Főkép Hogy ki volt William Shakespeare, arról mindannyian tudunk vagy tudni vélünk valamit: mindenki fel tudja sorolni legalább három-négy drámájának a címét, mindenki tud néhány adatot az életéről és mindenki ismeri az arcképét, amely nemcsak Burgess regényének címlapján, hanem valószínűleg az összes középiskolai irodalomkönyvben megtalálható.
 
A Nem fénylik, mint a nap főszereplője William Shakespeare, a regény pedig az ő élet- és fejlődéstörténete. Akár egy életrajzból, úgy ebből a könyvből is kiderülnek az afféle részletek, hogy Shakespeare hol nőtt föl, hogy kit vett feleségül és hogy mely színházaknak és társulatoknak dolgozott, miután Stratford-upon-Avonből Londonba költözött. Ez azonban csak a háttér, hiszen Burgess regénye mindarról szól, amiről a száraz életrajzok nem: milyen barát, szerető, apa volt Shakespeare? Miféle szenvedélyeknek hódolt és hogyan élt a mindennapokban? Honnan vette az ötleteket a drámáihoz és a szonettjeihez, ki vagy mi inspirálta őt? Milyen volt a jelleme – nyílt, óvatos, megalkuvó, egyenes?
 
Négyszáz év távlatából természetesen lehetetlen tudományos alapossággal és hitelességgel válaszolni az efféle kérdésekre – Anthony Burgess azonban nem is tudományos munkát írt, hanem egy roppant okos és szórakoztató fiktív életrajzot, amelyben nem azt írja le, hogy milyen ember volt az „igazi” Shakespeare, hanem azt, hogy miféle ember is lehetett volna.
 
Burgess Shakespeare-je igazi költőpalántaként indul: bár a tizenéves fiúnak azzal kellene foglalkoznia, hogy minél gyorsabban megtanulja a kesztyűkészítés minden apró mozzanatát, Shakespeare feje nem kesztyűkkel és bőrökkel, hanem szójátékokkal és egyelőre még kiforratlan, félkész szonettekkel van tele. S bár a fiú nem biztos abban, hogy van tehetsége a színészethez és az íráshoz, abban egészen biztos, hogy nem kesztyűkészítő mesteremberként akarja leélni az életét, így amikor néhány év múlva alkalma nyílik csatlakozni egy színjátszó társulathoz, gondolkodás nélkül otthagyja a családját, és ettől kezdve az élete nagy részét Londonban tölti. A városban sok munka, sok ellenségeskedés és sok siker vár az ifjú íróra – és Shakespeare természetesen rátalál arra a két múzsára is, akik a szonettjeit ihlették: az arany férfira és a fekete nőre.
 
Burgess Shakespeare-je igen érdekes és ellentmondásos figura: jó üzleti érzékkel rendelkezik és gyakorlatias, ugyanakkor épp annyira tele van a feje szédítő ideákkal és verssorokkal, mint ahogy azt egy nagy költőről képzelni szeretjük; élvezi a szeretői társaságát és az életét, ugyanakkor egy pillanatra sem tud megfeledkezni arról, hogy öregszik; látszólag elhanyagolja a családját és csak ritkán látogat haza, ugyanakkor sosem felejt el pénzt küldeni nekik. És így tovább.
 
Shakespeare viselkedését és életének alakulását figyelni már önmagában is izgalmas, Burgess azonban egyéb izgalmakat és játékokat is kínál. Például gyakran beleszövi egy-egy híres dráma néhány sorát Shakespeare másokkal folytatott párbeszédeibe, vagy éppen olyan helyzeteket ír le, amelyek látszólag lényegtelenek, de a figyelmes olvasó egy-egy későbbi dráma alaphelyzetére vagy valamelyik jellegzetes motívumára ismerhet bennük. Csak egy példát említek: Shakespeare egy alkalommal szemtanúja egy kivégzésnek, amely során a hóhér kivágja az elítélt szívét. S bár nem lehet biztosan tudni, hogy egy művész életében egy valós élmény milyen módon talál utat a művészetébe (vagy hogy utat talál-e egyáltalán), ezt a jelenetet olvasva nekem rögtön A velencei kalmár című dráma jutott eszembe, amelynek története többek között egy ember testéből kivágandó egy fontnyi hús körül bonyolódik, és arra gondoltam, hogy Shakespeare biztosan az általa látott kivégzésből vette a kegyetlen ötletet.
 
A könyv bővelkedik az efféle játékokban, úgyhogy aki – hozzám hasonlóan – szívesen gondolkodik olyasféle kérdésekről, mint hogy hogyan hat egymásra a valóság és a fikció, és szívesen lát egy regény legártatlanabb soraiban is irodalmi utalásokat, az nagyon fogja élvezni Anthony Burgess kreatív és szellemes regényét.