Interjú: Goretity József – 2011. október

ekultura.hu: Annak idején, amikor iskolába járt, még kötelező volt az orosz mint idegen nyelv tanulása, viszont viszonylag kevesen választották élethivatásuknak az orosz kultúrát. Ön miért döntött amellett, hogy az orosz irodalommal foglalkozzon?
Goretity József: Tulajdonképpen két lépcsőben történt. Egy kisváros gimnáziumába jártam – Jánoshalmán a Radnóti Gimnáziumba, ami egyébként kitűnő középiskola volt, de az idegennyelv-tanítás terén meglehetősen hadilábon állt. Nagyon jó némettanárnőnk volt például, de az angoltanítás gyakorlatilag hiányzott, viszont nagyon jó volt az orosztanítás is. Amikor aztán kiderült negyedévre, hogy egészen biztosan nem fogok a Színművészeti Főiskola rendezői szakára jelentkezni, hanem a bölcsészkart választom, ami biztos volt, az a magyar, és e mellé gondoltam valamit választani. És mivel az oroszképzés tényleg nagyon jó volt végig az általános iskolában és a gimnáziumban is, így, gyakorlatilag kizárásos alapon, a magyar mellé az orosz került. Így kerültem a Szegedi József Attila Tudományegyetem magyar-orosz szakára.
 
Később pedig – ahogy a hallgatóimnak szoktam egy kicsit komolyan, egy kicsit viccesen mondani –, amikor másodéves egyetemista voltam, és a közül kellett választanom, hogy, mondjuk, Eötvös Józsefet olvassak-e, vagy Puskint és Lermontovot, akkor egyértelmű volt a választás, hogy Puskint és Lermontovot. És onnantól kezdődött, hogy nem annyira a magyar irodalom, mint inkább az orosz irodalom iránt kezdtem el érdeklődni.
 
Aztán valamikor, talán harmadéves egyetemista voltam, amikor rátaláltam az orosz irodalom egy olyan időszakára, amiről nagyon-nagyon keveset lehetett akkoriban tudni. Egy elhallgatott korszaka volt ez az orosz irodalomnak. Nagyjából az 1890-es évektől a forradalomig terjedő időszak ez. A költészete valamelyest ismert volt, de a prózája nem, holott olyan izgalmas próza született akkor az orosz irodalomban – Fjodor Szologub, Valerij Brjuszov, Andrej Belij, Alekszej Remizov, Leonyid Andrejev, hogy csak néhány jelentős nevet említsek ezek közül –, ami, azt gondolom, sok tekintetben – prózatechnikájában, eljárásában – megelőzte a nyugatit, és az említett szerzők létrehoztak egy olyan unikumot, mint az orosz szimbolista próza.
 
Szimbolizmusról mégiscsak költészetben szoktunk beszélni, az orosz irodalomban pedig a próza volt nagyon erős. Az, hogy a kilencszázas évek elején, kilencszáztíz környékén, mondjuk, Andrej Belij egy olyan prózatechnikát hoz létre, amihez hasonlót az európai irodalomban majd Joyce fog csinálni az Ulyssesben, vagy Fjodor Szologub a kilencvenes évektől kezdődően egy olyan prózapoétikát teremt meg, mint amit majd Kafka fog a német nyelvű irodalomban, azért nagyon izgalmas dolgok.
 
ekultura.hu: Ezeket fordításban is olvasta, vagy csak eredetiben?
Goretity József: Ezeket fordításban nem olvashattam akkor, mert nem voltak meg. Illetve, amikor egy picit beleástam magam, akkor találtam ezek közül néhányat magyarul, mert valamikor a 20. század legelején elindult itt, Magyarországon egy különös, orosz irodalmat fordítókból álló gárda. Érdekes jelenség volt ez is, azt gondolom. És ők, például Peterdi István a századelőn fordított Andrej Belijt, vagy Haiman Hugó fordított Remizovot, tehát ezt-azt, amazt föl lehetett lelni század eleji fordításokban.
 
Aztán ezek a fordítások megszűntek. A két világháború közötti időszakban nem nagyonfordítottak orosz irodalmat, az 1945 utáni időszakban pedig ezt a korszakot, mivel a Szovjetunióban ez abszolút elhallgatott irodalom volt, nálunk se jelentették meg, legfeljebb elvétve. Valerij Brjuszov Tüzes angyal című regényét például valamikor a hetvenes években lefordították; vagy Andrej Belijnek egy kisregényét, a Kotyik Letajevet Keresztrefeszítés címmel Makai Imre valamikor a hatvanas évek végén lefordította, de az orosz szimbolista próza gyakorlatilag hozzáférhetetlen volt magyarul.
 
ekultura.hu: Ez mennyiben ösztönözte Önt arra, hogy esetleg műfordító legyen, és ismeretlen orosz írók műveit tegye át magyarra?
Goretity József: Mindenképpen nagyon nagy motiváló erő volt. Az, mondjuk, eléggé világos volt, hogy amikor elkezdtem fordítgatni, az orosz szimbolisták annyira ismeretlenek voltak itt, Magyarországon, ráadásul a rendszerváltás környékén az orosz irodalomnak, az orosz nyelvnek olyan elképesztő leértékelődése történt meg itt az országban, hogy e szerzők műveinek a lefordításába belevágni – maga a halál lett volna, mert csak és kizárólag az íróasztal-fióknak csinálhatta volna az ember. Amivel viszont lehetett egy picit bővíteni a kört, az az avantgárd irodalom, illetve a kortárs irodalom.
 
Azt gondolom, hogy a kilencvenes évek elején voltunk néhányan az országban ruszisták, akik mindazok ellenére, hogy olyan helyzetben volt az orosz irodalom és kultúra megítélése, amilyenben, mégis állandóan azt hangoztattuk, hogy márpedig Brezsnyevnek és a szovjet irodalompolitikának az ég adta egy világon semmi köze nincsen ahhoz, hogy a hetvenes-nyolcvanas években milyen magas esztétikai értékű irodalom készült, és hogy ezt igenis meg kell ismernie a magyar közönségnek.
 
ekultura.hu: Mi volt az első fordítása, ami meg is jelent?
Goretity József: Húha! Azt hiszem, hogy Jevgenyij Zamjatyin avantgárd író egyik novellája, a Szemek. Nem tudom, talán egy miskolci folyóiratban jelent meg, de őszintén szólva nem nagyon emlékszem, hogy melyikben. Aztán kortárs szerzők, tehát hetvenes-nyolcvanas években megjelent szerzők novellái, aztán rengeteg tanulmányt lefordítottam az egyetemi munkámhoz. Ami pedig könyvfordítás, az két rigai, de Amerikába emigrált irodalomtörténésznek Pjotr Vajlnak és Alekszandr Genisznek egy kis könyvecskéje volt; az a címe, hogy Édes anyanyelv. Ez egyébként az Európa Mérleg sorozatában jelent meg magyarul, és azért nagyon érdekes, mert olyan esszéket tartalmaz, melyek a 19. századi klasszikus irodalomnak az orosz középiskolákban kötelező műveit próbálja meg valami teljesen új szemmel, mondjuk úgy, előítéletek nélkül olvasni és értékelni, és a szerzők hallatlanul izgalmas dolgokat hoztak ki belőle.
 
ekultura.hu: Főállásban irodalomtudománnyal foglalkozik. Ez a két terület inkább zavarja vagy segíti egymást?
Goretity József: Időben ez nyilván azt jelenti, hogy akkor van időm fordítani, amikor az egyetemi munkám engedi. Ez nagyon sokszor úgy működik, hogy a nyári időszakban fordítok, illetve azt is szoktam mondani a hallgatóimnak, de magamra is értem, hogy az egyetemista napja huszonnégy órából meg az éjszakából áll. Tehát marad még az éjszaka, amikor az ember ezeken a szövegeken dolgozni tud.
 
Ami pedig a szakmai részét illeti, azt gondolom, hogy egy fordító akkor tud igazán jó fordító lenni, hogyha jártas két tudományterületen is, amelyek olyan nagyon közel nincsenek éppen egymáshoz, legfeljebb annyiban, hogy mindkettő a nyelvvel dolgozik. Az egyik nyilvánvalóan a nyelvtudomány – tehát, hogy a nyelvhez értsen –, a másik pedig az irodalomtudomány. A nyelv világos, ez érthető egy fordító esetében. Az irodalomtudománnyal kapcsolatban, amikor ilyeneket mondok, szoktak kételyeket megfogalmazni, és én erre mindig azt a nagyon triviálisnak látszó példát hozom fel, hogy egy prózai szöveg fordításakor nagyon nehéz úgy megfelelő hangvételt találni egy fordításhoz, adekvátat az eredetihez, ha az embernek nincsenek ismeretei a narrációról. Tehát ha nem tudom, hogy a narratológiának milyen tudományos eredményei vannak, akkor meglehetősen nehéz hozzálátni, csak úgy intuitív módon, egy szöveg fordításához.
 
ekultura.hu: A fordításait olvasva az az érzésem támad, hogy sok fordítóval ellentétben Ön a szöveg mögé is lát. Ez pont amiatt lehet így, mert az irodalomtudományt is ennyire jól ismeri?
Goretity József: Bizonyára így van. Az orosz irodalommal kapcsolatban egyébként is mindig törekedtem kialakítani valamiféle rálátást az egészre, és ez nyilván azt jelenti, hogy az ember létrehoz egy saját konstrukciót, egy saját eszmerendszert arról, hogy számára mit jelent egy adott nyelv irodalma, az irodalom egésze.
 
Annak idején, amikor a 20. századi orosz irodalom bizonyos csomópontjaival foglalkozó könyvem, a Töredékesség és teljességigény megjelent, akkor M. Nagy Miklós egy kritikájában azt állapította meg, hogy próbálok valamiféle királyvizet előállítani, amivel mintegy megmérem, végigpróbálom, hogy számomra mi arany és mi hamisítvány. Azt gondolom, hogy a fordítások során is valami ilyesmi történik. Tehát ha olyan fölkérést kapok egy kiadótól, hogy ilyen-olyan munkát fordítsak le, ami bizonyos szempontból nagyon izgalmas, másfelől pedig pontosan tudom, vagy tudni vélem, hogy nem biztos, hogy ez az irodalom csúcsa, én ezt nagyon szívesen megcsinálom, de a művel kapcsolatos fenntartásaim megmaradnak.
 
ekultura.hu: Amikor kortárs írókat fordít, a személyes kapcsolat mennyire számít?
Goretity József: Nagyon számít. Olyan mennyiségű fordítás esetében, amit én az utóbbi tíz évben adtam, természetesen majdnem lehetetlen, hogy mindenkivel olyasfajta személyes kontaktus jöjjön létre, hogy ténylegesen is találkozzunk. Nyilván előfordul, hogy levelet váltunk, vagy bármilyen rendezvényen összefutunk, de nem biztos, hogy mély kapcsolat alakul ki. Olyan szerzők esetében viszont, akiktől több mindent fordítottam, majdhogynem elengedhetetlennek látom, hogy a személyes kontaktus is meglegyen.
 
ekultura.hu: Ha már itt tartunk, vegyük például Ljudmila Ulickaját, aki mostanra sikerszerzővé vált. Vele találkozott is többször. Mekkora felelősség ma Magyarországon egy sikerszerzőt fordítani? Elképzelhető-e, hogy éppen a fordítások minősége miatt vált sikerszerzővé?
Goretity József: Én ilyesfajta dicsőséget nem szeretnék tulajdonítani magamnak. Nem akarom azt mondani, hogy az Ulickaja-könyvek attól váltak sikeressé Magyarországon, mert „hű de fantasztikusan jó” fordításban kerültek a közönség elé. Egy szerző sikerének első számú feltétele nyilván az, hogy jó könyveket írjon. Úgy gondolom, hogy Ulickaja abszolút jó könyveket ír. Szerintem leginkább azért tud népszerűvé válni, mert borzasztóan rétegezettek a regényei. Abban az értelemben rétegzettek, hogy ha valakinek nincsen különösebb irodalmi képzettsége, és elolvas tőle egy könyvet, akkor minden további nélkül tudja élvezni, mert Ulickaja hallatlanul izgalmasan mesél. Másrészt, aki meg nagyon jól ismeri akár a modern világirodalmi tendenciákat, akár az orosz irodalom hagyományait vagy a kortárs orosz irodalmat, megtalálhatja ezekben a regényekben a nagyon finom áthallásokat, reminiszcenciákat, utalásokat. Nagyon mély filozófiai, leginkább vallásfilozófiai tartalmai vannak ezeknek a könyveknek. Legelsősorban tehát mindenképp ez kell a népszerűségéhez.
 
Az viszont kétségtelen, hogy egyáltalán nem mindegy, hogy egy jó regény milyen nyelven, milyen színvonalon fordítódik le, mert éppen most, ahogy itt járt Ljudmila is, borzasztóan nagy respekttel fogadta azt a tényt, hogy az ő könyvei ilyen jó helyzetbe kerültek Magyarországon. Tehát ő mondta azt, hogy persze, persze, mindenképpen jó regényeket kell írni, de a jó regényt a fordítással egy másik nyelvterületen nagyon el lehet rontani. Kézenfekvő viszont, hogy rossz regényből meg nem lehet jó fordítást csinálni.
 
Nehogy itteni érdekeket sértsek, vagy bárkit megsértsek, mondanék egy nagyon érdekes példát ehhez. 2000-től kezdődően Esterházy Péter könyvei meglehetősen komoly sikert mondhatnak magukénak Oroszországban is. Több könyve is megjelent oroszul. Az első, ami megjelent, egy esszékötet volt, aztán megjelent a Harmonia caelestis, megjelent a Javított kiadás, és van ezek között a könyvek között egy, amelyiknek nem lett sikere. Egészen félelmetes, hogy éppen melyik regényének nem: a Termelési regénynek. Egészen egyszerűen azért, mert nem az fordította, aki az ő dolgait fordítani szokta, hanem valaki más, és nem jó a fordítás. Innentől kezdve annak a könyvnek nem tudott igazán komoly sikere lenni Oroszországban.
 
ekultura.hu: Ulickaja mostanában eléggé vaskos regényeket ír, de Viktor Jerofejev A jó Sztálinja is meglehetősen terjedelmes kötet volt. Nem ijesztő egy ilyennek nekiállni?
Goretity József: Mondok én még ijesztőbbet. Egy Aprisko nevű orosz filozófus szerkesztésében megjelent Az orosz filozófia története című könyv. Ezt az MGU filozófiai fakultásának munkatársai írták, és nagyon izgalmas munka lett. Olyan ezer oldal körüli terjedelmű, tömény filozófiai szöveg. Én ezt is lefordítottam. Hát annak volt igazán ijesztő nekiállni. Persze nagyon ijesztő, mondjuk, egy olyan terjedelmű regénynek is nekilátni, mint amilyen az Imágó. Ez is huszonnyolc ív terjedelmű, és az ember pontosan tudja, hogy nagyjából egy óra alatt mennyit tud megcsinálni egy szövegből – hogyha minden jól megy. És ha ezt visszaosztja az oldalszámból, akkor bizony nagyon ijesztő tud lenni.
 
De az igazán ijesztő számomra mindig ez első negyven-ötven oldal lefordítása. Mindig azzal küszködöm a legtöbbet, mert ekkor kell rátalálni arra a hangra, amelyen aztán az egész regény szólni fog. És ez a negyven-ötven oldal az, amin a legtöbb javítanivaló van, úgy is, hogy újra meg újra visszatérek rá, és ennek ellenére még mindig ez az a része egy ilyen nagy regénynek, amiben a legtöbb szerkesztői javítás is szükségeltetik.
 
ekultura.hu: Mit vagy kit fordított eddig a legszívesebben?
Goretity József: Azt hiszem, több olyan dolog van, amin nagyon szívesen dolgoztam. Különféle okok miatt. Az előbb említettem ezt a filozófiatörténetet. Ezen nagyon szívesen dolgoztam, egyrészt a könyv jellege miatt. Az, hogy Magyarországon legyen egy orosz filozófiatörténet, önmagában véve igen izgatott, és abszolút hálás vagyok az Osiris Kiadónak, hogy fölvállalta egy ilyen óriási könyv kiadását. Nagyon izgatott a filozófiai terminusok magyarra ültetése. Különösen a szlavofil gondolkodók, vagy a 19-20. század fordulójának vallásfilozófiai gondolkodóinál rengeteg olyan filozófiai terminus akadt, aminek nem volt meg a magyar megfelelője, vagy többféleképpen is fordították, és ezeket megoldani nagyon izgalmas fordítói feladatnak tartottam.
 
Aztán nagyon szívesen dolgoztam egy Grigorij Rjazsszkij nevű írónak a könyvén. Az a címe, hogy Példaértékű ház. Ez a Gabo Kiadónál jelent meg néhány évvel ezelőtt. Egy nagyon-nagyon izgalmas, már-már kriminek mondható történet, közben a 20. századi orosz történelem furcsaságait mutatja be, félig-meddig a kisember oldaláról is. Őt azért volt nagyon izgalmas fordítani, mert az elbeszélés közben – pedig ez is egy huszonegy ív körüli terjedelmű regény – elképesztő mennyiségű nézőpontváltást tesz, akár még egy mondaton belül is. És ezt elbeszéléstechnikai szempontból volt nagyon izgalmas csinálni.
 
Azt hiszem, hogy ami a legélvezetesebb munkát jelentette az utóbbi években, az Ulickaja elbeszéléskötete, ami magyarul az Elsők és utolsók címmel jelent meg. Ebben egészen egyszerűen zseniálisak a novellák.
 
Fordítottam Dovlatovot, fordítottam néhány Pelevint is – és fogok is majd még az év végén az Európa Kiadónak. Azt hiszem, hogy ezeknek a szerzőknek a fordítása is hallatlanul izgalmas feladat, de úgy gondolom, hogy ezek azok a szerzők, akiket én a legnehezebben fordítok. Tehát az a fajta, őrületes mennyiségű szójáték meg szócsinálás, ami az ő szövegeikben előfordul – Dovlatov esetében ez például hallatlan könnyedséggel, lazasággal párosul –, ez az, ami nekem a legnagyobb nehézséget bírja okozni. És bár rövidebbek ezek a szövegek, nagyon sokat szenvedek, sokáig dolgozom rajtuk.
 
ekultura.hu: Amikor nem feladatként, nem szakmai szempontból néz egy szöveget, mit szeret olvasni?
Goretity József: Az a helyzet, valószínűleg ez szakmai ártalom, hogy sajnos nem tudok már így olvasni. Én nem tudok regénnyel szembesülni úgy, hogy átadjam magam a szöveg élvezetének, egy olyasfajta élvezetnek, ami nagyon sok mai olvasónak megadatik: hogy beleéli magát egyik vagy másik szereplő sorsába, életébe, nézőpontjába. Tulajdonképpen bármit olvasok, picit az irodalomtörténész szemével olvasom. Ami persze nem azt jelenti, hogy nem élvezem ezeket a könyveket, de valószínűleg más módon élvezem. És őszintén szólva mindenevő vagyok.
 
Az orosz irodalmon kívül nagyon szeretem például a német nyelvű irodalmat. A klasszikus német irodalmat és a modernet is. Óriási élményt jelent például egy 19. század második felében élt svájci szerzőnek, Conrad Ferdinand Meyernek az írásművészete. Ő sajnos méltatlanul elfelejtődött nálunk, pedig hallatlanul izgalmas szerző. Nagy élvezettel olvastam Ransmayrt például, a modernebbek közül, és nagyon szeretem Hessének néhány dolgát.
 
Aztán nagy élvezettel olvasom a környező népek irodalmait. Azt gondolom, hogy az egyik legelemibb olvasmányélményem Ivo Andrić Híd a Drinánja volt, vagy hogy az északi szláv szomszédokat említsem, a cseh irodalomból Hrabal dolgai nagy hatással voltak rám. A századforduló, a 20. század elejének lengyel irodalmából Reymontnak a Parasztok című regénye óriási hatást tett rám, vagy az ő kortársa, Wyspiański szimbolista drámáit is különösen kedvelem. Ezek nagyon különböző dolgok, de nagy élvezettel olvasom őket.
 
Ami az utóbbi időben nagyon felkeltette az érdeklődésemet, az Cormac McCarthy írásművészete. Végre-valahára a Magvető kiadja a regényeit magyarul is, és számomra hallatlanul izgalmasak ezek a munkák.
 
ekultura.hu: Ezek szerint kedvenc korszaka sincs?
Goretity József: Ha kedvenc korszakot kellene választanom, akkor az nyilván az eredeti kutatási területem – a századforduló. 1890-től 1917-ig terjedően az orosz irodalom, ehhez kapcsolódóan a cseh irodalomból Hašek, a lengyel irodalomból az imént említett szerzők, a német nyelvű irodalomból Kafka, de ennek az időszaknak az osztrák irodalmából Hofmannstahlt is nagyon szeretem még. Vagy nagyon szerettem Joseph Rothot – a Radetzky induló is nagy olvasmányélményem. Vagy például nagyon szeretem Ibsent is. Tehát ha korszakot kellene mondanom, akkor úgy gondolom, hogy a 20. század elejének irodalma az.
 
ekultura.hu: Hogyan viszonyul a 20. század elejének irodalma a 21. század elejének irodalmához?
Goretity József: Az európai irodalom egészéről nem mernék nyilatkozni, csak az oroszról merek valamelyest. Azt tapasztalom, hogy a 20. század végi, 21. század eleji orosz irodalom nagyon sok dologban visszanyúl a 19-20. század fordulójának irodalmához. A 20. század végén az orosz irodalomban is nagyon erőteljessé vált a posztmodern, és a posztmodernnek az egyik fontos eljárása az innen-onnan beemelés, darabokból-idézetekből építkezés – már mindent megírtak előttünk, és össze kell csak ollóznunk mintegy, és más elrendezésben összeraknunk a szövegdarabokat. Ez az elv, ami természetesen az orosz posztmodernben is megvan, egészen nyilvánvalóan vitte őket vissza a 19-20. század fordulójához, mert hiszen az orosz szimbolista próza nagyjából, ha más elvek alapján is, de ezt a fajta idézetességet – tehát másodlagos anyagból építkezést – elvégezte oly módon, hogy ők a 19. század orosz irodalmának a jellegzetességeit, szerzőit és műveit idézték meg.
 
Nyilván nagyon más a koncepció, ami alapján ezt megtették, de maga a technika, tehát hogy egy Fjodor Szologub vagy egy Andrej Belij gyakorlatilag olyan módon írnak regényt, hogy a 19. századi irodalomnak a nagy kijelentéseit ollózzák össze és értékelik át – vagyis megteszik az „értékek átértékelését” – ez ott is megtörtént. Nyilván a 20. század végi, 21. század eleji orosz szerzők nem kerülhették meg, hogy előttük száz évvel már megcsináltak valami hasonló prózatechnikát.
 
Hajlamos vagyok egyébként azt hinni, hogy az orosz irodalom nem is nagyon működik másképp. Amennyire én ezt érzékelem – nyilván sem az angol nyelvű, sem a német vagy francia nyelvű irodalmakat nem ismerem ilyen mélységig –, mintha az orosz irodalom lenne a nagy nemzeti irodalmak közül a legönreflexívebb. Tehát az a fajta kulturális másság vagy bezárkózás, kulturális elhatárolódás a nyugati, a nyugat-európai művészettől, gondolkodástól, történelemtől, az irodalomban is megjelenik, és ez eredményez egy ilyesfajta önreflexivitást az orosz irodalomban.
 
ekultura.hu: Az orosz irodalom magyarországi elterjesztéséért mely kiadók és fordítók tettek a legtöbbet Ön szerint?
Goretity József: A helyzet az, hogy óriási munkát végeztek el azok a fordítók, akik valamikor az ötvenes és hatvanas évek környékén a klasszikus orosz irodalmat lefordították: Görög Imre, Makai Imre, Beke Margit, Szőllőssy Klára és mások. Azt gondolom, hogy olyan munkát végeztek el, ami emberfeletti feladat volt. Tény az, hogy ezt tulajdonképp úgy tehették meg, hogy Magyarországon 1946 után ki kellett alakítani a „nagy orosz irodalom” kánonját, de ez az ő teljesítményükből nem von le semmit – ezzel csak azt akarom mondani, hogy nekik nyilván megvolt a biztos hátterük ahhoz, hogy ezeket a munkákat elvégezzék.
 
Ami a magyarországi rendszerváltás utáni időszakot illeti, azt gondolom, hogy sokkal mostohább körülmények között kellett a fordítóknak dolgozniuk. A kilencvenes évek elején egész egyszerűen majdhogynem istenkísértésnek tűnt, ha egy oroszos fordító megjelent egy folyóiratnál vagy egy könyvkiadónál, hogy: én ezt és ezt az orosz szerzőt szeretném megjelentetni, és jó volna, ha erre megbízást kapnék. Ugyanakkor ebből az időszakból mégis vannak néhányan, akik ezt a hálátlan munkát elvégezték. Olyan neveket említenék, mint M. Nagy Miklós, Hetényi Zsuzsa, Szőke Katalin, Soproni András, Bratka László. Nagyjából ők voltak azok, akik a legtöbbet fordítottak ebből az időből. Rajtuk kívül Vári Erzsébetnek voltak szép fordításai, a Moszkva–Petuski például. Úgy csinálta meg, hogy kanonikus szöveggé vált. Azt gondolom, hogy nagyjából ez a fordítói gárda volt az, amelyik mennyiségre és minőségre is, de főként a kitartás szempontjából kiemelkedően teljesített, hogy tudniillik akármilyen mostohák voltak is a körülmények, mégiscsak ragaszkodtak ahhoz, hogy ezt csinálják.
 
ekultura.hu: Ha nem lenne az egyetemi állása, Ön fordítással foglalkozna, vagy foglalkozna fordítással is?
Goretity József: Azt hiszem, három évvel ezelőtt a Debreceni Egyetem magyar szakos hallgatói magyar szakhetet rendeztek, és az egyik estére szerveztek egy ilyen „Ismerjük meg jobban tanárainkat!” programot. Ahhoz kiküldtek egy kérdőívet, és azon megkérdezték többek között, hogy mivel foglalkoznék legszívesebben, ha nem lennék egyetemi oktató. Akkor azt a választ adtam erre, hogy a Gazprom tanácsadója lennék nagyon szívesen.
 
Persze, persze fordítanék nyilván akkor is, de azt gondolom, hogy ha valaki főfoglalkozású fordító ma Magyarországon, és abban a szerencsétlen helyzetben van, hogy nem angolból fordít, akkor bizony abból a munkából megélni nem lehet. Úgy, hogy ha az ember „fantasztikus, óriási nagy” pénzért egyetemi oktató, és „fantasztikus, óriási nagy” ívdíjakért fordító, ebből a kettőből lehet így együtt valamennyire értelmiségihez méltó életet élni, Külön-külön, gyanítom, hogy nem nagyon.
 
Ugyanakkor, időnként az az érzésem, hogy vannak fordító kollégák, akik úgy gondolják, hogy a létért való küzdelem azt jelenti, hogy verjük az asztalt a kiadónál: fizessenek nagyobb ívdíjat! Én azt gondolom, hogy ezzel sokkal finomabban kellene bánni, mert amennyire látom, a könyvkiadók sincsenek olyan nagyon eleresztve, hogy jelentős mértékben tudnának a jelenlegi díjakon változtatni. Úgyhogy ez nagyon nehéz játék. Én mindenféle béralkuban, ha úgy tetszik, a sokkal békésebb tárgyalások híve vagyok, és igenis vannak olyan helyzetek, amikor az ember fordítóként azt mondja, hogy nekem fontos annyira egy bizonyos szerzőnek, egy bizonyos könyvnek a megjelenése, és nem annyira a „hatalmas összeg”, amit ezért kapok, hogy azt mondjam: lehet, hogy rosszabbul járok anyagilag, de akkor is jelenjen meg.
 
ekultura.hu: Köszönöm a beszélgetést.
Goretity József: Nagyon szívesen.