FőképA régizene kedvelőinek nagy szerencséjére Albinoni nevéhez ma már nem csupán a Remo Giazotto által átdolgozott – és kétes szerzőségű – Adagio kapcsolható, hanem különféle hanghordozókon már hozzáférhető a 18. századi velencei mester legtöbb önálló opusa is, a vokális művek, az operák (márpedig saját korában a komponista elsősorban ezekről volt ismert) mégis a mai napig ritkának számítanak mind a koncerttermek műsorain, mind hangfelvételeken. Pontosan ezért tartom oly nagy becsben a Nizzai Barokk Zenekar és Gilbert Bezzina lemezét, melyen korhű előadásban hallható az 1718-as velencei karneválon bemutatott, VI. Károly tiszteletére készült dicsőítő mini-opera, avagy serenata, a Climene.
 
E rövidke, alig egyórás remekmű voltaképp iskolapéldája a korabeli operáknak. A nyitány a concertók és a koncertszimfóniák előképének egyaránt tekinthető sinfonia (jóllehet ezt a megnevezést Albinoni itt csak az első gyors tételre használja), melyben az adagio tempójelzésű középső tétel jellegzetes módon egyetlen, feszültségekkel és oldásokkal teli, kizárólag vonósokkal megszólaltatott akkordmenet, míg a folyamatos basszus felett kibontakozó melódiát használó saroktételekben felcsendülnek a fenségesség atmoszféráját megteremtő trombiták. A két, egymással szabályosan váltakozó recitativókból és áriákból álló részt (mely még nem valódi felvonás) egy-egy kórus zárja le, és ez utóbbiakban ismét a trombiták hangja támogatja meg az egyesült énekhangokat, magasztosan és egyben magasztalón.
 
A mű zsenialitása annak gazdaságosságában rejlik. A három énekes felváltva énekli az áriákat, a drámai hatást és ezzel együtt a rendkívüli változatosságot hangulatfestő-fokozó hangszerek – hol egy fuvola, hol egy oboa, hol egy elsőre egészen meglepő választásnak tűnő mandolin – hozzáadásával éri el a komponista, miközben a recitativókban értelemszerűen csupán a continuo, az áriákban és a két kórusban emellett még a kis számú vonósok kapnak mindenhol szerepet. Ám ahogy az bármely barokk szerzőtől elvárható, minden gondolat sajátos zenei színezetet kap, a részeket lezáró kórusok ráadásul a késő reneszánsz madrigáljaira emlékeztetőn a tömbös akkordmenetek és a polifonikusan kibomló szólamok szövetének váltogatásával játszanak, miközben szerkezetükben bizonyos mértékig megtartják a barokk da capo áriák sajátosságait is.
 
A kiszámíthatóságon belül ugyanakkor szinte tombol az invenció. A recitativók az érzelmek érzékletes kifejezésével, az áriák utánozhatatlan szépségükkel, megdöbbentő természetességükkel, a kórusok lenyűgöző tömörségükkel és dicsőséget sugalló ragyogásukkal bűvölik el a hallgatót.
 
Gilbert Bezzina érzékenysége, úgy hiszem, a lehető legtöbbet hozza ki a műből. Zenekara tökéletes tempóválasztásokkal, páratlan tisztasággal, a legkisebb részletre is maximális mértékben odafigyelve szólaltatja meg a nagyszerű nyitányt, a csodálatosnál csodálatosabb recitativók, áriák és kórusok kíséretét. Isabelle Poulenard, akárcsak Emma Kirkby, a barokkhoz illően szinte teljesen vibrátómentesen énekel, mégis csupa szenvedély, Dominique Visse neve pedig valószínűleg mindenki számára ismerős, aki régizenével foglalkozik. Az igazi meglepetést számomra John Elwes szenvedélyes, értő és mélységesen zenei előadásmódja jelentette.
 
Bizonyosan nem véletlen, hogy a felvételt az Accord lemezkiadó kétszer is újra kiadta az elmúlt tíz esztendő során, annál sajnálatosabb viszont, hogy a lemez pillanatnyilag legfeljebb használtan beszerezhető. A különlegességek kedvelőinek talán felesleges is figyelmébe ajánlanom ezt a kis gyöngyszemet, ám elképzelni sem tudom, hogy bárki, aki a hagyományos repertoáron túlmutatón érdeklődik a zene, s különösen a régizene iránt, csalódna e mesteri, szépséges operában és az abszolút hozzá méltó megvalósításban.
 
Előadók:
Isabelle Poulenard – szoprán (Climene)
Dominique Visse – kontratenor (Ciddipe)
John Elwes – tenor (Florigello)
 
Ensemble Baroque de Nice
Gilbert Bezzina – karmester
 
A lemezen elhangzó művek listája:
1-3. Sinfonia – Adagio – Allegro
4-13. Prima Parte
14-25. Seconda Parte