FőképBizony már vagy nyolc éve, hogy utoljára Grisham könyvet vettem kézbe. Most, hogy újra lehetőségem adódott erre, közepes kíváncsisággal nyitottam ki a regényt, főként az érdekelt, mennyit változott, fejlődött a szerző Az ítélet eladó óta, illetve miként viszonyulok most az általa űzött jogi regényekhez.
 
Huh – mondtam magamnak, nagyjából az ötvenedik oldal tájékán. Ez eddig nagyon ígéretes, ha nem szúrja el valami limonádé befejezéssel, vagy más sületlenséggel, akkor ebből nagyon remek történetet lehet. Olyan gyönyörűséges a szöveg, amire annak idején Leon Uris volt képes a Romba dőlt isten című regényében, amelyben nem kevesebbre vállalkozott, mint a fegyveripar, a fegyvertartás és minden ezzel kapcsolatos vélemény, hiedelem szembesítésére a valósággal, a következményekkel.
 
Helyes – gondoltam, amikor eljutottam az utolsó oldal végére. Ezt megúsztuk, majdnem tíz pontos lett a mutatvány: jó az alapötlet, jó a történet, jók a szereplők, jó a befejezés, s mindeközben kíméletlenül az orcánkba kapjuk a szerző mondanivalóját, miszerint a halálbüntetéssel úgy általában gondok vannak Amerikában. Mindezt módfelett trükkösen teszi, mert ugyan a kivégzések ellenzői gyakran hangoztatják véleményüket, de ez cseppen szem szájbarágósan történik, és egyáltalán nem olyan érzés, mintha az író véleményét mantráznák, összességében mégis olyan hangulata lesz az olvasónak, hogy valóban nem a legjobb ötlet a hóhért tenni az igazságszolgáltatás végére.
 
Persze azért a regény - minden erénye ellenére - korántsem hibátlan. Meglehetősen egyoldalú képet fest például a helyzetről, hogy a jó fiúk között csak hős, vagy szimpatikus karakter van, ellenben a másik oldalt (hívhatjuk konzervatívnak, halálpártinak, stb.) csak gonosz vagy buta emberek képviselik. A valóságban ez biztosan nem így van. Aztán bármennyire is határozott véleményem van az amerikaiakról, úgy gondolom, az itt leírt hivatali procedúra, aminek köszönhetően Donté Drumm úgy végzi, ahogyan – szóval ezt költői túlzásnak tartom, bár vitathatatlanul hatásos.
 
De ezek a „botlások” csak jóval később jutottak eszembe, menet közben erre nem volt lehetőségem, mivel Grisham komoly tempót diktált, aminek eredményeként a több mint ötszáz oldal úgy elrepült, mint a pinty, s csak a jóleső hűha érzés maradt utána. Valamint egy rakat kérdés, amit célszerű azonmód megvitatni közvetlen környezetünkkel. Miért volt jó a nyilvános lejezés a középkorban, és mennyire javítana a közmorálon, ha manapság is nyilvánosak lennének a kivégzések? Vajon a mi politikusaink is ennyire rövidlátóak lennének egy ilyen helyzetben, és valóban csak a következő választással foglalkoznának, nem pedig a közös jövőnkkel?
 
Tulajdonképpen nem is érdekelnek Grisham hibái, sőt kifejezetten vágyom rájuk, mert amíg képes ilyen lebilincselő regényeket írni, addig kapásból felmentem a bűnei alól.
 
A szerző életrajza