet, amely épp a spontaneitást, a megrögzött normák és „értékek” béklyójából való szabadulást hirdette.
Legalábbis ezt a legendát terjesztette a jó barát Allen Ginsberg: hogy az 1957-ben kiadott regény egyáltalán nem olyan, mint az a „vad” könyv, melyet Kerouac 1951-ben gépelt le a tekercsre, benzedrintől elszállva, központozás nélkül. Maga Kerouac később cáfolta, hogy benzedrint fogyasztott volna írás közben – saját vallomása szerint egyfolytában csak kávét ivott. S persze most már láthatjuk, hogy az ős-Úton-ból egyáltalán nem hiányzik a központozás – Kerouac panaszkodott ugyan, hogy az 1957-es kiadásba a szerkesztő „tömérdek fölösleges vesszőt” tett, de az eredeti szöveg is jól követhetően tagolja a mondatokat: nincs vessző ott, ahol az fölöslegesen megszakítaná a szöveg dzsesszes ritmusát, áradását, suhanását az úton, de van vessző nagyjából mindenütt, ahol a hiánya értelemzavaró lenne. S ahogy a szöveg központozásában érzékelhető a művészi fegyelem, úgy a mondatok is a leggyakrabban művészileg megkomponált spontaneitásról árulkodnak – nem véletlenül: a legendával ellentétben Kerouac nem az írógép előtt ülve fogalmazta a regényt, inkább csak összekomponálta a művet, felhasználva a korábbi Úton-változatok legjobban sikerült, legspontánabbul ható mondatait, jeleneteit; s közben úgy döntött, hogy egyes szám első személyben meséli el a történetet, amellett megtisztítja a korábbi verziókat a „kitalált” történetektől, és a hősei, ő maga is, a saját nevükön fognak szerepelni a műben (a különböző – 1951 előtti és utáni – Úton-verziókban Neal Cassadyt például nevezi Vern Pomerynek, Dean Pomerynek, Dean Moriartynak, Cody Pomeraynek).
S bár egy-egy pillanatra Kerouac maga is hajlott saját művének mitizálására – hogy azt „a Szentlélek diktálta” –, valójában már szinte abban a pillanatban, hogy elkészült a „tekerccsel”, elkezdte az egész szöveget újra megszerkeszteni – s nemcsak a kiadók által követelt változtatásokat hajtotta végre (a homoszexualitással kapcsolatos erőteljesebb részek kihúzása, a szereplők felismerhetetlenné tétele és nevük megváltoztatása stb.), hanem részint kihúzta a gyengébben sikerült részeket, részint tovább csiszolta a mondatokat annak érdekében, hogy a „spontán” elbeszélés minél spontánabb legyen, s abból minél erőteljesebben szikrázzanak ki az ihletett, metaforáktól duzzadó részek. 1955 szeptemberében pedig, nyilván türelmetlenségében, hogy végre nyomtatásban láthassa nagy művét – miután megjelent John Clellon Holmes 1952-es Go című regénye („az első beatregény”), majd 1955-ben egy San Franciscó-i irodalmi esten Allen Ginsberg óriási sikert aratott az Üvöltés-sel, és hirtelen mindenki a beatnemzedékről kezdett beszélni –, Kerouac azt írta Malcolm Cowleynak, a szerkesztőjének, hogy „bármilyen változtatásba” beleegyezik (Cowleynak egyébként nem is tetszett a könyv; talán látott benne valami kis üzleti lehetőséget, de azt írta, hogy „nem nagy, de még csak nem is szerethető regény”) .
Egyszóval az a furcsa helyzet alakult ki, hogy az Úton egyfelől a beatnemzedék spontán írásművészetének kiemelkedő példája, s ugyanakkor a világirodalom egyik legaggályosabb gonddal készült, sokszoros szerkesztésen átesett nagyregénye, s ez nemcsak az 1957-es változatra, hanem, ha valamivel kisebb mértékben is, de már az 1951-es tekercsre is igaz. És még pikánsabb a történet attól, hogy miközben az Úton egyfelől az új nemzedék büszke és dacos szabadságvágyának jelképe lett, Kerouac végül „bármilyen” változtatásba beleegyezett, csak hogy végre megjelenhessen a Szentlélek által diktált könyve, melyet azonban ő maga is többször átírt az őrült – vagy inkább végtelenül józan és koncentrált munkával töltött – 1951-es áprilisi hetek óta.
Az Úton „eredeti tekercsének” 2007-es amerikai kiadásában az egyik előszó szerzője (és a szöveg szerkesztője), Howard Cunnell hangsúlyozza, hogy mindezen ellentmondások elemzésével „hozzá kíván járulni ahhoz az ellennarratívához, amelynek célja, hogy szétoszlassa a mitológiát, és visszaállítsa jogaiba Kerouacot, aki elsősorban és mindenekelőtt író volt” (nem pedig a beatnemzedék mitologikus királya, „King of the Beats”), és idézi ezzel kapcsolatban William Burroughst: „Én úgy emlékszem Kerouacra, mint íróra, aki írókról beszélt, vagy ült egy csendes sarokban és jegyzetelt… Az volt az érzésem, hogy mindig csak írt; hogy az írás volt az egyetlen dolog, amiről gondolkodott. Soha semmi mást nem akart csinálni.”
Érezhetően ezt a „demitologizálást” szolgálja az amerikai kiadás valamennyi kísérő szövege: mindegyik szerző a regény esztétikai és spirituális értékeit hangsúlyozza – azt például, hogy az Úton nem annyira egy új szub- vagy ellenkultúra kiáltványa, mint inkább küzdelem a „leples bitanggal”. De jobb, ha inkább magától Cunnelltől idézzük azt a passzust, amely – talán – a legjobb összefoglalása az Úton szellemi tartalmának:
„Lehet, hogy az olvasót eleinte elkápráztatja Neal fehéren izzó energiája, amellyel mindenkit és mindent feléget maga körül, de aztán megértjük, hogy a regény középpontjában Jack nyugtalan szíve dobog, aki ugyanazokat a kérdéseket teszi fel, amelyek minket sem hagynak aludni éjszaka és betöltik napjainkat. Mi az élet? Mit jelent élni, amikor a halál, a leples bitang egyre a sarkunkban jár? Isten valaha megmutatja az arcát? Az öröm szét tudja szakítani a sötétséget? Ez belső keresés, és az út tanulságai, az amerikai tájak érzékelt és poémaként megörökített varázslata azt szolgálja, hogy megvilágítsa és kitágítsa ezt a szellemi utazást.”

TEKERCSKIÁLLÍTÁSOK
Az „eredeti tekercs” – leszámítva egy kis részét, a legvégét, melyet egy kutya megevett – időről időre kiállításokon megtekinthető. 2001-ben Jim Irsay, az Indianapolis Colts nevű futballcsapat tulajdonosa vásárolta meg 2.43 millió dollárért.
Először 2007-ben jelent meg könyv alakban, Howard Cunnell szerkesztésében, aki előszavának legelső mondatában hangsúlyozza: olyan szöveget igyekezett közreadni, mely a lehető legközelebb áll a Kerouac által 1951 áprilisában legépelt eredetihez. Kijavította az elírásokat (kivéve a legelső mondatban szereplőt – a magyar fordításban: „találkoztamtam” –, amely, mint írja „olyan gyönyörűen idézi fel a felberregő autót, mielőtt hosszú útra indul”), de megőrizte Kerouac rövidítéseit, egyes szavak következetesen helytelen írásmódját és a központozás sajátosságait.
Az ős-Úton fordítói és szerkesztői a különböző országokban azóta különböző döntéseket hoztak a szöveg szerkesztésével kapcsolatban – Kerouac eredeti szándéka ugyan ma már kideríthetetlen, de az sejthető, hogy nem afféle facsimile-kiadást forgatott a fejében, amely híven visszaadja a „spontán” szövegteremtés minden esetlegességét. Howard Cunnel a minimális szerkesztés mellett döntött; ehhez képest a magyar kiadás a rövidítéseket feloldja, nem próbál magyar megfelelőt adni a következetesen helytelen írásmóddal szereplő szavakra (de a „Stefan Sweig”-et nem javítottuk ki „Stefan Zweig”-re), és nem rekonstruálja az írógéppel írt szöveg sajátosságait (mint például az esetlegesen alkalmazott kettő, három vagy négy kötőjel a gondolatjel helyett); mindemellett azonban igyekeztünk a lehető leghívebben tolmácsolni Kerouac művét – megőrizve a fogalmazás esetleges sutaságait is. Ezekből egyébként nincs sok a kéziratban: az ős-Úton, talán csak némi kezdeti zökkenőket leszámítva, gyönyörűen siklik a maga harminchat méteres útján: mint a Cadillac, melyet Neal Cassady vezetett őrült sebességgel a jajongó kontinensen át.
M. Nagy Miklós

A Kiadó engedélyével.