Főkép

„De lejár az önök ideje… Én ugyan ezt nem érem már meg, de az önök leváltására jönnek majd mások, jönnek azok, akik értik a technika ártalmasságát, azok, akik boldogulni tudnak nélküle is! Önök elkorcsosulnak, és nem marad maguknak sok hátra. Mennyire sajnálom, hogy nem fogom látni az agóniájukat!”
 
Ez az év is jól kezdődik – mondanám, ha a naptár nem márciust mutatna. Így csupán azt jegyzem meg, hogy újabb orosz sci-fi gyöngyszem jelent meg magyarul. Szerzője Dmitry Glukhovsky (van egy sejtésem, hogy magyarul nem így kéne írni a nevét, kivált, hogy van neki apai neve is - Дми́трий Алексе́евич Глухо́вский) viszonylag fiatal (1979. június 12-én született), aki már sokfelé megfordult a világban, és bár ebből nem következik nyilvánvalóan, azért több nyelven is beszél, s mi több, már eddigi pályafutása alatt is sokfélét csinált (volt újságíró, író, rádiós műsorvezető).
 
Ennek a könyvének első verziója 2002-ben készült el, de mivel nem talált rá kiadót, kezdetben csak a webről letölthető változata létezett. A kapott visszajelzések alapján aztán bővült a történet, és a befejezése is megváltozott, és ebben a formában sikerült kiadót is találnia rá, aminek eredményeként 2005-ben megjelent nyomtatásban is – és meglepő módon rengeteget eladtak belőle oroszul. Hasonló fogadtatást kapott a 2009-ben megjelent folytatás (Metro 2034), aztán jöttek a külföldi kiadások, elismerések, az első kötetből számítógépes játék is készült, a megfilmesítésről állítólag már folynak a tárgyalások.
 
A miértről Glukhovsky így nyilatkozott: „Az internet dzsungel, ahol csak a legerősebb marad életben. Ha a könyved eredeti, érdekes és jól megírt, akkor az internetezők kellő reklámot csinálnak neki. Ők majd megosztják a szöveget egymással és hírnevet csinálnak neked. Csak legyen a könyved eredeti, érdekes és jól megírt.”
 
Emlékeim szerint utoljára az Éjszakai őrség ért el ekkora sikert világszerte, s mivel az is nagyon tetszett, egy pillanatig sem volt kérdés számomra, hogy ezt is el kell olvasnom. És nagyon jól tettem, a Metró 2033 ugyanis mindenféle szempontból érdekes mű. Típusát tekintve a manapság divatjamúlt, de egy időben roppant elterjedt világvége utáni sci-fik közé tartozik, hiszen a cselekmény évekkel egy atomháború után játszódik Moszkvában. Ilyen volt ugye a Mad Max 2, és még számtalan B vagy még gyengébb kategóriájú film, valamint könyv formában is történt pár próbálkozás (A hetedik szint például), de mostanában nem találkoztam ilyennel.
 
A radioaktív sugárzás elől a moszkvai lakosság töredéke a mélybe menekül, és a metróhálózatban várja a jobb napokat. Nagyjából húsz évvel később a felszín még mindig lakhatatlan az emberiség számára, mivel ott a mutáns szörnyek és új, a különféle fegyverek (nukleáris, vegyi, biológiai) hatására létrejött életformák uralkodnak. A hajdani civilizáció törmelékén a vegetálás szintjére süllyedt közösségek tengetik napjaikat. A metróállomások városállamokként működnek, bár helyesebb önfenntartó falvakként gondolni rájuk, akik hol szövetségben, hol háborúban állnak egymással a fogyatkozó erőforrások megőrzése, újraosztása érdekében.
 
Az emberiség által lakott metróhálózat szélén él a történet főszereplője, Artyom, aki még a felszínen született, de már a metróban nőtt fel, és nagyjából most tart felnőtt életének elején. Ő az igazi tudatlan lélek, akinek csak homályos, könyvekből és mások beszámolóiból szerzett elképzelése van a régi világról, a jelenről pedig még kevesebb, mivel eddig még egyszer sem hagyta el otthonát, a VDNH állomást. Olyan ő, mint az átlag röghöz kötött muzsikgyerek, aki semmilyen különleges képességgel nem rendelkezik, legfeljebb egy kicsit kíváncsibb a falubelieknél, de hacsak nem történik valami rendkívüli, élete a vetés-aratás körforgásban múlik el, amit csak néhanap színesít meg egy-egy vándorárus fantasztikus beszámolója a szomszéd dombon túli világ csodáiról és veszélyeiről.
 
Amíg a parasztfiú életét semmi sem veszélyeztette, addig a 2033-as metró egyáltalán nem számít biztonságos helynek. A VDNH-t például most a feketék veszélyeztetik, ezek a formára humanoid figurák, akiket alig fog a golyó, és úgy tűnik, mentális erővel is rendelkeznek, legalábbis a védők közül egyre többen számolnak be fura álmokról, rettegésről és más szokatlan elmeállapotról. A lényeg, hogy az állomás lakóin egyre inkább úrrá lesz a reménytelenség – amikor felbukkan egy sztalker (olyan felderítő, aki nem csupán felmegy a felszínre, hanem vissza is jön onnan) a metró nyugisabb részéből, és mielőtt elmenne a feketéket kikémlelni, megbízza Artyomot, hogy ha nem tér vissza két napon belül – vigye el üzenetét a középpontban lévő Poliszba, mert nagy a baj. A két nap hamar eltelik, és Artyom útra kél.
 
Utazása Dante pokolbéli sétájához, Guliver világjárásához vagy Odüsszeusz bolyongásához hasonlítható. Menet közben lát száz csodát, ezer veszedelmet, s a háta mögül kukucskáló olvasó csodálkozással elegy borzadállyal fedezi fel ezt a sötét világot, ahol a rozsdásodó sínek a semmibe vezetnek, s ahol az emberiségnek nincs jövője. Nincs holnap, csak a jelen van, a minden áron való túlélés kényszere. Hősünk pedig megy, és többnyire semmit sem ért a körülötte lévő eseményekből, kivált amikor hajdanvolt fogalmakra, lényekre (például tehén), eseményekre hivatkoznak beszélgetőtársai.
 
Olvasás közben Frodó utazása jutott még eszembe, aki Artyomhoz hasonlóan tudatlanul vág bele az ismeretlenbe, végig a kiválasztottság tudatával, erős szövetségesekkel és még erősebb ellenségekkel, a világ megmentése érdekében. A Metró 2033 minden további nélkül felfogható Tolkien sztorijának modernizált és oroszosított verziójának, csak itt hiányoznak a szövetségesek és a világ már menthetetlen. Ráadásul hiába bizonygatják Artyomnak kiválasztottságát, menet közben mindig kiderül, mennyire gyerek még a körötte lévő történésekhez, és mennyire híján van minden különlegességnek.
 
Jut eszembe, javaslom a könyv éjszakai olvasását, egy szál lámpa mellett, és lehetőség szerint csendben, minden háttérzaj (tévé, rádió, stb.) nélkül, mivel így egyszerűbb ráhangolódni a metrójáratok setét csendjére, ahol minden zaj veszélyt jelenthet, és minden sarkon pusztulás vagy meghökkentő felfedezés vár az utazóra.
 
„Örültnek tartanak? Csakhogy maguk az igazi őrültek, meg az apáik és a gyerekeik! Nem volt-e vajon veszedelmes őrültség, kantárt vetve a természetre, leigázniuk az egész földet, habosra és inaszakadtáig hajszolni? Aztán pedig, a maguk és a magukhoz hasonlók iránti gyűlöletből arra törekedni, hogy visszavonhatatlanul leszámoljanak vele? Hol voltak, amikor a világ romba dőlt? Látták-e önök, hogy ez hogyan történt? Látták-e azt, amit én láttam? Az eget, amely előbb megolvadt, aztán pedig kőfelhők borították el? A fortyogó folyókat és tengereket, melyek elevenen megfőtt lényeket köptek ki a partjukra, aztán fagyos zselévé dermedtek?”
 
A könyv már-már letehetetlen, Dmitry Glukhovsky (Dimitrij Glukovszkij?) minimalista módon nem csinál mást, csak elmesél mindent, ami Artyom szeme elé kerül, valamint megosztja velünk az összes legendát, hazugságot és tényt, amit a metrólakók mesélnek egymásnak tábortűz mellett kuporogva, vagy hunyorgó zseblámpák fényében, koszos-poros állomásokon ücsörögve. A „nagy” világjárásban ne keressünk alaposan kidolgozott szereplőket, ilyesmire ebben a posztapokaliptikus világban egyszerűen nem futja, ami bizonyos szinten érthető is, elvégre aki ragaszkodik az elveihez, az vagy éhen marad, vagy meghal.
 
Glukhovsky szemlátomást erősen kételkedik az ember jóra való hajlamában, hiszen a világpusztulás után semmiféle demokratikus hatalmi rendszer nem ver gyökeret a metróban, helyette minden -izmus megtalálható itt, amit az utóbbi száz évben kitaláltunk egymás megnyomorítására, s ha mindez nem lenne elegendő, akkor még jóval régebbi kultuszok is felélednek. Az egyik interjúban Glukovszkij modern Noé bárkájának nevezte a metrót – ez is egy érdekes elképzelés, miként az is, hogy van olyan metrószakasz, aminek politikai berendezkedéséhez az EU szolgált alapul.
 
Mit is mondhatnék búcsúzóul? Természetesen azt, hogy kíváncsian várom a folytatást (Metro 2034), ami reményeim szerint legalább ilyen izgalmas, nagyon jól kitalált világban játszódó, többolvasatú és jellegzetesen orosz sci-fi lesz. Addig is, akinek kedve tartja, olvasás után nyugodtan elmélkedjen a könyv cselekményén, mondanivalóján, szereplőin. Mondjuk az is jó lenne, ha hozzáférhető lenne magyarul is az a novella, amiből kiderül a világ pusztulásának oka...