FőképFülszöveg
- Ismeri Szent Ferencet? - kérdezi az öreg Antonio José Bolívar Proano a paptól. Az öreg (aki a szerelmes regényeket kedveli) a paptól, aki ráérő idejében Szent Ferenc életét tanulmányozza.
Nem, személyesen sajnos nem volt hozzá szerencséje, válaszolja a pap. De őszintén sajnálja. Szent Ferenc nagyon szerette az állatokat. Ők is Isten teremtményei.
A beszélgetés az Amazonas síkságán zajlik, egy El Idilio nevű faluban, az őserdő mélyén, Antonio José Bolívar Proano önkéntes száműzetésének színhelyén. Az öreg paraszt az egyetlen a környéken, aki tud olvasni - évente kétszer egy fogorvos szállítja neki egy távoli kikötő prostituáltjaitól a kiolvasott románcokat. Neki ez az ellenszer az öregség halálos mérgére.
A faluba egyszer amerikai vadászok érkeznek, és elejtenek öt apró ocelotkölyköt, miközben az anyaállat vadászik. Ez a barbár mészárlás tragédiák sorozatát indítja el. Az öregre vár a feladat, hogy ember és állat közt igazságot tegyen. Ahogy talán Szent Ferenc is tette volna...

A chilei Luis Sepúlveda 1949-ben született. A Pinochet-rezsim idején bebörtönözték, kiszabadításában az Amnesty International segített. Harcolt Nicaraguában, aztán átjött Európába, Svédországba, majd Hamburgban telepedett le. Dolgozott újságíróként, később a Greenpeace munkatársa lett, és öt évig szolgált egy hajón. Írt regényt, tényfeltáró dokumentarista prózát és mesét. Jelenleg Spanyolországban él. A kilencvenes évek elején ezzel a regényével szerzett világhírt. Másik közkedvelt műve egy magyarul is olvasható környezetvédő mese: A sirályfióka esete a macskával, aki megtanította repülni.


Részlet a regényből
MÁSODIK FEJEZET

A polgármester – az egyetlen állami tisztviselő és így a legfőbb közjogi méltóság, annak a központi hatalomnak a képviselője, amely túlságosan távoli volt ahhoz, hogy félelmet keltsen – behemót ember volt, és folyton izzadt.
A helybeliek szerint akkor kezdett el csorogni róla a víz, amikor először szállt partra a Sucre fedélzetéről, azóta törölgette magát egyfolytában az átázott zsebkendőkkel; így ragadt rajta a Csatakos gúnynév.
Azt is rebesgették, hogy mielőtt El Idilióba jött, az egyik hegyvidéki nagyvárosban szolgált, és egy sikkasztási ügy miatt, büntetésből helyezték át a keleti országrésznek ebbe az isten háta mögötti zugába.
Az izzadáson kívül még egy állandó tevékenysége volt: ő gazdálkodott a sörkészletekkel. A hivatalában ülve, apró kortyokban iszogatta ki az üvegeket, hogy minél tovább tartsanak, mert tudta, ha kifogy a készlet, az élet még elviselhetetlenebbé válik.
Néha rámosolygott a szerencse, és a gyötrő szomjazás közepette felbukkant egy-egy whiskyvel alaposan felszerelkezett amerikai. Mert a polgármester nem ivott pálinkát, ahogy a többi helybéli. Azt állította, hogy a Fronterától lidércnyomást kap, és folyton attól rettegett, hogy megbolondul.
Jó ideje egy indián asszonnyal élt, akit rendszeresen ütött-vert, mondván, hogy rontást hoz rá, és mindenki reménykedve várta, hogy az asszony egyszer elteszi láb alól. Még fogadásokat is kötöttek rá.
Attól a perctől fogva, hogy hét évvel azelőtt betette a lábát a faluba, a polgármester mindenkivel meggyűlöltette magát.
Okkal, ok nélkül mindent mániákusan megadóztatott. Halász- és vadászengedélyeket árult ember nem járta területekre. A haszonélvezeti jog megvételét követelte azoktól a rőzseszedőktől, akik valamennyi államnál jóval régebbi erdőkben gyűjtögették a nedves fát, és rendészeti buzgalmának egyik fellángolásakor nádkunyhót építtetett, hogy oda zárja be a részegeket, akik megtagadják a közrend megzavarásáért kivetett pénzbírság megfizetését.
Amerre járt, megvető pillantások kísérték, izzadása pedig csak fokozta a helybeliek utálatát.
Az elődjét viszont mindenki kedvelte. O az „élni és élni hagyni” jelszó szellemében kormányzott. Neki köszönhették a rendszeres hajójáratot, a postaszolgálatot és a fogorvost, de nem maradt sokáig a hivatalában.
Egy este összekülönbözött egy csapat szerencsevadásszal, és két nap múlva bozótkéssel kettéhasított koponyával találtak rá; a húsát már félig lerágták a hangyák.
El Idilio néhány évre elöljáró nélkül maradt, aki biztosíthatta volna az ecuadori fennhatóságot a végtelen őserdő felett, míg a központi kormány végül kinevezte az új embert.
Minden hétfőn – rögeszmésen ragaszkodott a hétfőhöz – felvonta a nemzeti lobogót a mólón felállított rúdra, de egy vihar egyszer letépte és a őserdőbe röpítette a zászlót és vele a hétfők senkit sem érdeklő bizonyosságát.
A polgármester kiért a mólóra. A zsebkendőjével megtörölte az arcát és a tarkóját. Aztán kicsavarta a kendőt, és parancsot adott, hogy hozzák fel a mólóra a holttestet.
Fiatal férfi volt, legfeljebb negyvenéves, szőke és izmos.
– Hol találtátok?
A shuarok összenéztek, és haboztak, hogy válaszoljanak-e.
– Értenek egyáltalán spanyolul ezek a vademberek? – dohogott a polgármester.
Az egyik indián úgy döntött, hogy megfelel a kérdésre.
– A folyón fölfelé. Kétnapi járóföldre.
– Hadd lám a sebet – rendelkezett a polgármester.
A másik indián elfordította a halott fejét. A rovarok felfalták a jobb szemét, de a bal még kéken csillogott. Valami mélyen felszakította a húsát az állától a jobb válláig. A sebből feltépett erek és jó néhány fehér féreg kandikált ki.
– Ti öltétek meg.
A shuarok hátrahőköltek.
– Nem, shuar nem ölni.
– Nekem ne hazudjatok! Odasóztatok neki egyet a bozótkéssel. Hisz csak meg kell nézni.
A verítéktől csatakos, kövér ember elővette a pisztolyát, és a döbbent indiánokra szegezte.
– Nem, shuar nem ölni – ismételte meg vakmerően az, aki az előbb is szólt.
A polgármester megütötte a pisztoly agyával, hogy belefojtsa a szót.
A shuar homlokán hajszálvékony csíkban szivárogni kezdett a vér.
– Engem nem tudtok olyan könnyen felültetni! Ti öltétek meg. Na indulás! A községházán majd szépen elmondjátok, hogy miért. Mozogjatok már, vademberek! Maga meg, kapitány, készüljön fel, hogy két rabot is visz majd a hajóján.
A Sucre gazdája válaszképpen megvonta a vállát.
– Szarva közt a tőgyét, már megbocsásson. Ezt a sebet nem bozótkés hasította – szólalt meg Antonio José Bolívar.
A polgármester dühösen facsarta ki a zsebkendőjét.
– Tudod is te azt!
– Tudom, amit látok.
Az öreg odalépett a holttesthez, fölé hajolt, félrefordította a fejét és két ujjal szétnyitotta a sebet.
– Látja, hogy hosszú csíkokra van marcangolva a húsa? Látja, hogy a seb az állánál mélyebb, aztán lefelé egyre sekélyebb? Látja, hogy nem egy, hanem négy vágásról van szó?
– Mi a fenére célzol?
– Arra, hogy négyélű kés nincs. Ezt karmok tépték. Ocelotkarmok. Egy kifejlett állat ölte meg. Jöjjön csak ide! Szagolja meg!
A polgármester megtörölte a tarkóját a zsebkendővel.
– Minek szaglásszam? Látom, hogy már rothad.
– Hajoljon közelebb, és szagolja meg! Ne féljen a halottól meg a kukacoktól! Szagolja meg a ruháját, a haját, az egészet!
A kövér undorodva lehajolt, és akár egy félős kutya, tisztes távolságból körülszimatolta.
– Na, milyen szaga van? – kérdezte az öreg.
Más kíváncsiak is odagyűltek, hogy megszaglásszák a halottat.
– Nem tudom. Honnan tudjam? Vérszaga van meg kukacszaga – felelte a polgármester.
– Macskaszaga van. Ez egy nagymacska vizeletének a szaga, mégpedig egy nőstényé – pontosította az öreg.
– Ez még nem bizonyítja, hogy nem emezek ölték meg.
A polgármester megpróbálta visszanyerni a tekintélyét, de az emberek figyelme Antonio José Bolívarra összpontosult.
Az öreg újra szemügyre vette a tetemet.
– Nőstény állat ölte meg. A hímnek is ott kellett lennie valahol a közelben; talán megsebesült. A nőstény megölte, és nyomban le is vizelte, hogy megjelölje, nehogy a többi állat felfalja, amíg ő megkeresi a párját.
– Mesebeszéd. Ezek a vademberek megölték, aztán meglocsolták ocelotpisával. Maguk minden trükknek bedőlnek – jelentette ki a polgármester.
Az indiánok tiltakozni próbáltak, de a rájuk szegeződő pisztolycső csendet parancsolt.
– Aztán miért tették volna? – szólt közbe a fogorvos.
– Hogy miért? Nem is értem, hogy kérdezhet ilyet, doktor. Hát hogy kifosszák. Mi másért tették volna? Ezek a vademberek nem riadnak vissza semmitől.
Az öreg méltatlankodva ingatta a fejét, és a fogorvosra sandított. Amaz megértette Antonio José Bolívar Proano szándékát, és segített neki kirakosgatni a halott személyes tárgyait a móló deszkáira.
Egy karóra, egy iránytű, egy teli pénztárca, egy benzines öngyújtó, egy vadászkés meg egy ezüstlánc került elő, lófej alakú medállal. Az öreg az indiánok nyelvén mondott valamit az egyik shuarnak, az meg beugrott a kenuba, hogy feladja a zöld vászon hátizsákot.
Amikor kinyitották, találtak benne egy csomag lőszert és öt egészen kicsi ocelotbőrt. A pettyes macskabundák alig arasznyiak voltak. Alaposan be voltak szórva sóval, és bűzlöttek, de nem annyira, mint a halott.
– Nos, polgármester úr, azt hiszem, a rejtély ezzel megoldódott – mondta a fogorvos.
A polgármester, akiről továbbra is folyt a víz, hol a shuarokra, hol az öregre, hol a bámészkodókra, hol a fogorvosra bámult, de nem tudta, mit is kellene mondania.
Amikor az indiánok meglátták az állatbőröket, aggodalmasan összesúgtak és beugráltak a kenukba.
– Megálljatok! Ti itt maradtok, amíg másképp nem határozok! – adta ki a parancsot a kövér.
– Engedje el őket! Jó okuk van a sietségre. Vagy még mindig nem érti?
Az öreg fejcsóválva nézte a polgármestert. Hirtelen felkapta az egyik állatbőrt, és odadobta neki. Az izzadt, kövér ember undorodva kapta el.
– Gondolkozzon, polgármester úr. Hogy lehet, hogy már régen itt van, mégse tanult meg semmit? Gondolkozzon! Az a marha jenki megölte a kölyköket, és valószínűleg megsebesítette a hímet. Nézze csak az eget, nemsokára megkezdődik az esőzés. Ebből már összeáll a kép. A nőstény alighanem elment vadászni, hogy megtömje a hasát, és szoptathassa a kicsiket az esős évszak első heteiben. A kölykök még szoptak, és a hím maradt mellettük, hogy vigyázzon rájuk. Ez a szokás az állatoknál, és így üthetett rajtuk a jenki. A nőstény most ott bolyong és valósággal őrjöng fájdalmában. Most már embert akar ölni. Biztos, hogy könnyen ráakadt a jenki nyomára. Az a nyomorult a hátán vitte magával a kölykök tejszagát, amit az anyjuk megszimatolt. Egy embert már megölt. Már megízlelte az embervért, és a bestia szűk agyában minden ember egyformán a kölykei gyilkosa, számára mindegyikünknek egyforma szagunk van. Engedje el a shuarokat! Figyelmeztetniük kell a családjukat meg a környékbelieket. A nőstény napról napra elszántabb és veszélyesebb lesz, és a falvakban keres magának áldozatot. Az az átkozott jenki barom! Nézze meg ezeket a bőröket! Olyan kicsik, hogy semmire se jók. Ilyen puskával vadászni, és ráadásul az esős évszak közeledtével! Nézze csak, mekkora lyukat ütnek a golyók. Látja? Maga a shuarokat vádolja, amikor a törvényt a jenki szegte meg. Idényen kívül, védett állatra vadászott. És ha a fegyvert hiányolja, biztosíthatom, hogy nem a shuarok tették el, mert nagyon messze találták meg attól a helytől, ahol meghalt. Nem hiszi? Nézze csak meg a csizmáját! A sarkánál alaposan le van horzsolva. Ez azt jelenti, hogy az állat sokáig vonszolta, miután megölte. Látja, hogy meg van tépve a mellén az ing? Ott ragadta meg az ocelot, hogy elvonszolja. Szegény jenki. Szörnyű halált halt. Nézze csak meg a sebet! Az egyik karom eltépte a nyaki erét. Legalább fél óráig haldokolhatott, miközben az ocelot felitta a patakokban ömlő vérét, aztán amilyen okos állat, levonszolta a folyóhoz, nehogy felfalják a hangyák. Ott lehugyozta, hogy megjelölje, aztán elindult, hogy megkeresse a hímet, a shuarok pedig megtalálták a halottat. Hagyja elmenni őket, és szóljon nekik, hogy figyelmeztessék a folyóparton táborozó aranymosókat. Egy fájdalomtól őrjöngő nőstény ocelot veszélyesebb, mint húsz gyilkos együttvéve.

A Kiadó engedélyével.