Főkép Latinovits. Delejes erővel felruházott név. Ezt a különös erőt annak a Zoltán keresztnevű tulajdonosának köszönheti, aki oly nagy beleéléssel és a hallgatót szinte megbabonázva szavalta József Attila, Ady Endre és még sok más nagy költő verseit, mintha maguk a szerzők adták volna elő őket. Aki oly módon élte meg a szerepeit, hogy szinte saját magát adta a színpadon. Aki pletykák és legendák hőse volt. Aki az életével játszott.
 
A kötet címe sokat elmond. S bár nem ez az első könyv, ami a XX. század egyik legnagyobb magyar művészéről szól, a cím mégis rögtön a kötetre irányítja a figyelmünket. Kétértelmű ez a kifejezés, hiszen nemcsak a baljóslatú jelentésére kell gondolnunk; nemcsak arra, aki az életét is áldozta egy számára fontos dologért, hanem egyúttal arra is, hogy Latinovits a saját életét élte a színpadon, minden szerepében magát adta, miközben alkalmazkodott is az adott karakterhez. Ám a cím baljóslatú jelentése is érvényes, hiszen Latinovits valóban az életével játszott, amikor szembeszegült a rendszer általa rossznak vélt jellemzőivel – aminek következtében rendszeresen kapott fegyelmit és kénytelen volt színházról színházra vándorolni.
 
A könyv barátok visszaemlékezésein, drámaírók elmondásain, kritikusok írásain keresztül tárja elénk azt az embert, aki oly különleges volt. És a „különleges” tökéletes szó a könyvben bemutatott Latinovitsra, hiszen a kötet szerkesztője, Kelecsényi László nem szándékozik mindenképpen dicsfénybe vonni a színész-rendező-szavaló-író Latinovitsot, hanem megpróbálja pontosan a szemünk elé tárni, hogy milyen ember is volt ő valójában. Nem magasztalja őt az egekig, vagy ha mégis, akkor a dicsérő szavak után nem sokkal egy porba sújtó kritika kap helyet a könyvben. Sokan nagy és „abszolút” színésznek látták Zoltánt, aki minden karakterét olyan mélységes átéléssel formálja meg, amire egyszerű közember sosem lenne képes, mások viszont épp emiatt állítottak azt, hogy ő valójában csak magát tudta játszani, ezért alakításai szinte egy kaptafára mentek – s a kötet mindkét oldal véleményét bemutatja.
 
Bár nem teljesen pártatlanul, hiszen a pozitívumok többségben vannak, de ezt nem lehet felróni hibának. Kelecsényi igyekszik tényszerű maradni, és bemutatja Latinovits nehezen érthető és igen nagy visszatetszést kiváltó vonásait is – türelmetlenségét, összeférhetetlenségét és zabolátlanságát –, amelyek miatt oly sokan nem szerették őt. Ahogy olvastam a kötetben lévő írásokat, elgondolkodtam: én vajon el bírtam volna viselni Latinovitsot? E kérdésnek tökéletes kontrasztot ad a szerkesztő azzal, ahogy többször is felidézi a pályája kezdetén álló nagy művész személyiségét: a szerény, csendes, érdeklődő és állandóan tanulni vágyó embert, akinek jelleme oly távol állt a későbbi férfiétől.
 
A könyv másik nagy pozitívuma, hogy nemcsak a színészt láthatjuk benne, hanem a kronológiai sorrendhez alkalmazkodva az építészt, a rendezőt, a versszavalót és az írót is. Bensőséges utazásra csábít tehát Kelecsényi, hiszen olyan emberek visszaemlékezéseiből is merít a kötetben, akik személyesen is ismerték Latinovitsot, sőt jó barátságban voltak vele.
 
Elég csak a tartalomjegyzéket végigböngésznünk: Müller Péter, Örkény István, Spiró György és még sok más nagy név szerepel benne, akiknek valamilyen módon mind közük volt Latinovitshoz. Az időrend szerint haladó kötetet Kelecsényi összekötő, általában háttér-információkat tartalmazó „közjátékai” teszik kerek egésszé. S a szerző kétségkívül alapos munkát végzett, hisz helyenként olyan apró részleteket is elénk tár, amelyek nyomán szinte mi is Latinovitsnak érezhetjük magunkat. Emellett – a borítót is beleszámítva – 11 teljes oldalas fotót is közöl a kötet. A könyvet a színész szerepeinek, hangfelvételeinek, filmjeinek fő- és alkategóriákra bontott listája teszi teljessé. Végezetül pedig egy apró részlet emeli még magasabb szintre a könyv professzionalizmusát: a Latinovitsról szóló részt Illyés Gyula verse nyitja és Nagy Gáspáré zárja – tökéletes és pontosan illő keretet adva a Noran Libro gondozásában megjelent kötetnek.
 
A kötet egyetlen – mondjuk úgy – hibája, hogy nem egyszerű olvasmány. Igazi kritikusok írásait, valódi filmes szakemberek visszaemlékezéseit tárja elénk, és rengeteg szakszót és apró részletet tartalmaz, emiatt az egyszerű olvasó néhol nehezen érthetőnek fogja tartani a könyvet. Bár a szakmai hiányosságainkat könnyen pótolhatjuk, és akkor már a nehezen olvashatóságot sem róhatjuk fel hibának. Összességében tehát csak ajánlani tudom a könyvet, hiszen remekül felépített, aprólékosan kidolgozott kötetről van szó, ami minden Latinovits- és filmrajongó számára kötelező darab.