FőképFülszöveg
"Csodálatos, drága napsugár! Íme, mind köszöntötték, lekapva fejükről a sapkát - kopaszodó vagy őszülő kemény fejükről, amit olyan nehezen hajtottak meg valaki előtt. De a reggeli napsugarat úgy üdvözölték, mint valami szépséges asszonyt, mint örökké visszatérő ifjúkori szerelmüket, aki halhatatlan és örökifjú szépségével még mindig el-elkacérkodik velük, öreg lovagjaival s meg-megcsókolja deres bajuszukat, végigsimogatja a fejüket csodatévő ujjaival...
...Ötven-hatvan esztendő? Gond? Családi bajok? Iskola? Léha fiatalság? Szakkönyvek? Kényelem? Micsoda? Semmi sincs!
Örök ifjúság van, örök hegy, örök erdő és drága, drága, drága napfény, dal, barátság és bohó, érzelmes szívek a meleg mellény alatt."
Részlet a felejthetetlen regényből, amely az írónő szülővárosáról, Selmecbányáról, annak tájairól, a felvidéki aranyifjúság szépséges legendájáról, szerelmes történetek játszi sugallatairól éppúgy szól, mint az elmúló "zsentri és nem zsentri világ" nem titkolt konfliktusairól, s hovatovább a magány elégiáját járó főhős, Garabonciás életútjáról.

Részlet a regényből
I.
Garabonciás

Réges-régi történet ez. Nem emlékszik már senki az akkori emberekre és akkori eseményekre. S ha valaki gondol is rájuk vagy mesél is róluk: összefolynak a távoli évek ködében az alakok és események, s mire újra összesűrűsödik és kicsapódik néhány kialakuló árnyék a lágy szürkeségben, a rég eltűnt lelkek összeolvadásából új alakok teremnek, akikre külön-külön nem lehet ráismerni többé; ám ha együtt látjuk őket, megismerjük a régi csapatot, ami gyerekkorunk emlékeiben vagy anyánk meséiben élt.

Minden vén diák volt valaha fiatal.
It áll Garabonciás. Nézzétek meg. Most érkezik. Gyalog.
Poros a csizmája, poros rajta a szűk, vitézkötéses fekete nadrág, poros a felleghajtó galléros köpönyege. Csokorra kötött nyakkendője libeg-lobog a szélben, a mellén diákzubbony feszül. Fekete posztóból van a diákzubbony, és egészen új; nincs még rajta más dísz, csak az aranyrojt a vállán.
Pedig a bányász zubbonya úgy szép, ha foltokkal van telivarrva. A veszedelmeket jelenti ez, amiken keresztülment a sötét mélységekben. A diák azonban nem jár túl sokat odalent, a föld mélységeiben. Az ő veszedelme más mélységekben rejlik: szép lányok, szép asszonyok szédítő szemében. Ezért a diák bársonyfoltokat varrat zubbonyára a szép lányok és asszonyok lágy, fürge ujjaival, emlékeztetőül a veszedelmes mélységekre, amikbe beleszédült.
De Garabonciás kabátja új még és üres.
Körülnéz az útkanyarulatnál. Körös-körül az agg hegyek ülnek, hosszan elnyúló sorban. Hátukon sűrű zöld sörény: messzi fenyőerdők. Most nyílik a völgy, odalent, mélyen utcák és házak, tele van hintve velük a szemközti hegyoldal is.
Harangszó. Mélyen zengő. Onnan jön, a városból - csodálatos csengése van ennek a harangnak. Aggok mosolygó bölcsessége árad belőle, akik sok szenvedésen és keserűségen mentek át, s megtanultak jónak és derűsnek lenni.
Várta és üdvözölte a harangszó Garabonciást, és várta és üdvözölte körös-körül minden. A lassú halállal haldokló hegyek, amiknek szívét ezer év óta tépik a kincskereső emberek hegyes csákányaikkal, a vén erdők, amikben hull a fa és újra nő, és riadt vadak bújnak meg az elhagyatott bozót mélyén, az ódon házak, amiknek köveiről a langyos esők és éles szelek lekoptatták a régi vérnyomokat, de nem tudták eltörölni a régi idők ezer nehéz emlékét, mind mosolyogva és örvendezve nézik a diákok érkezését. Reszkető, halvány, öreges sugárkezeivel végigsimogatja őket az őszi nap, amint sorban jönnek minden felől az ősz tarka bársonyával díszítet kis kertek között, a görbe utakon.
Este aztán ünnepélyesen fogadja őket a holdvilág is. Végigteríti előttük a macskaköves utcát földöntúli szövésű kékesfehér selymével, és mesebeli királyfiakká bűvöli a szegény diákokat, amint pengő, cincogó húros kobzokkal és tamburákkal a hónuk alatt lopakodnak az idegen kerteken végig, hogy kedvesük ablaka alá érve halk és sóvárgó muzsikával ébresszék fel őt. Szeret e az öreg város mind e vidám és érzelmes, férfias és bohó, könnyelmű és komoly, szerelmes és tudományszomjas fiúkat, s mindnyájuk között legjobban szeret e a legszebbet és legpajkosabbat: Garabonciást.
Este megtörtént a keresztelő.
Az újon jött diákokat sorra leöntötték az öregebbek sörrel, és nevet adtak nekik. Lucskosan és kábultan ültek a balekok egymás mellet a lócán, a homályos kocsmahelyiségben. A többiek énekeltek.
Béka, egy hosszú lábú erdész merengőn bámulta a hepehupás padlót, és fel-felsóhajtott. Garabonciás, amint a sörtől csepegő üstökével elment mellet e, a vállára ütött. Megsajnálta. Melléült.
Béka azonnal panaszkodni kezdet . Hogy mi történt vele.
Mindjárt első nap, amint ez idén a lábát a városba tette, látott egy szőke kislányt. Két éve már, hogy itt tölti élete legnagyobb részét, ebben a róka lyukban, de soha azelőtt ilyen kislányt nem látott.
– Tán a felhőkből szállt alá? Vagy valami erdei tündér? – vélte Garabonciás.
Béka búsan ingatta a fejét.
– Nem – szólt. – Földi teremtés. De mi haszna, ha éppen olyan messze van tőlem, mintha a felhőkben élne, vagy az erdei tündérek között. Az öreg Schacht professzor, az apja nem szereti az erdészeket. Azonfelül sehova sem engedik a kislányt.
Gyereknek veszik még. Tavaly az volt: emlékszem lógó hajára, nagykockás ruhájára és sárgaréz orrú cipőcskéjére. Sápadt volt és sovány. De a nyáron csoda történt vele. Oh, bár egy szót beszélhetnék vele legalább egyszer életemben. Aztán történjen akármi. Egy csókjáért szívesen meghalnék…
– Miért nem mész el hozzájuk? – mondta Garabonciás.
– Hozzájuk? – hebegte a Béka. – Hogyan gondolod? Csak így, ok nélkül? S ha az asszony megkérdezne, hogy miért jöttem? Félelmes asszony az. Én meg sem tudok mukkanni társaságban. A térdem remeg, a torkom összeszorul, elönt a verejték...
– Én – szólt Garabonciás ifjúi hetykeséggel –, én már régen megismerkedtem volna ezzel a kislánnyal, és elcsavartam volna a fejét.
– Ne hencegj.
Nemcsak Béka, de körülöttük valamennyien leintet ék, rákiáltottak, nevettek, csúfolni kezdték.
– Ma jöttél! Most bújtál ki a tojásból!
Garabonciás már fölugrott.
– Fogadjunk, hogy holnaputánig beszélek vele.
– Nem beszélsz.
– Beszélek.
Felemelte a poharát. Az asztalra ugrott.
– Csak azért is! Iszom minden szép lányra, szép asszonyra, aki a városban lakik, s akiket mind meg fogok csókolni!
Rettenetes lárma támadt. Garabonciást leráncigálták az asztalról.
– Agyonütlek! – ordította Béka. – Visszavonod! Visszavonod rögtön!
Susták, az elnök megkocogtat a az asztalt.
– Szilencium! Garabonciás büntetést érdemel. Nem azért, mert meg akarja csókolni a szép lányokat és asszonyokat – Béka, asztal alá, ha kuruttyolsz! -, hanem azért, mert hencegett, Legény kell oda, fiú. Mert az orvul vagy erőszakkal adott csók nem csók. Úgy kell őket megcsókolni, hogy az asszony is visszaadja ajándéknak a csókot. Ezért – szilencium! – Garabonciást ezennel megbüntetem a következőkben: miután ahhoz, hogy csók jöjjön létre, először is két ember szükséges, kötelezem Garabonciást arra, hogy záros határidőn belül megismerkedjen a város minden szép leányaival, szép asszonyaival, amiről a hivatalos bizonylat bemutattassék. Ha valahonnan kidobják: fizet három hordó sört.
– De ha nem dobják ki? – békétlenkedet Béka.
– Akkor majd megbűnhődik ő a veremben, amit maga ásott. Elég baja lesz neki az asszonyokkal és csókokkal, amiket kapni fog, és amiket megtagadnak tőle. Így ítéltem, Dixi.
Sustákot megéljenezték. Mind leült, csak Garabonciás maradt állva a helyén. Szót kért.
– Köszönöm a büntetést, és kérem egy bizottság kiküldését a lista megállapítása és a hivatalos bizonylatok kiállítása céljából. Most pedig még egyszer iszom mindama szép lányok és asszonyok egészségére, akiket meg fogok ismerni, és akik megbüntetnek engem.
Ivott, s a falhoz repítet e poharát. Apró szilánkokba hullt szét egyetlen halk sikoltással. Mintha valami fájó szív tört volna össze benne.
Azután ittak tovább. Így jött a reggel. Mikor besütött a rókalyukba az első napsugár, a bizottság megválasztott tagjai, Béka és Pupák az elítélt el együtt elindultak hazafelé.
Béka sóhajtozott megint, s arra kérte őket, hogy ha meghal, ne írjanak semmit a fejfájára, csak egy tört szívet rajzoljanak oda, általütve egy nyílvesszővel. Pupák, aki szintén elérzékenykedet a sok italtól, átölelte Garabonciást.
– Szegény fiú, sajnállak téged. Inkább oroszlánok barlangjába mennél, mint idegen házakba, idegen lányok közé.
– Nem idegen nekem egy lány se – felelte Garabonciás –, ha egyszer a szemébe nézek.
Összeölelkezve ballagtak hazáig a friss napsütésben.
– Most kialusszuk magunkat – ajánlott a Béka, megállva a kapunál –, azután munkához fogunk: összeállítjuk a listát.
Öt perc múlva mind a hárman aludtak, mint a bunda. Halkan libbent el a szél a nyitott ablak mellett, s óvatosan csoszogott végig a gömbölyű suszterné a téglás folyosón.

A Kiadó engedélyével.