Főkép John Dillinger, a legendás amerikai bűnöző megnyerő modorával és bájával tett szert hihetetlen hírnévre. Nem volt goromba a rablások során, nem ölt fölöslegesen, és túszokat is csak muszájból ejtett. A közvélemény megszerette a férfit, hiszen amolyan népi hősnek tartották, akárcsak nálunk Rózsa Sándort vagy Sobri Jóskát. Olyan embernek, aki csak az országot gazdasági válságba sodró bankokat támadta, és sosem az egyszerű embereket. Az igazságszolgáltatás azonban nem nézhette tétlenül, ahogy Dillinger sorban rabolja ki a pénzhivatalokat, így komoly ellenlépéseket kellett tenniük. Az FBI elődjének, a Nyomozóhivatalnak az igazgatója, Hoover a Dillinger-ügyet használta annak érdekében, hogy az irodát felhozza a rendőrség szintjére. Ennek érdekében Melvin Purvist, a korabeli bűnüldözés egyik legendás alakját állította munkába. De Dillinger nem volt ostoba: rendszeresen meglépett Purvis orra elől is, és az ügynöknek komoly erőfeszítéseket kellett tennie, ha el akarta kapni Amerika első számú közellenségét.
 
A filmet az a Michael Mann rendezte, akinek az elmúlt több mint 30 évben olyan filmjei voltak, mint Az utolsó mohikán, a Szemtől szemben, a Collateral vagy a Miami Vice. Ebben a filmben azonban nem találta igazán a helyét. Hatalmas információhalmazzal dolgozott, amit nem sikerült jól visszaadnia a képernyőn.A film így sokszor sajnos zavarossá válik, a rajtaütéses jeleneteknél például nehéz követni, hogy éppen kit is látunk, ki kit üldöz, hol folyik a lövöldözés, röviden: csak kapkodjuk a fejünket, de nem tudjuk, hogy mi történik. Ráadásul rengeteg mellékszereplő tűnik fel a képernyőn, akiknek az alakja többnyire nem elég kidolgozott ahhoz, hogy megragadjon a nézőben, ezért pár jelenettel később már nem igazán emlékszünk rá, hogy kik is ők.
 
A történetvezetés viszont zseniális. Mann remekül mutatja be, ahogy Dillinger folyton túljár a rendőrök eszén s ahogy többször is megszökik a börtönből, miközben Pervis sikertelenül próbálja pár zöldfülű segítségével elfogni. Jól érezhető, hogy két zseni feszül egymásnak, hogy legyőzze a másikat, a rendőrség csapata azonban nem megfelelő.
 
Itt rögtön szemügyre vehetjük a színészek teljesítményét is. A két főszereplő, Johnny Depp és Christian Bale, nagy nevű színészek, akiktől a néző mindig tökéletes alakítást vár. Szerencsére egyikükben sem kell csalódnunk: Depp remekül alakítja a barátaihoz és szerelméhez szinte már ostoba módon hű bűnözőt, aki emellett rendkívül agyafúrt, udvarias, de kellően határozott is. Persze Deppnek könnyű dolga van – mondhatnánk – hiszen neki minden szerep jól áll. Én viszont inkább úgy hiszem, hogy ő maga éli át annyira Dillinger karakterét, hogy az jól álljon neki. A higgadt, precíz és a képességeit tökéletesen ismerő nyomozót alakító Christian Bale pedig remek ellenfele a ravasz bankrablónak. És a siker is neki köszönhető, hiszen idejében belátja, mire van szüksége és nem próbál feleslegesen hősködni. A Taxi sorozattal befutó Marion Cottilard is jól alakítja Dillinger barátnőjét, akinek különösen a vége felé jut fontos szerep, amit a francia színésznő remekül játszik el. A többi karakter viszont nagyon vázlatos, az őket játszó színészek pedig nem igazán tudják megtölteni az alakokat élettel, s az egyszerű zsarukat, közembereket és bűnözőket leginkább az öltözetük különbözteti meg egymástól.
 
A film egyik érdekessége az operatőr, Dante Spinotti megoldása: mintha egy dokumentumfilmet látnánk, ahol a kamera gyakran a tűzvonalban veszi az eseményeket, így a kép sokszor ferde a kameramozgás pedig rángatózó. Ez főként a lövöldözéseknél és az üldözéseknél szembetűnő, de a nyugodtabb jelenetek folyamán is fel-feltűnik ez az „amatőr” kamerakezelés, ami remekül érzékelteti a film dokumentarista stílusát.
 
Összességében nem rossz film a Közellenségek, s a főszereplők miatt biztosan rengetegen megnézik majd. Ám úgy érzem, egynél többször kevesen ülnek majd le a film mellé, hiszen az egész mű szétcsúszott egy kicsit, és a remek színészek nélkül nem is biztos, hogy élvezhető lenne. Szerencsére a színészek rengeteget hozzátesznek a filmhez, így már csak az ő alakításaik miatt is érdemes megnézni Michael Mann 2009-es filmjét.