Linn Ullmann: Stella zuhan
Írta: Hollóssy Amadea | 2011. 10. 26.
Egy augusztusi nap hajnalán egy fiatal nő lezuhan az oslói Frogner téri kilenc emeletes bérház tetejéről - vagy a férje löki le. A regény látszólag erre a kérdésre próbál választ adni, de a kérdésre valójában nincs válasz, a rejtély elsikkad a különböző szereplők monológjai, történetei között, ennek ellenére általuk ismerjük meg kicsit jobban a halott nőt, Stellát.
A regény négy fejezetre tagolódik - mindegyiknek Zuhanás a címe, talán mert valamennyi ember zuhan benne, zuhannak a semmibe; néhányan, mint például Martin, kétségbeesetten kapálóznak; mások vele ellentétben siettetni próbálják a zuhanást, mint Axel, aki, úgy tűnik, mindenkit túl fog élni, nem tud meghalni, talán mert valami módon megtanult repülni, holott már csak a halálra vár. Amanda közönyösen száll lefelé a levegőben, egykedvűen szemléli az életet maga körül. Ő is piros ruhát visel, mint anyja, Stella, aki már örökké zuhanni fog.
Ez a motívum szövi át az egész regényt, és az álmok, illetve az álmatlanság. Az álmokban a zuhanás a gyermekkori félelmek újraéledését jelenti, nők esetében toronyból, oszlopról leesni szerelmi bizonytalanságot, férfiak álmában védtelenséget szimbolizál.
Sok szereplőt megismerünk, mindannyian legalább egy fejezetet kapnak; a mozaik egyik eleme a videofelvétel, amelyen Stella és Martin beszél, elvileg a vagyontárgyaikat kellene leltárba venni, de a kulcsfontosságú avokádózöld kanapé és az ezüst evőeszközkészlet mellett a házaspár viszonya, a gyerekek, Stella anyja is szóba kerül többek között, párbeszédük mögött elfojtott érzelmek és indulatok forrnak. Az összes szereplő közül Stella karaktere az, amelyik leginkább a homályba vész, annak ellenére, hogy ő áll a történet középpontjában, minden szál hozzá kötődik, és több fejezetet is narrál. Ő marad a nagy talány, nem pedig az, hogyan zuhant le a tetőről.
Martin furcsa figura. Akarattalan, henye ember, akit csak a szabályrendszere tart életben, és Stella iránti szerelme, kötődésük azonban jócskán meglazul közös gyermekük, Bi születése után, mert a férfit borzalmas rémálmok gyötrik éjszakánként a kislánnyal kapcsolatban. De mások is furcsának találják Biankát, kb. olyan a szerepe, mint az Áldott gyermekbeli Ragnarnak.
Axel nem kevésbé különc; undorodik a testiségtől, de harcol, hogy feleségét maga mellett tarthassa, annak ellenére, hogy az asszonynak majdnem a házasságuk kezdete óta szeretője van. Szereti a lányát, mégis eltávolodnak egymástól. Aszociális vénember, de Stellához foggal-körömmel ragaszkodik, a nő halála után pedig Stella lányát, Amandát látja vendégül. A többi szereplő is – Corinne, a nagydarab nyomozónő; Harriet, Martin nagyanyja, Hoyland szépe; a sellőhajú, gyönyörű kezű Edith, aki fává akart változni, és egyszer sem kordult meg a gyomra – furcsa. Minden és mindenki furcsa, aki szerepel ebben a regényben. Stelláék otthonát a két gyermek ellenére ordító csend uralja, kiszorítja a levegőt a tüdejükből és olyan feszültséget okoz, hogy pattanásig feszülnek tőle az idegeik.
„Rendjén van-e, hogy a kutya orra meleg és száraz?
Rendjén van-e, hogy Bi soha nem sír?
Rendjén van-e, hogy a kerti orgona nem illatozik?
Rendjén van-e, hogy Amanda egyik világból a másikba pottyan?
Rendjén van-e, hogy a házunk olyan néma?
Rendjén van-e, hogy a padláson egy vízvezeték-szerelő lakik, aki egyfolytában a munkájáról kiállított számlákat küldözget nekünk, amiket mi nem tudunk kifizetni?
Rendjén van-e, hogy az embernek olyan anyja van, aki fává szeretne változni?
Rendjén van-e, hogy mikor meglátogatlak, és az előszobai aranyozott tükörben nézem magam, a te arcodat látom?
Rendjén van-e, hogy Martin meg én soha nem alszunk?
Rendjén van-e, hogy az erdőben egy gyerekszívvel táplálkozó szörny lakik?”
Az idézet az egyik legérzékletesebb fejezetből származik, amelyek többségben vannak a kevésbé tetszőekkel szemben, ennek ellenére nekem nem tetszett annyira Linn Ullmann eme regénye, mint az Áldott gyermek – ahhoz képest gyengébbnek éreztem, vagy csak nem a megfelelő pillanatban fogtam hozzá az olvasásához. Önmagában lehet, hogy erősebb benyomást tett volna rám, így azonban úgy éreztem, mintha nem érnének össze a szálak, mintha hiányozna valami, ami olyan jó regénnyé fogná össze az egészet, mint amilyen az írónő korábban megjelent könyve.
A regény négy fejezetre tagolódik - mindegyiknek Zuhanás a címe, talán mert valamennyi ember zuhan benne, zuhannak a semmibe; néhányan, mint például Martin, kétségbeesetten kapálóznak; mások vele ellentétben siettetni próbálják a zuhanást, mint Axel, aki, úgy tűnik, mindenkit túl fog élni, nem tud meghalni, talán mert valami módon megtanult repülni, holott már csak a halálra vár. Amanda közönyösen száll lefelé a levegőben, egykedvűen szemléli az életet maga körül. Ő is piros ruhát visel, mint anyja, Stella, aki már örökké zuhanni fog.
Ez a motívum szövi át az egész regényt, és az álmok, illetve az álmatlanság. Az álmokban a zuhanás a gyermekkori félelmek újraéledését jelenti, nők esetében toronyból, oszlopról leesni szerelmi bizonytalanságot, férfiak álmában védtelenséget szimbolizál.
Sok szereplőt megismerünk, mindannyian legalább egy fejezetet kapnak; a mozaik egyik eleme a videofelvétel, amelyen Stella és Martin beszél, elvileg a vagyontárgyaikat kellene leltárba venni, de a kulcsfontosságú avokádózöld kanapé és az ezüst evőeszközkészlet mellett a házaspár viszonya, a gyerekek, Stella anyja is szóba kerül többek között, párbeszédük mögött elfojtott érzelmek és indulatok forrnak. Az összes szereplő közül Stella karaktere az, amelyik leginkább a homályba vész, annak ellenére, hogy ő áll a történet középpontjában, minden szál hozzá kötődik, és több fejezetet is narrál. Ő marad a nagy talány, nem pedig az, hogyan zuhant le a tetőről.
Martin furcsa figura. Akarattalan, henye ember, akit csak a szabályrendszere tart életben, és Stella iránti szerelme, kötődésük azonban jócskán meglazul közös gyermekük, Bi születése után, mert a férfit borzalmas rémálmok gyötrik éjszakánként a kislánnyal kapcsolatban. De mások is furcsának találják Biankát, kb. olyan a szerepe, mint az Áldott gyermekbeli Ragnarnak.
Axel nem kevésbé különc; undorodik a testiségtől, de harcol, hogy feleségét maga mellett tarthassa, annak ellenére, hogy az asszonynak majdnem a házasságuk kezdete óta szeretője van. Szereti a lányát, mégis eltávolodnak egymástól. Aszociális vénember, de Stellához foggal-körömmel ragaszkodik, a nő halála után pedig Stella lányát, Amandát látja vendégül. A többi szereplő is – Corinne, a nagydarab nyomozónő; Harriet, Martin nagyanyja, Hoyland szépe; a sellőhajú, gyönyörű kezű Edith, aki fává akart változni, és egyszer sem kordult meg a gyomra – furcsa. Minden és mindenki furcsa, aki szerepel ebben a regényben. Stelláék otthonát a két gyermek ellenére ordító csend uralja, kiszorítja a levegőt a tüdejükből és olyan feszültséget okoz, hogy pattanásig feszülnek tőle az idegeik.
„Rendjén van-e, hogy a kutya orra meleg és száraz?
Rendjén van-e, hogy Bi soha nem sír?
Rendjén van-e, hogy a kerti orgona nem illatozik?
Rendjén van-e, hogy Amanda egyik világból a másikba pottyan?
Rendjén van-e, hogy a házunk olyan néma?
Rendjén van-e, hogy a padláson egy vízvezeték-szerelő lakik, aki egyfolytában a munkájáról kiállított számlákat küldözget nekünk, amiket mi nem tudunk kifizetni?
Rendjén van-e, hogy az embernek olyan anyja van, aki fává szeretne változni?
Rendjén van-e, hogy mikor meglátogatlak, és az előszobai aranyozott tükörben nézem magam, a te arcodat látom?
Rendjén van-e, hogy Martin meg én soha nem alszunk?
Rendjén van-e, hogy az erdőben egy gyerekszívvel táplálkozó szörny lakik?”
Az idézet az egyik legérzékletesebb fejezetből származik, amelyek többségben vannak a kevésbé tetszőekkel szemben, ennek ellenére nekem nem tetszett annyira Linn Ullmann eme regénye, mint az Áldott gyermek – ahhoz képest gyengébbnek éreztem, vagy csak nem a megfelelő pillanatban fogtam hozzá az olvasásához. Önmagában lehet, hogy erősebb benyomást tett volna rám, így azonban úgy éreztem, mintha nem érnének össze a szálak, mintha hiányozna valami, ami olyan jó regénnyé fogná össze az egészet, mint amilyen az írónő korábban megjelent könyve.