Kepes András: Tövispuszta

A könyv címét adó Tövispuszta egy fiktív falu neve, ahol a főszereplők felnőnek, és ahová később rendszeresen visszatérnek. A név azonban több egy átlagos község nevénél: egyben a XX. századi Magyarország útjának jellemzője is, hiszen tövisekkel teli pusztában halad a magyar nép, és újra és újra megtépázzák a történelem viharai: a trianoni békediktátum, a Horthy-korszak, a nyilas uralom, a kommunizmus vagy épp a rendszerváltás. Tövispuszta remek választás egy családregény alapjának, hiszen így akármennyire is elkalandozik a regény, mindig visszatérhet oda, ahonnan a gyökerei erednek – ahogy ezt a szereplők is többször megteszik a történet során.
 
A regény története rendkívül változatos, fordulatokkal teli és összetett, akárcsak Magyarország történelme a XX. században. Nem csoda, hiszen a történetet valóban a történelem alakítja, s szinte magától bonyolódik – Kepes mintha csak megvilágítaná egy-egy jellemző mozzanatát, nem pedig megírná őket. Az írói profizmus tökéletes példájának lehetünk tanúi, hiszen a szerző könnyedén, látszólag sodródva ír, de közben nehéz és pontosan megtervezett feladatot hajt végre. Kepes remekül ragad ki szereplőket, s olyan széles skáláról válogatja össze őket, hogy egy-egy családi kapcsolatra felfűzve képes bemutatni az egész társadalmat. Ez a modell nagyszerűen működik, hiszen az egymást követő generációkon keresztül láthatjuk, hogy az I. világháborútól kezdődően miként is alakul hazánk – és a benne élő emberek – sorsa, milyen a különböző korosztályok mentalitása.A folyamat ábrázolása azért is pazar, mert minden réteghez tartozik egy-egy szereplő, így rajtuk keresztül megélhetjük, az adott korban minek hitték az adott eszmét, mi mozgatta az embereket, s milyen veszélyeket láttak egy-egy eszme hatalomra jutásában.
 
Hatalmas feladatra vállalkozott Kepes András, és remekül megoldotta, hiszen a történet gördülékeny és olyan érthetők a miértek, hogy nem kételkedünk benne, mi is állt egy-egy eszme mögött, miért hittek benne oly sokan. Akár egy történelemkönyv – itt azonban száraz évszámok helyett valódi emberi sorsokat láthatunk, s a nagyobb áramlatokat a szereplők egyéni sorsán keresztül élhetjük meg. Az író ritkán határoz meg pontos dátumot, inkább korszaktól korszakig halad, és csak a fordulópontoknál tudjuk pontosan az időpontot: 1919, 1941, 1944, 1956. Ezeken kívül csak odavetett dátumokkal, véletlenül elejtett utalásokkal találkozhatunk.
 

 
A regény rengeteg szereplőt jelenít meg, akik között egyre szövevényesebbé válik a kapcsolat, ahogy az évek előrehaladtával újabb és újabb karakterek lépnek a színre. Az igazi főszereplők viszont csak hárman vannak, akikhez mindenki más – legyen akár öreg, akár fiatal – kapcsolódik: Veres Isti, Goldstein Dávid és Szentágostony Pali. Ők azok, akik kapcsot teremtenek az 1919-es események között, amit a szüleik éltek meg személyesen és a késői kommunizmus, majd lazábban a XXI. század között, ahol már az unokáik tengetik mindennapjaikat. Szüleik történetei előzményként kapcsolódnak a cselekményhez és segítenek megérteni az alaphelyzetet.
 
A három fiú a legkülönbözőbb nézőpontokból figyeli az eseményeket, hiszen más a származásuk, és az életük előrehaladtával mindegyikőjüket más és más élmények éri, és más eszmék híveivé válnak. Veres Isti a falu legjobb focistája, amellett remekül hegedül, apósa pedig egy nacionalista ügyvéd. Neki köszönhetően nem vesz részt a harcokban, az irigyei tette miatt pedig később az ÁVH-hoz kerül. Ezalatt Goldstein Dávid a zsidók megpróbáltatásait éli meg a háborúban, az identitáskereséssel küszködik egész életében, éljen akár Magyarországon, akár az Egyesült Államokban. Szentágostony Pál pedig értelmiségiként közel áll az eseményeket szinte közvetlenül irányító személyekhez és közvetíteni próbál, de a szovjetek hatalma alatt ebből komoly gondjai származnak, így ő válik a meghurcolt értelmiség analógiájává. Ahogy az sejthető, e három fiú – később férfi – karaktere a legkidolgozottabb, legösszetettebb. Ez mégsem jelenti azt, hogy a többi szereplő csak papírmasé lenne, őket is épp elég jellemzővel ruházta fel Kepes, néhány mellékszereplő pedig egy-egy fejezet erejéig az előtérbe kerül, miközben a három fiú csak mellékkarakterként bukkan fel. Ezek a kis elkalandozások (amik nem az írói fegyelem lazulásaként, hanem gondos látókör-szélesítésként értelmezhetők) lágyanilleszkednek a regénybe s egy kicsit ellazítják az olvasót, ugyanakkor könnyedén hozzákapcsolhatók a történet és a történelem egyes pontjaihoz.
 
Kepes mindig egy tárgyat jelöl meg a fejezetek címében. Ezeket a tárgyakat a saját elmondása szerint egyesével gyűjtögette – és mintha ezeknek a tárgyaknak a mondanivalóit illesztette volna össze a történetben. Ez azonban nem erőltetett módon történik, hiszen az adott fejezet címét adó tárgy nincs mindig a középpontban, épp ellenkezőleg, jóformán csak egy pillanatra jelenik meg az adott fejezetben, vagy a „vetített kép” eldugott sarkában lévő, véletlenül felfedezett tárgyként tűnik fel.
 
A történeteken keresztül láthatjuk, amint a világ állandóan változik, és ennek következtében az eszmék és az értékrendek válságba kerülnek – majd teljesen el is tűnnek, hogy egy újabb, ám a korábbinál általában semmivel sem jobb rendnek adják át a helyüket. A szereplőkkel együtt élhetjük végig ezeket a változásokat: a nagybirtokos, kastéllyal rendelkező báró kitelepítését egy falusi cselédházba, a remek focista megcsonkítását, aki emiatt kap munkát az ÁVH-nál, a zsidók rettegését a háború alatt, vagy éppen az értelmiség válságát.
 
Az író nem hagyja kiaknázatlanul azt a lehetőséget sem, hogy tükröt tartson a modern kor elé, tudniillik a múlt ilyen stílusú bemutatásával elvezet minket országunk történelmének megértéséhez, miközben a jelenünk megjelenítésével egyben reflektál is a változásokra. Pontosan emiatt bátran állíthatom, hogy a könyv múltban játszódó részei briliánsak – a jelenbe való átvezetéssel pedig arra késztet minket a szerző, hogy elgondolkodjunk a jövőnkről. Ezt azonban nem erőszakosan vagy a véleményét ránk erőltetve teszi, inkább csak rámutat korunk néhány jellegzetes vonására, de a problémák lehetséges megoldásának a kigondolását az olvasóra bízza.
 
Kepes visszafogottan bánik a jelzőkkel, sehol sem olvashatunk tőle hosszú, érzékletes és részletes leírásokat. Ehelyett csak pár jellemzővel ír le egy szereplőt vagy egy helyszínt, amivel épp elég támpontot ad nekünk az elképzeléséhez, mégis hagy helyet a saját fantáziánknak. Ez a fajta takarékosság igazán helyénvaló, hiszen így semmi nem vonja el figyelmünket a szereplők érzéseiről, élményeiről vagy épp a történelem folyásáról.
 
A regény időkezelése nem lineáris: egy új fejezet olvasásakor gyakran nagyokat ugrunk vissza az időben, hogy megtudjuk, mi történt valamelyik másik szereplővel, miközben az előző karaktert kísértük figyelemmel. Egyes mellékszereplők esetében ezek a visszatekintések hosszabb időszakokat ölelnek fel, hiszen őket csak abban az egy fejezetben láthatjuk részletesebben. Ugyanakkor az is előfordul, hogy éveket ugrunk előre két szakasz között és csupán pár bekezdésben ismerhetjük meg a köztes időszak történéseit.
 
A Tövispuszta nem könnyed, szórakoztató olvasmány, amit néha-néha fellapozva élvezni fogunk. A szereplők egyre többen lesznek és a kapcsolatok egyre bonyolultabbá válnak közöttük, így érdemes a regény közben minden apró mozzanatra és távoli rokonra odafigyelni, hiszen nem tudjuk, hogy ki mikor kapcsolódik bele jobban a történetbe, ami ebből a szempontból hasonlít García Márquez Száz év magány című művére. Ennek a szerkezetnek hátránya azonban, hogy az ember egyre nehezebben követi az összefonódásokat és a rengeteg újonnan belépő szereplőt, a vége felé pedig az unokák életét már nem érezzük át igazán.
 
A regény egyébként főként a II. világháború előtti és közvetlenül azt követő eseményekre koncentrál, a többi időszak ezekhez képest csak egy-egy felvillanás, egy fantomkép. Persze Kepes ezekkel kapcsolatban is remekül használja az adott korszak legjellegzetesebb vonásait, így nem nehéz átélni a kommunizmust vagy épp a XXI. századi kapitalizmust sem, mégis úgy érzem, hogy ezeket ki lehetett volna alaposabban bontani, még több eseményt, jellemzést írni róluk.
 
Zárásként annyit mondanék, hogy a könyvet nem a köré fonódott marketing miatt érdemes elolvasni, hanem azért, mert tényleg egy nagyszabású, remekül megírt és ízig-vérig a XX. századi Magyarországról szóló alkotás, mely remek tablót állít elénk a jelenünket megelőző, különösen mozgalmas időszakról és tükrözi a modern kori változásokat is. A kötet végén pedig még egy kis meglepetést is tartogat számunkra az író, hiszen saját magát is beleírja a történetbe. De hogy ki ő a könyvben? Ezt mindenki fedezze fel maga!