Interjú: Dmitry Glukhovsky – 2011. október

A szerzőt második magyar nyelvű regénye, Metró 2034 megjelenése alkalmából a Károly körúti Alexandra Könyváruház kávézójában szerkesztője, M. Nagy Miklós társaságában kérdeztem.
 
Magyarországon az elsőkönyves íróknak nincs könnyű dolguk, ha kiadót keresnek. Milyen a helyzet Oroszországban?

 

Ez alapvetően a műfajtól függ. A fantasztikus irodalom népszerűbb, jobban veszik az emberek, ezért a kiadók is szívesebben kiadják az ilyen elsőkötetes írók műveit. Azt hiszem, ha valakinek ebben a műfajban vannak eredeti ötletei, akkor nem jelent különösebb nehézséget kiadót találni. Szóval nagyon sok függ a tehetségtől, de természetesen a szerencsétől is, hiszen egy átlagos kiadói szerkesztő naponta tíz-tizenöt kéziratot kap, amiből nehéz kiválasztani azt, ami igazán jó. Általában maximum az első tíz oldalt olvassák el, és ha ezen belül vannak hibák, vagy ennyi nem tudja felkelteni az érdeklődésüket, akkor az a kézirat rögtön megy a szemétkosárba. A tíz kiadó közül, ahova én elküldtem a kéziratomat, csupán egyetlen olyan volt, ahol a szerkesztő fogta és elolvasta az egész kéziratot. Emlékszem arra, hogy az internet mennyit segített nekem abban, hogy elkezdjem az írói pályámat, úgyhogy most is az internetet használjuk fel arra, hogy új tehetségeket fedezzünk fel. Két évvel ezelőtt indítottuk el a Metró Univerzum 2033 című sorozatot, amelyben mások írnak regényeket az általam megteremtett világról. Nagy örömmel és lelkesedéssel fogadjuk az írók műveit ezen a honlapon.
 
Mi az oldal címe?

 

www.metro2033.ru, ahol egyébként az olvasók szavaznak arról, mennyire tetszik nekik a publikált mű. Aki bekerül az első tízbe, azt elolvassák a szerkesztők, meg persze én is és kiválasztjuk azokat, amelyek könyv formában is megjelennek. Az elmúlt két év alatt öt olyan írót jelentettünk meg így, akinek ez volt az első műve.
 
Komoly internetes tevékenységet folytat, hiszen blogot ír, ráadásul több, a Metró világához kapcsolódó honlapot is üzemeltet. Ennyire fontos Önnek az internetes jelenlét?

 

Nehéz kérdés. Az a helyzet, hogy amikor a Metró 2033 készült, konkrétan arról volt szó, hogy a regény második felét nagymértékben az olvasói reagálásokat figyelembe véve, interaktív módon írom meg. Akkor még nem igazán volt önbizalmam, viszont volt állásom, vagyis nem volt túl sok időm. Tulajdonképpen az olvasók noszogattak, az ő követelésükre írtam újabb és újabb fejezeteket. Sőt, papír formában is miattuk jelent meg. Szóval ebben az esetben nagyon fontos volt az olvasók reagálása. Lehet, hogy az ő támogatásuk nélkül, soha nem fejeztem volna be a Metró 2033-at.
 
A Metró 2034 esetében viszont éppen ellentétes volt a helyzet, mert akkor szilárdan elhatároztam, hogy a folytatást úgy fogom megírni, hogy más lesz a műfaja, mások lesznek a hősei – minden tekintetben másfajta regényt akartam írni, mint az első volt. Eredetileg ezt is fejezetenként publikáltam, és eljött az a pillanat, amikor az olvasóim megértették, hogy ez nem az lesz, mint amire számítottak, mert ebben sokkal kevesebb az akció, a kaland, a thriller, és sokkal több a gondolat, a főhősök elmélkedése, az érzelem, a líra és a filozófia. Az olvasók egy része egészen vadul kezdett el bírálni, azok, akik egyszerűen fantasztikus kalandregényre voltak kíváncsiak, azt követelték tőlem, hogy ne csináljam tovább, mert már nem tudok a korábbi színvonalon írni. És minél nagyobb lett a különbség a két regény között, annál negatívabb lett ez a visszacsatolás, úgyhogy eljött a pillant, amikor egyszerűen kikapcsoltam a kommentárokat. Végül is ennek köszönhetem, hogy sikerült egy egységes könyvet létrehoznom, olyat, amilyet szerettem volna, és ami nekem is tetszik.
 
Nem tudom már melyik író mondta, hogy mindenki a saját regényét írja, és akinek más ötlete van, az írja meg, őt pedig hagyják békén.

 

Először még próbáltam mindenkinek kielégíteni az igényeit, de aztán másodjára megértettem, hogy ha olyan regényt akarok írni, amiben ki akarom elégíteni a kalandokra vágyók igényeit is, meg azokét is, akik filozófiai elmélkedéseket vagy szerelmi vonalat szeretnének, akkor nem sikerül egy normális, épkézláb művet alkotnom, hanem akkor olyasmi lesz a regényem, mint egy potpourri.
 
Visszatérve a 2033-ra. Honnan jött az ötlet, hogy egy olyan, a nagyvárosokban hétköznapinak számító helyszínről írjon, mint a metróhálózat?

 

Kicsit messzebbről kezdem a választ. Apámnak volt otthon egy írógépe, amin szerb költők verseit fordította oroszra, lévén műfordító. Akárhányszor hazamentem, mindig azt láttam, hogy ott ül az apukám az írógépe előtt és ír valamit, úgyhogy amikor elment a munkába, akkor elfoglaltam a helyét az írógépnél. Előbb kezdtem el írógépen írni, minthogy megtanultam volna olvasni. Az első, plüssnyuszikákról szóló történteteket három vagy négyéves koromban írtam ezen az írógépen. Kicsit idősebben a szovjet rendőrökről, aztán amikor még idősebb lettem, akkor Leninről írtam. Azóta a munkásságom komoly fejlődésen ment keresztül, időközben a plüssnyuszikhoz, a rendőrökhöz és Leninhez is máshogy viszonyulok, és más dolgok jobban érdekelnek. Így például az atomháború és annak következményei, ami tizennégy éves koromtól kezdett el érdekelni. Ez még azelőtt történt, hogy az egész világon óriási divat lett a világvége ábrázolása, illetve nagyjából akkor, amikor megtudtam, hogy a moszkvai metró, amit egyébként mindennap használtam, egyben a világ legnagyobb óvóhelye is.
 
Nagyon önálló gyerek voltam, és annak ellenére, hogy a lakásunktól az iskoláig nagyjából egy óra volt az út, tízéves koromtól kezdve egyedül utaztam. Az iskolás éveim alatt hozzávetőleg három és félezer órát töltöttem el a föld alatt, a moszkvai metróban. Sokáig nem is gyanítottam, hogy a metró nem egészen az, mint gondolom. Nem tudtam, hogy nagy részét akkor építették, amikor a legnagyobb volt az atomháború miatti félelem, kifejezetten azzal a céllal, hogy minél több embert és az orosz politikai elit minél több tagját sikerüljön életben tartani egy atomháború esetén. Amikor minderről tudomást szereztem, meglódult a fantáziám, és megpróbáltam elképzelni, hogy mi történne, ha egy atomháború esetén a moszkvai metró Noé bárkájává változna. Megpróbáltam elképzelni, hogy mi lenne, ha az egész környező világ romokban heverne, és nem maradna belőle más élhető hely, vagyis az egész világ a moszkvai metróra zsugorodna. Képzeletemben az állomások lettek a városok, melyeknek megvolt a maguk ideológiája, és ezek vívják a maguk harcait ebben az összezsugorodott világban, miközben az összekötő alagutakban sötétség és mindenféle szörnyűségek várják az embereket.
 
14-15 éves koromban jutottam el odáig, hogy regényt akarok írni mindenről. Igazából 18 évesen kezdetem el igazán írni a regényt és 24 éves koromban készültem el vele. Aztán eltelt öt év a Metró 2033 megjelenése után és úgy gondoltam, megírom ennek a regénynek a folytatását, ami 2009-ben jelent meg.
 
Három év telt el a történet első internetes publikálása, és a nyomtatott verzió megjelenése között. Ez idő alatt mennyire változott meg a történet?

 

Az történt, hogy amikor megírtam a Metró 2033-at, fogtam magam és elküldtem tíz kiadónak a regényemet, amiből nyolcban el sem olvasták.  Állandóan telefonáltam nekik, de mindig azzal ráztak le, hogy majd elolvassák, de erre nem került sor. Egyetlen egy kiadótól kaptam választ és ott is azt mondták, hogy nem tetszik nekik, mert nem szabad megölni a főhőst a regény közepén. Ezt nem nagyon értettem, mert úgy gondoltam, hogy a főhősöm halála nagyon logikus és helytálló, hiszen az élet értelmét kereste és egy golyót kapott a fejébe, amellyel igazából nem is őt akarták eltalálni – de a kiadónak ez valamiért nem tetszett.
 
A Metró 2033 olvasása közben óhatatlanul felmerül a kérdés: ez vajon társadalomkritika, gazdasági ötletelés vagy sci-fi?

 

A Metró 2033-at egyszerűen nem lehet valamilyen műfajba besorolni. Az a helyzet, hogy amikor fiatalon ezt a regényt írtam, még nem is tudtam, hogy léteznek műfajok. Máig szűkösnek érzek egyetlen műfajt. Az összes könyvemre (négyet írtam eddig) azt lehet mondani, hogy elegyes műfajúak. Ha mégis meg kell határozni a 2033 műfaját, akkor azt lehet mondani, hogy egyszerre antiutópia, társadalomkritika, filozófia és urban fantasy. Az biztos, hogy nem sci-firől van szó, hiszen nincs benne semmi tudományos. Annak ugyanis, hogy az atomháború után húsz év alatt az evolúció létrehozna új értelmes lényeket, amilyeneket a regényben leírok, semmilyen tudományos alapja nincs, ez a fantáziám szárnyalásának terméke. Ha mégis egy szóval kellene meghatároznom a regényt, akkor az a mese lenne.
 
Tudok egy másik kategóriát rá: jó könyv.

 

(Nevet.) Azt gondolom, minden jó mesében nagyon sok elem van. A mesének van varázslatos, pedagógiai és filozófiai eleme. A mese nagyon sok mindenből tevődik össze.
 
Milyen szerzők hatottak Önre?

 

Nagyon sok szerzőt említhetek, széles a spektrum. Ha a fantasztikus irodalmat vesszük előre, akkor elsősorban a Sztrugackij testvérek, de ugyanilyen mértékben a latin-amerikai mágikus realisták, Borghes, Márquez,  Cortázar, és valamennyire az európaiak közül Kafka és Gustav Meyrink. Az a sötét befejezés, amikor a főhős meghal egy golyótól (a könyv első változatában még így volt, később ez módosult) egyértelműen Boris Vian azon regénysorozatának hatására született, amit Vernon Sullivan álnéven írt. És ha a mai orosz irodalomról beszélünk, akkor valószínűleg Viktor Pelevin hatott rám a leginkább.

Az első kötetben van valami sorszerűség. Hisz a végzetben?

 

Bonyolult kérdés. Feltételezem, hogy a sors létezik, de semmiképpen nem akarom tudni, hogy nekem milyen sors van megírva. Éppen ezért soha nem mentem és nem is mennék el jóshoz. Amíg nem tudom, milyen sors vár rám, addig szabad vagyok, legalábbis úgy érzem, hogy az vagyok. Szeretem azt gondolni, hogy minden tőlem függ, de mindemellett soha nem tervezek hosszú távra. Fogalmam sincs, hogy másfél év múlva mi vár rám, és nem is gondolkozom erről. Az egyik nap még arra gondolsz, hogy meghódítod az egész világot, aztán másnap kiderül, hogy hasnyálmirigy-rákod van, és a saját életedért kell harcolnod. Vagy jöhet egy autóbaleset, egy háború, egy vízözön, úgyhogy nincs értelme hosszú távra tervezni.
 
A Metró 2033-ban elég sötét képet fest az emberiségről. Mit gondol, fajunk megéri a harmadik évezredet?

 

Az ember egymillió éve létezik, de csupán tízezer éve van emberi civilizáció (amikor az ember megtanult írni, ezáltal átadni saját tapasztalatait az utódainak; amikor államot hozott létre, megtanult házakat építeni, bonyolultabb eszközöket létrehozni), ám ez mindössze egy százaléka az emberiség történelmének, és ennek is csupán egy százaléka az, az utolsó száz év, amikor megtanultunk repülni az égbe és a kozmoszba. De a testünk, az agyunk, az érzéseink még mindig ugyanolyanok, mint az ősemberé volt.
 
Azt hiszem, van rá esély, hogy az emberiség megéljen még ezer évet, de úgy gondolom, hogy ebben az évszázadban olyan változások várnak ránk, amelyek örökre megváltoztatnak bennünket. Komolyan számítok például arra, hogy az ember kitalálja az öregedés ellenszerét (géntechnológiával azt már sikerült elérni, hogy az egerekben megállítsák az öregedést, sőt, bennük a fiatalítást is el tudják érni), de azt nagyon nehéz elképzelni, hogy mindez hogyan változtatja meg az embert. Hiszen ha nincs halál, akkor nincs szükség istenre, ugyanakkor, nincs értelme az alkotásnak sem. Viszont ha nincs halál, ki kell találni valamit az emberiség lélekszámának szabályozására Meg persze azt is, hogy az ellenszer kinek a kezében lesz, tehát ki fog dönteni a halhatatlanná válásról. Lesznek-e forradalmak, melyek a halhatatlanság egyenlőségéért küzdenek? Lesznek-e háborúk a halhatatlanságért? Lesznek-e háborúk amiatt, hogy a föld túlnépesedik? Ezek mind nagyon érdekes kérdések és persze nincs egyértelmű válasz rájuk.
 
A másik változás, ami már a mi évszázadunkban létrejöhet, az, hogy az ember létre tudja hozni az emberi személyiség elektronikus másolatát. Mert ugye az ember már ma is képes arra, hogy az agyban, a neuronokban, az axonokban történő dolgokat elektronikusan leolvassa. Vannak tudósok, akik azt mondják, az emberi agyban tárolt összes információ mérete néhány tucat terrabájt csupán. Harminc-negyven év múlva az agyban tárolt összes információ elektronikusan leképezhető és tárolható lesz. Elképzelhető, hogy az emberiség egy része megszűnik fizikai testében létezni és személyisége elektronikus formában létezik tovább.
 
Egy interjúban azt mondta, hogy a 2034-et úgy írta meg, hogy ugyan a 2033 után történik, de mégsem folytatás, hanem önállóan is élvezhető regény?Mi az, ami megmarad, és mi az, ami újdonságot jelent?

 

Öt évvel az első regény után úgy gondoltam, hogy megírom a folytatását, ami végül 2009-ben jelent meg. Két nagyon különböző regényről van szó, annak ellenére, hogy megjelenésükben nagyon hasonlóak. Valójában a második könyv nem normál folytatás, hanem valamiféle tükröződése, antipólusa az első regénynek.
 
Érdekelne a görög mitológiához való viszonya, mivel könyveiben vannak ilyen utalások.

 

Mutass nekem egy embert, aki rosszul viszonyul a görög mitológiához. (Mosolyog.) Az a helyzet, hogy nem mindenki olvasta gyerekkorában adaptált változatban, mint én. Komolyra fordítva a szót arról van szó, hogy a görögök a saját mítoszaikban, legendáikban, drámáikban az összes konfliktust megírták már, amit azóta is felhasználunk, tehát gyakorlatilag az egész nyugati irodalom a görög mítoszokra és legendákra épül, amik metaforáikon keresztül leírják azokat az élethelyzeteket, konfliktusokat, amelyeken az élete során minden ember keresztülmegy. Az én műveimben megjelenő helyzetek és ellentétek is ide vezethetők vissza, csak én ugye átdolgozott, modernizált formában használom fel ezeket. Amikor megjelent a könyvem, voltak, akik azt mondták, hogy nincs ebben semmi érdekes, a posztapokaliptikus világot sokan leírták, a metróról is van már tömérdek könyv, olyan is volt már, ami a kettőt összevegyítette, de úgy látszik, mégiscsak sikerült valami eredeti dolgot kitalálnom ebben a regényben, hogyha az embereket ennyire érdekli.

 
Min dolgozik jelenleg?

 

Tavaly jelent meg az Elbeszélések a hazáról című elbeszéléskötetem. Ezek olyan elbeszélések, amelyek meglehetősen kemény, bíráló formában mesélnek a mai orosz politikai életről és társadalomról. A mai trendeket az abszurdig fokozva ábrázolom, hogy mi történik nálunk. Mióta megjelent ez a kötet, megírtam már jó néhány újabb elbeszélést, szóval jövőre valószínűleg megjelenik ennek a második kötete; és most állok neki egy olyan regény megírásának, aminek a témája éppen az lesz, amiről az előbb beszéltem: a halhatatlanság.
 
Köszönöm az interjút.

 

Szívesen.