FőképFülszöveg
 Miután megjárta a csecsen háború poklát, Nyikolaj gyári munkásnak áll. Szabadsága idején azonban ráébred, hogy akár fel is adhatna mindent, és életét teljes egészében szenvedélyének, a festészetnek szentelhetné. Ekkor felbukkan egy ismeretlen nő, akit képtelen kiverni a fejéből...
Meghatóan őszinte történet a szerelemhez, a rokonokhoz, a szülőföldhöz, a valláshoz, a természethez és a kultúrához fűződő emberi viszonyokról és a mindebből fakadó örök problémákról. Hősei valódi, hús-vér emberek, akik a mai világban mindannyiunk számára megkerülhetetlen kérdésekre keresik a válaszokat.


Részlet a könyvből
A lift nem működött. Gyalog kellett felmászniuk a harmadik emeletre. Miközben az étellel meg itallal megrakott szatyrot cipelte, Miska halkan káromkodott.
– Koljan, csakis a te kedvedért vagyok hajlandó ilyen magasra mászni.
– Add ide a szatyrot!
– Hagyd… Nem vagyunk mi olyan gyengék.
Kiderült, hogy a séta után mindketten megéheztek. Hamarosan asztalt terítettek a konyhában, kenyeret szeleteltek. Gyorsan összecsaptak valami harapnivalót, vodkát töltöttek a poharakba.
– A kirándulásunkra!
Szépen felhajtották. Erős fiúk.
– Elég, elég, elég – tiltakozott Miska, amikor a házigazda másodszor is tele akarta tölteni a poharakat. – Miért is jöttünk? Hogy megnézzük a művészi munkáidat. Hol tartod őket?
– Jól adod, művészi munka – tiltakozott zavartan Nyikolaj. – Ha valaki művészit alkot, az nem rejtegeti a kamrában.
Nyi ko laj már hosszú ideje nem nézte át a saját képeit, annyi ideje nem látta őket, hogy számára is érdekes volt egy kívülálló szemével rájuk pillantani.
– Komolyan nincs időm foglalkozni vele – mentegetőzött, és hirtelen olyan izgalom fogta el, mintha bizottság előtt lenne. – Néha annyira szeretnék festeni, hogy inkább nem is ennék, nem innék, csak festenék és festenék, mint egy megszállott. És akkor menni kell a gyárba… De te ezt nem értheted meg.
– Szedd csak elő, szedd csak elő… Ezt a remekművedet láttam, még mielőtt átmentem volna – mondta Miska, és egy olajfestékkel készült képre mutatott, amely naiv stílusban a régi város sűrűn épített faházait ábrázolta – hasonlítottak a nemrég látottakhoz. A borús ég a vizes tetők fölött, a cserepekről lecsurgó vékony vízsugár.
Miska régi ismerősként üdvözölte a képet. Hát hogyne! Akkor még egyikük sem gondolt rá, hogy
ez a kis darab furnér több évre megmaradhat. Egy kívülállónak aligha mond sokat. Ám Miska nem kívülálló. Eszébe jutott, hogyan siettette a barátját, hogy induljanak a könyvtárba egy íróval való találkozóra, de Koljan belemerülve a munkába még felvitte az utolsó ecsetvonást, és mintha végre kitette volna a pontot, hátralépett és kritikus pillantást vetett alkotására, izgatottságát panaszkodás mögé rejtette.
– Nesze! Neked adom! Még majd megbánod, hogy elrontottad a hangulatomat.
– Elkésünk, elkésünk…
A könyvtárban végül nem is író­olvasó találkozó volt, hanem botrány valami ifjúsági újságban megjelent közlemény miatt. Az idő elmosta az író nevét, a zajos beszélgetés is feledésbe merült, ám a vizes háztetők, a holdfényben a tetőkről csordogáló esővíz meg a fehérre mosott kavicsok megmaradtak.
– Ez még azelőtt volt, hogy megnősültél! Jól eltaláltad, mikor adj ajándékot nekem! – Miska sajnálkozott, hogy akkor visszautasította. Most már egészen más jelentőségre tett szert ez a kép.
Nyikolaj arra gondolt, mennyi hasonló munkáját ajándékozta el sietősen.
– Emiatt – mutatott Nyikolaj a Miska kezében lévő ifjúkori képére – váltunk el a feleségemmel. Na, nem konkrétan emiatt. Még a házasságunk előtt tátott szájjal megbámulta ezt a kis képet: „Jaj, milyen zseniális vagy, milyen tehetséges vagy. Miért nem mentél művészeti iskolába? Neked festőiskolába kell iratkoznod!” Én magam sem tudom, miért nem iratkoztam be. De nem mentem, hát
nem mentem. Most sem mennék. Nem akaródzik. Bár lehet, hogy sokat vesztettem emiatt… De hagyjuk ezt! A feleségem azzal fenyegetőzött, hogy bekeretezi ezt a képet, és az ágya fölé akasztja. Hogy reggel ránézhessen, és ugráljon örömében. Ezek a nők! A képpel kezdődött… Látod, most sincs berámázva… Egyszer tréfából megkérdeztem: „Mikor is ígérted meg, hogy berámázod?” Ő pedig visszakérdezett: „Hát megkerested a rámára valót?” De milyen keresetről lehetett szó, hiszen főiskolás voltam…
– Hahaha! – nevetett elégedetten Miska. – Azt hitted, hogy egy Szofja Andrejevnára találtál, mint Tolsztoj?
– Az ördög tudja – vont vállat Nyikolaj –, eleinte mintha támogatott volna, még akkor is, amikor leszereltem. Biztos azt gondolta, hogy majd zsákkal hordom haza a képekért kapott pénzt. Aztán szép csendben elkezdett kérdezősködni, mennyit költök festékre, ecsetekre, vá szon ra. Per sze addig is jól tudta, hogy nem ajándékba kapom őket, de azért, csak úgy mellesleg, elkezdett kérdezősködni. Én teljesen elképedtem. Azt hittem, rosszul hallok. A drága társ, a feleségem, aki hozzám hasonlóan gondolkozik, egyszer csak ilyet kérdez, mintha az ő zsebéből venném ki.
– Hát kiéből?
– Az anyáméból. Honnan máshonnan? Az ösztöndíjból talán? Magad is tudod, mennyi volt az ösztöndíj.
Miközben mesélt, Nyikolaj előszedte a többi kész munkáját is. Nem is sejtette, milyen sok kép gyűlt össze. Mintha a múltba merült volna. Nem tudta abbahagyni. Minden képhez élete egy­egy darabja kapcsolódott. Ez a parti fűz árnyéka a vízen – a lombozaton alig­alig áttörő fényfoltok… Nyikolaj emlékezett rá, milyen nehéz volt visszaadni a hullám taraján megcsillanó fényt. Az is eszébe jutott, amikor hátulról, hangtalan léptekkel, macska módjára egy helybéli kölyök közelítette meg. Ő úgy tett, mintha nem venné észre, tovább keresgélte a megfelelő színt. A kölyök meg se mert moccanni.
– Mi van, tán földbe gyökerezett a lábad? – kérdezte hátra se fordulva Nyikolaj.
– Mennyire ha­son­lít – húzta a szót a srác, mivel nem tudta másképpen kifejezni elragadtatását.
Nyitott, sötét ing volt rajta, azonos színű, elnyűtt nadrág, a lábán mezítlábra felhúzott, kitaposott bakancs. A feje boglyas, talán sose látott fésűt.
Festői jelenség, le kellett azonnal rajzolni.
– Maga festő?
Nyikolajtól távol állt a gondolat, hogy festőnek minősítse magát. A festő az ő elképzelése szerint rendkívüli, jelentős és természetesen ismert ember.
A felsorolt kritériumok közül ő egyiknek sem felelt meg, ezért tagadólag megrázta a fejét.
– Csak egyszerűen festek.
– Nagyon szépen csinálja – mondta elgondolkozva és önkéntelenül felsóhajtva a gyerek. Búcsúzáskor még egyszer összehasonlította az élő tájat a vásznon lévő képpel, és szótlanul elindult a falu felé. Akár a szentlélek.
Nyikolaj minden képéről regényeket tudott volna mesélni. Nemcsak arról, hogy mit festett, hanem arról is, miért éppen azt a helyet választotta, milyen napszakban készítette és milyen volt az időjárás. És természetesen mindenkire emlékezett, aki a válla fölött leskelődött. Emlékezett a beszélgetésekre is, amelyekből mindig kiderült, hogy, úgymond, én is megpróbálkoztam vele, de aztán arra gondoltam: meg lehet ebből élni? És mennyit kell hozzá tanulni? És bírja­e az ember türelemmel?
Nyikolaj maga is elcsodálkozott. Itt van egy girbegurba sor földszintes ház, egymáshoz simulnak a homályos hóviharban. A zsaluk, a kisajtók, a kapuk szorosan zárva. Az egyetlen lengő utcalámpa alig vet fényt az elkésett járókelő görnyedt alakjára. Kopott kabátjának gallérjával elfedi az arcát.
Akkor Nyikolajt magát is szinte leverte a lábáról a vad szél, majd lefagyott a keze, miközben elkészítette ezt a vázlatot. Természetesen otthon fejezte be a képet emlékezetből. De mi vitte őt a fagyos téli alkonyatban oda, a város szélére? Teljesen behavazva ugrott fel az utolsó buszra, olyan volt, mintha egy másik bolygóról jött volna. Az unatkozó kalauznő rámeresztette a szemét és meg kérdezte:
– Uram, él még?
– Nyikolaj Sztyepanovics, mi a hobbija? – kérdez te tőle egyszer a városi újság tudósítója,
aki azért jött el hozzájuk, hogy a műszakjukról  írjon.
Legalább azt kérdezte volna, mi a kedvenc foglalatossága! Valahogy ki kellett vágnia magát. Ettől az angol szótól Koljan mindig hányingert kapott.
Egy időben Nyikolajt nem érdekelte a festészet. Éppen akkor temette el az anyját. S hogy meneküljön fájdalmától, teljes erejéből a termelésre, a rutinmunkára koncentrált. Sötét időszak volt. De a parázs csak tovább izzott valahol, a lelke mélyén, a mindennapok fojtó hamuja alatt.
– De hát miért mentetek szét Galkával ilyen semmiségek miatt? – mormolta értetlenkedve, a képeket nézegetve Miska. – A nők mind egyformák. Az enyém még eléggé demokratikus: nagylelkű, de néha ő is úgy elkezdi számolni a rubeleket, mintha nem jutna kenyérre. Hahaha!
– Nem erről van szó, Misanya. Biztosan elmondtam már neked… Azt mondta az anyámnak… A saját fülemmel hallottam. Tudod, mit mondott?
– Mit?
– A fia teleszarta az egész lakást a mázolmányaival! Na, hogy tetszik?
– Hahaha!
– Persze, most hahaha, de akkor én… Te ismersz engem, ritkán káromkodom. Különösen az anyám előtt. Ő sosem hallott durva szót tőlem. De akkor… És ami a legfontosabb, képzeld, a festést egyszeriben mintha elvágták volna. Mintha soha sem lett volna a kezemben nemhogy ecset, de még ceruza se. Teljesen belemerültem a termelésbe. Munkába­munkából, munkába­munkából. A feleségem is idegen lett számomra. Teljesen idegen. Mondtam is neki: te valóságos boszorkány vagy. Egyetlen szavaddal elidegenítettél a művészettől. „A művészettől? – kérdi erre tőlem. – Miféle művészetről beszélsz? Ez egyszerűen csak mázolmány! A művészet pénzt hoz a házhoz. Nézd meg – azt mondja –, az embereknek kocsijuk, dácsájuk van, a feleségüknek meg bundájuk, aranyuk. Az művészet. Neked meg? Szégyellek – azt mondja – az emberek előtt mutatkozni veled. Talán bánjak veled nebáncsvirág ként, csak mert nem vesztél oda Csecsenföldön? Neked tyúkszem nőtt a hasadon míg a hegyi ösvényeken kúsztál meg másztál, mások meg közben mérhetetlenül meg gazdagodtak belőle, hogy széthordták az állam vagyonát. Azzal kellene dicsekednem, hogy a főiskolás ösztöndíjadból képes vagy eltartani a családot? Nem, kedvesem – azt mondja –, nekem nincs tíz életem.”
– Micsoda dög! – Miska nem tudta visszafogni magát. – Sosem gondoltam volna! Olyan rendes lánynak tűnt.
– Mindegy, így kellett lennie, ráadásul az egészet magamnak köszönhetem, ahogy mondani szokás – nevette el magát Nyikolaj. Neki magának is kellemetlen volt ezekre a dolgokra emlékeznie.
– Ne beszéljünk tovább a volt feleségemről! Látod, ez már később volt, a válás után, anyám halála
után, amikor egyedül maradtam… Te is elhúztad a csíkot Amerikába – nem állta meg, hogy ezt meg ne jegyezze. – De nem baj. Nézd meg ezt!
– Ide figyelj, Koljan? Ezt te festetted? – kiáltott fel Miska.
– Miért? – kérdezte Nyikolaj, és közelebb tette a fényhez a tájképet. Csodálatos módon hasonlított arra, amelyet nemrég álmában látott. Maga is elcsodálkozott, hogy ez bizony az az álomkép.

A Kiadó engedélyével.