FőképA történet felvezetése némileg emlékeztet egyes amerikai gengszterfilmekre: indításként megismerjük pár srác gyerekkorát, hogy aztán egy nagy ugrással a jövőbe megismerjük életük sorsdöntő pillanatait, amikor is (betartva az átlagos forgatókönyvírás szabályait) egymás ellen fordulnak, majd a végkifejletben győzzön a jó (vagy ha a rendező/producer úgy akarja a rossz).

Szóval ilyesmi járt az eszemben, amikor a három gyerekkori barát(?) egyikét elviszik a zsaruk, akikről nem sokkal később kiderül, hogy nem is a köz felesküdt őrei, hanem kimondottan csúnya bácsik, akik a harmatos fiúkat kedvelik.
Ebből a nem különösebben izgalmas kezdésből aztán menet közben sokkal érdekesebb történet kerekedik ki, amelyben a főszerepet a három egykori barát játssza. Egyikőjük (Sean) időközben zsaru lett, van, aki betörőbanda vezetőjeként szerzett kétes értékű hírnevet (Jimmy), míg az elrabolt harmadik abban tűnik ki, hogy nem tűnik ki semmiben (nagyjából eddig tart az egyezés a képzeletbeli forgatókönyvvel).

Lehane ezek után fogja magát, és egy pszichológus alaposságával megmeríti őket egy gyilkosságban, hogy ennek ürügyén kedvére turkáljon titkaik és mániáik között. Mondjuk, nem sokat kell kapirgálnia, mivel a bűntény alaposan lehántja a védőszíneket az érintettek lelkivilágáról.
Háttérként meg, amúgy Stephen King módra, felvázol egy közösséget – hol aprólékos részletességgel, hol meg éppen csak utalva a környezetre. Ám neki sikerül az, ami egy pszichológiai könyvtől nem várható: megteremti az izgalom és a feszültség légkörét, lebegtetve a gyilkos kilétét.

Korunk mítoszromboló hagyományait tiszteletben tartva nála sincsenek jól elkülöníthető ártatlanok és bűnösök, hanem csak emberek, akik erkölcseik és gyengeségeik egyensúlyban tartásán fáradoznak – és az általuk választott megoldások sem okoznak megnyugtató befejezést. Amin persze nem csodálkozhatunk, hiszen az élet megy tovább.

Részlet a regényből