FőképDennis Lehane-t én a Titokzatos folyó miatt szerettem meg – annyira, hogy sokáig nem is olvastam tőle mást, mert féltem, hogy egy esetleges csalódás elhalványítja majd azt az elementáris erejű döbbenetet, amit az a könyv (és a belőle készült film) kiváltott belőlem. A Viharsziget aztán mégiscsak a kezembe kéredzkedett, és talán a műfaji különbözőségnek köszönhetően szinte ugyanakkora élményt jelentett. A két zseniális önálló regény mellett a Kenzie-Gennaro magánnyomozó-páros kalandjait taglaló sorozatot valahogy nem tudtam annyira komolyan venni. Eddig. A Hideg nyomon viszont felülírta minden előítéletemet, elfeledtette velem, hogy „csak” egy krimit olvasok – erős és szívenütő, összetett és erkölcsi tanulságoktól sem mentes történetével és személyes drámájával ez a könyv jóval több, mint egy újabb tipikus magánnyomozós sztori.
 
Patrick Kenzie és Angie Gennaro épp jól megérdemelt lazítós időszakukat élvezik – az előző kötetekben történtek után nem vágynak több gyilkosságra, emberrablásra, erőszakra; hírnevüknek köszönhetően válogathatnak a megbízások között, és ha úgy hozza az élet, hogy egy elkóborolt háziállat megkeresésére kérik fel őket, jó pénzért megteszik. Inkább, mint hogy hullákba botoljanak, és szadista gyilkosok vadásszanak rájuk.
 
Azonban amikor egy eltűnt négy éves kislány nagynénje keresi fel őket, túl sokáig nem haboznak: noha a hátuk közepére sem kívánnak egy eleve vesztes ügyet, és nem sok reményt látnak arra, hogy megtaláljanak egy gyereket, akit az egész bostoni rendőrség hiába keres, részben együttérzésből, részben szakmai hiúságból a kislány keresésére indulnak. Tudják, hogy az eltűnt gyerekek legnagyobb része nem kerül elő, hogy nyomozásuk a bűnözők legundorítóbb, legaljasabb és legbetegebb rétege, a pedofilok közé vezeti őket, és hogy jó eséllyel hiába küzdenek, mégis vállalják. Ez a reménytelenség és a nyomozók dacos „csakazértis” elszántsága hatja át a könyvet, és ettől válik igazából torokszorítóvá a történet – mert lapról lapra erősödik bennünk az érzés, hogy feleslegesen szállnak le (és szállunk le velük mi) ebbe a mocsokba.
 
Mert ez bizony a mocskos bostoni bűnözés legalja. Ahol egy drogos ribancot igazából egyáltalán nem érdekel, hogy a lánya eltűnt, amíg nézheti a kedvenc show-ját és megvan a napi alkoholadagja, ahol a börtönben ülő, szigorúan elkülönített drogdílerek játszi könnyedséggel nyíratnak ki bárkit, és ahol a frissen szabadult pedofilok a gondosan nyírt gyepű kertvárosi házaktól körülvéve mindenki szeme előtt, mégis észrevétlenül kínozhatnak halálra gyerekeket.
 
Lehane a tőle megszokott szociografikus alapossággal ábrázolja ezt a környezetet, és a benne élő kemény, az élet által alaposan megpróbált, sokszor megkeseredett szereplőket. Mégis, ha csak ez lenne, egy lenne a többi remek keményvonalas krimi közül. Ami kiemeli, sőt, a Titokzatos folyó szintjére emeli a regényt, az a főszereplő páros erkölcsi dilemmája. Nyilván nem célom, hogy eláruljam a történet végét, de annyit azért elmondhatok, hogy rendkívül szívbemarkoló és elgondolkodtató a befejezés.
 
Olyan könyv ez, ami után egy jó darabig csak ülünk és töprengünk, hogy mi a helyes, mi a jó, hogy mi az előbbre való: a törvény, vagy amit a józan ész és a jó érzés diktál. Azt gondolom, kivétel nélkül minden olvasóban felmerül, hogy ő hogyan döntene abban a helyzetben, hogy van-e jogunk egyáltalán ilyen döntés meghozatalára, és hogyan számolunk el magunkkal utána? Patrick és Angie döntenek, de hogy együtt tudnak-e élni a döntésük következményeivel, arra nagyon kíváncsi lennék – talán a folytatásban kiderül.

Részlet a regényből