Főkép A Karinthy Frigyes-életműsorozat első kötetében az író rövid karcolataiból kapunk válogatást. A kötetben összegyűjtött rövid, sokszor csak két-háromoldalnyi írások remek szórakoztatást nyújtanak, s a gyűjtemény akkor is nyugodtan olvasható, ha épp nincs kedvünk vagy időnk belemélyedni egy könyvbe, hiszen Karinthy egy-egy krokija néhány perc alatt elolvasható, ráadásul az sem fontos, hogy az írások könyvbeli sorrendjét követve haladjunk az olvasással.
 
A könyvben foglalt írások mind a témák, mind a szemléletmód, mind pedig a forma tekintetében igen változatosak, úgyhogy a Budapesti emléket lapozgatva biztosan nem fog unatkozni az olvasó. Például olvashatunk itt írásokat a pesti kávéházakat látogató furcsa figurákról („Ő ad nekem témát”) és az író gyerek- vagy felnőttkori emlékeiről és tapasztalatairól („Cukrok”), illetve számos olyan történet is szerepel a kötetben, ami valamelyik emberi gyengeséget vagy tulajdonságot figurázza ki (ilyen pl. a túlzásba vitt aggodalmaskodásról szóló „Részvét” című írás). Mindezek mellett olvashatunk a kötetben mini színdarabokat („Iskolatársak”) éppúgy, mint humoros stílusgyakorlatokat és -paródiákat („Futurizmus”, „Impresszionizmus”), valamint egy témára készült variációkat („Diplomácia I-II-III”).
 
Amellett, hogy az író előszeretettel humorizál az olyan emberek rovására, mint pl. a „gőgicsélő nő” vagy a kapzsi, hazudós főbérlő, Karinthynak önkritikája és -iróniája is van, és a kötet számos olyan írást is tartalmaz, amelyben Karinthy saját magát neveti ki: ilyen például a „Halandzsa”, amelyben az írót átveri a kávéházakban garázdálkodó és mindenkitől pénzt kicsaló „halandzsa-ember”.
 
Karinthy sokoldalúságát és tehetségét egyébként az is jelzi, hogy a leghétköznapibb témáról is képes szórakoztató módon írni. Ennek bizonyítékaként a „Hazamegyek dolgozni” című írást emelném ki, amely arról szól, hogy az író elhatározza, hogy nem fog ismét egész este a kávéházban ülni és a zajban dolgozni, hanem hazamegy a csöndes lakásba és végre megírja azt a novellát, amelynek ötletét évek óta dédelgeti magában. Otthon aztán képtelen dolgozni: idegesen járkál fel-alá, nem tud koncentrálni, és folyton az jár a fejében, hogy az ismerősei épp milyen jól érezhetik magukat a kávéházban és hogy miért is nincs most ő is velük. A helyzet – dolgozni kellene, de nincs kedvünk – bizonyára mindenkinek ismerős, de nem hiszem, hogy sokan képesek lennének alig három oldalban (és ilyen humorosan) megírni mindazt a halogatást, kifogáskeresést és általános nyűgösködést, amin a dolgozni éppen nem akaró ember keresztülmegy.
 
A humoros mellett azért érdemes megemlíteni Karinthy komolyabb oldalát is. Számos keserűbb hangvételű írás is található a kötetben, és vannak olyan írások is, amelyekben pl. egy ősember vagy egy oroszlán szemszögéből láthatjuk, hogy milyen is a modern ember – és a kép, amit így kapunk magunkról, nem éppen kedvező.
 
Végezetül még egy megjegyzés: úgy gondolom, jó ötlet volt a kiadó részéről épp ezzel a kötettel nyitni a könyvsorozatot, hiszen annak ellenére, hogy a Budapesti emlékben szereplő írások nem tartoznak a Karinthy-életmű úton-útfélen emlegetett darabjai közé, megvan bennük minden olyan jellegzetesség, amiért az írót sokan szeretik – ezért hát valószínűleg senki sem fog csalódni a könyvben, aki akár csak egy kicsit is érdeklődik az író művei iránt.