FőképOdakint, a pusztában

Mögöttem poros végtelenség, előttem óriási korong, mely egyre vörösebbé válva nyugodni készült. Csak a pusztában lehet ekkora napot látni, csak itt tudok ennyire örülni annak a néhány bokornak és fának, ami földerengett a messzeségben. Reménykedtem, lesz ott valamilyen forrás vagy patak, mert – bár nagyon beosztottam – bő félnapja elfogyott a vizem. Sikerült hajnalban elkapnom egy termetes túzokot, kevés lepényem is akadt, de az innivaló nagyon hiányzott. Többször láttam a távolban ígéretesen zöldellő részeket, de nem akartam letérni a csapásról. Nem ismertem a vidéket. Ha van a környéken víz, az út előbb-utóbb odavisz. Ha ember, ha jószág megy errefelé, mindenki megszomjazik. Egyszerűbb kerülőt tenni, mint háton, szekéren cipelni.
Először lehasalok és beszívom a víz illatát. Az a legjobb, ha tartósan árnyékban folyik. Akkor a torokkaparó porszag átalakul finom, nedvesen simogató illattá. Ha békák hangoskodnak, ha csobog a patak, az még jobb. Mert ilyen hangok csak a víz mellett vannak. Azután belemerítem az arcom, mert úgy az igazi inni. A markomból, a kulacsból elfogyhat, de így soha.
Éhség is gyötört, de halogattam az evést. Megelégeltem a nyárson sütött vadak kiszáradt húsát. Zsíros, vizes agyaggal akartam bekenni a túzokot, amit majd beások a tűz alá. Belül főtt, kívül sült, omlós, puha finomság! Persze türelem kell hozzá, nem úgy, mint a nyársaláshoz – ott le tud csippenteni az ember gyereke egy-egy falatkát, becsapva magát, hogy már elég sült. Ülni kell a tűz mellett, átgondolni a napot, helyére tenni mindent. Amikor jó-rossz oda került, ahová való, a húst ki lehet szedni a tűz alól, és élvezni a türelem jutalmát. Beleharap az ember, végigfolyik a szája szélén az a zamatos pecsenyelé, aztán csak nyeli és nyeli…
Egyszóval szomjas vagyok. Ilyen a vándorélet. Munkát régen nem kaptam, és amit igen, azt is rosszul fizették. Többet lehet keresni, ha sokáig maradok ugyanazon a helyen, de azt sosem szerettem. Pár nap, egy-két hét, és indulnom kell. Kívánom az út porát, az egyedüllét adta nyugalmat. Jobb nekem, ha tovább megyek.
Miért?
Mert minden este másként nyugszik le a nap, kékesen derengő hegyek, fák mögé, párás levegőtől megszelídítve vagy óriásként, kíméletlen ragyogással. Enyém a tűz melletti esték nyugalma, a hajnalok frissessége. Minden-minden, ameddig a szem ellát. Egyszerűbb, nyugodtabb így egyedül. Persze nem is igen próbáltam mást. Valamikor régen nem ezt akartam, de aztán másfelé kanyarodott a sorsom.
Alkonyodott. Amint közelebb jutottam a ligetes részhez, tűz fényét vettem észre a fák között. Valószínűleg mélyedésben rakhatták, mert csak kis derengés jelezte, hogy ott van. Óvatosságra intett ez a bujkálás. Leguggoltam egy kiszáradt fa mellett, mint aki dolgát végzi, és néhány dolgot eldugtam a gallyak alá.
– Jó estét, jó estét! – kiáltottam hangosan, mikor hallótávolságba értem. – Jó szándékú vándor kérne helyet a tűz mellett.
– Isten hozta… ha békével jön – lépett elő kisvártatva a sűrűből egy botra támaszkodó, bicegő férfi. – Aztán mi végből járja kend az utakat? – kérdezte bizalmatlanul fürkészve.
– Nincs annak olyan túl nagy oka – válaszoltam. – Rövidke történet, el is mondom szívesen, de előbb meg kéne sütni ezt a kövér túzokot – emeltem meg a zsákom. – Reggel óta érik itt a vállamon a húsa. Sokáig már nem lehet halogatni. Aztán segíthetne megenni is, nehogy megfeküdje a gyomromat ez a sok hús. Csak vizet kérnék cserébe, mert messze már az utolsó patak, ahol megáztattam a lábam.
Az egyszerű vászoninget és gatyát viselő férfi gondolkodva méregetett. Összehúzott szeme köré ezernyi ráncot vésett a nap. Ezeréves pusztai bálványnak tűnt, ahogy ott állt. Mint aki minden mocskot megtapasztalt és túlélt már. Sután vigyorogva körbeforogtam, hogy mindenhonnan szemügyre vehessen. Huszonéves férfit láthatott, elnyűtt ruhában, hátán szakadt zsákkal, kezében hosszú, faragott bottal.
– A bot farkasok ellen van, és továbbmegyek, ha akarja – magyarázkodtam –, bár a víz nagyon jól esne.
– Jöjjön hát, igyon és pihenjen kend! – válaszolta végül. Arca, a hirtelen támadt mosolytól szinte megfiatalodva, barátságossá vált. – Ez a víz az úton járóké, igya hát egészséggel! A túzokot megköszönöm, mert nekem csak egy kevés szalonnám maradt. Éppen azt akartam megpirítani, hogy legyen valami íze. Valamennyi borocskával tudnám viszonozni szívességét, hogy jobban csússzon az étel.
Bebújtunk a keskeny nyiladékon. Bokrokkal, fákkal övezett tisztást láttam, innenső szélén tisztavizű érrel. Azonnal nekihasaltam, teleittam magam, és meglögyböltem az arcomat, mellkasomat. Ez olyan pusztai mosdás, nem tisztít, de frissít. Szerettem volna leheveredni mellé, ahogy terveztem, de hát ilyenkor nem lehet. Még bolondnak nézne.
A patakocska partjáról sűrű sarat szedtem, és vastagon bekentem vele a túzok tollát. Házigazdám közben sekély gödröt ásott, beletemettük a madarat, majd fölé kapirgáltuk a tüzet. Már ellobbant a heve, vastagon állt a parázs. Ez kell a túzoknak, nem a lobogó lángok. Vendéglátómon látszott, hogy nem először csinálja. Vagy vándor, vagy csak sok időt tölt a szabadban. Deres halántékú, bő negyvenéves lehetett. Ráncokkal szabdalt arcú, szíjas húsú. Ruhája parasztra vallott, de néhány dolog óvatosságra intett. Korához képest könnyedén mozgott, a földművesek darabosabbak, merevebbek. Túl magabiztos, a szántóvetők nem néznek ilyen keményen a másik szemébe. Furcsa mód elmúlt a bicegése, és a botja…
– Látom, észrevette – vigyorgott a férfi, és megemelte a háromlábnyi botot, melynek felső végén kicsiny baltafok feketéllett. – Szerencsésebb, ha bicegő nyomoréknak látnak a rossz emberek. A markom elrejti a lényeget, és ha megindulnak felém, hamar meglékelem a fejüket. Kiengedem onnan a gonoszt, hogy könnyebben csússzanak le a Lenti Birodalomba.
Elismerően vigyorogva bólogattam, és raktam még pár vastagabb gallyat a tűzre.
Most már biztos, hogy nem szántóvető, gondoltam. Vajon miért akar annak látszani? Sokféle oka lehet, és nem látszik rossz embernek, de attól még elvághatja a torkom. Na, ebből mássz ki, Misa gyerek!
Közben leszállt az est, és a lángok sejtelmesen világították meg a tisztást övező fákat. A madarak elültek, a lombok lágy susogásán kívül nem hallatszott semmi. A hold ragyogott, ami nagyon szép látvány, viszont felhők nélkül hideg lesz az éjjel. Jól fog jönni a tűz melege hajnalban.
– Sok idő kell még ennek a szép madárnak, míg elkészül – törte meg a csendet az idős férfi. – Meghallgatnám addig, mi hajtotta ki kendet az utakra, ha meg nem sértem.
Mosolyogva nézett rám, nem éreztem rossz szándékot kérdése mögött. Ügyesen fűzi a szót, gondoltam, mint aki sokat beszélget. Kereskedő lehet, vagy katona.
– Először is, Mihály a nevem, vagy Misa, ahogy akarja. Nem nagy történet az enyém, hamar a végére érünk. Ketten udvaroltunk egy lánynak a barátommal. Az ő apja módos gazda volt, az enyém kiöregedett katona. Rendes ember volt a barátom, a lánynak is megvolt a magához való esze, így hát hozzá ment feleségül. Én meg nézegethettem, milyen boldogok. Aztán, mikor már eleget láttam őket, eljöttem. Jobb így nekem, mint otthon emelgetni a poharakat és sajnáltatni magam. Megyek, amíg kedvem tartja. Amint elfáradok vagy beléunok, szusszantok. Ha akad munka, elvállalom, ha nincs, találok annyi ehetőt, amennyi elég. Ismerem valamennyire a vizeket, a pusztát. Orzásra, rablásra még nem szorultam. Vagyont nem gyűjtök, cipekedni nem szeretek, elég nekem, amennyi könnyen belefér a tarisznyába. Megszoktam, hogy magam vagyok, de becsülöm a kellemes társaságot. Hát, maga mi járatban van?
– Engem Mártonnak hívnak – válaszolt a másik ¬–, és dolgom támadt errefelé, amit el kell végeznem. De inkább nem beszélnék erről.
Mindjárt gondoltam, hogy nem fogja elmondani.
– Semmi különös vagy rejtegetni való, de más ügyében járok, nem az én tisztem mesélni róla. Beszéljünk inkább lányokról vagy asszonyokról! – Csillogó szeme jelezte, hogy kedvére való a téma. – Nemrégiben benéztem a csárdába, lejjebb az úton, ahol egy kis bögyös illegette magát az asztalok között. Olyan szépen kitöltötte a ruháját, főként felül, hogy rendes férfi csak nyeldeste a nyálát a látványtól. Azok a lágyan ringatódzó, meg-megrebbenő…
Mesélt, adomázott jóízűen. Viszonoztam pár történettel, azokban is akadt annyi igazság, mint az övében. A vándor, főleg, ha férfi, szereti kikerekíteni a valóságot. Előadott néhány olyat is, ami ezután velem történik majd meg, ha ugyan el nem felejtem. Kellemesen éreztem magam Mártonnal, bár csak arról beszélt, amiről ő akart. Azt biztosra vettem, hogy nem egyszerű vándor, és hogy sokkal keményebb annál, mint amit magáról mutat, de ez nem zavart. Nem éreztem benne hamisságot, és azt hiszem, ő is megbízott bennem.
Időközben elkészült a túzok. A forró földben először puhára főtt, majd pirosra sült. A tolla beleégett az agyagba, amit szépen letördeltünk róla. Pirítottunk hozzá a kenyeréből, és mondhatom, ennél felségesebbet ritkán eszik a magamfajta. Máig összefut a számban a nyál, ha rágondolok. Márton előszedte a borocskát, amit szépen elkortyolgattunk, csak hogy meg ne ártson a sok zsíros hús. Nem is tudom, mikor és hogyan aludtam el, amikor…

***

Hatalmas erejű ütés ébresztett szendergésemből.
– Te is ezzel a vén barommal vagy? – üvöltött a fülembe egy ökörbőgésű hang, amit néhány rúgás is nyomatékosított.
– Mi az agyonmívelt anyátokért jöttetek ketten? Ennyire óvatos a gazda? Vagy tán üzekedsz ezzel a vén kecskével, hogy rohadna el az a bujkálós fajtája? Nem akarta otthon hagyni a szépfarú babáját? – Újabb rúgások, ütések, és én sehogy sem értettem, miről beszél. Se azt, hogy mit akar, hisz néhány perce még békésen heverésztünk. Most meg…
– Ha nem érezzük meg ennek a mennyei sült húsnak a szagát, most se vesszük észre. Ugassál, ha kérdezlek, te szutyok bojtárinas! – Bivalyerejű kéz rángatott talpra. – Most tátsd akkorára a pofád, mint amikor az apád szoptatott, te folyatós bornyú!
Hatalmas termetű férfi magasodott fölém, és emelt meg annyira, hogy nem ért földet a lábam. Fekete ruhájú, loboncos hajú szörnyeteg. Démon az alsó világból. Ragyaverte arca zsírosan fénylett a félhomályban. Közelről szagoltam bűzlő pofáját, melyből bőséggel fröcsögött a nyál. Szemem sarkából Mártont láttam, aki bizonyára megkapta már a magáét, mert ketten is emelték, fogták. Szemlátomást nem volt magánál, de bele-belevágtak a gyomrába, arcába, hátha megéled. Látszott, hogy sok kérdésük lenne hozzá. Távolabb, körbefogva minket, még vagy nyolc-tíz alak állt. A hold hideg fénye óriási árnyékokat vetett, de tisztán lehetett látni.
Mi az istennyila ez az egész? – töprengtem. Bojtárinas, meg szépfarú… Eszénél van ez a barom?
– Tudjuk, hogy Standics tőzsér marhái közelednek, legalább ötszáz darab, és titeket küldtek előre földeríteni a területet. Tavaly meg tavalyelőtt egész éjjel hajtották a marhákat, nem tudtuk kiszakítani a részünket. Hol van a gulya? Mikor érnek ide?! – üvöltött a fülembe az óriás, és úgy vágott gyomron, hogy mindjárt kipakoltam az ölébe a vacsorát. Káromkodva lökött el magától, szemlátomást nem szerette az egyszerű ételeket. Botladozva tántorogtam hátrafelé, amikor észrevettem, hogy Márton résnyire nyílt szemhéja alól figyel.
– Adjál nekik, komám! – üvöltöttem, és lábam előtt heverő botomat felkapva megzuhintottam az egyiket, aki fogta. Márton lefejelte a másikat, majd fegyver után nézett. Híres baltájához nem fért hozzá, ezért jobb híján felkapott a földről egy hosszú karót. Azok dobhatták el, akik őt kapták közre. Ahhoz képest, mennyire összeverték előtte, nagyon szépen osztotta őket. Még rikkantgatott is közben, mintha legényest táncolna. Ütött, vágott a husáng, de túl sokan jöttek. Én egyet-kettőt suhintottam, és amikor rés nyílt köztük, bevetettem magam a bozótba. Rosszul esett Márton csalódott üvöltését hallani, de határozottan jobb ötletnek tűnt a botos tánc helyett elsurranni a sötétben. Az utak túlélést tanítottak nekem, nem felesleges hősködést.
– Lóra, ti barmok, meg ne szökjön az asszonyember! – üvöltötte a bikahangú lator. – Megint riasztja a tőzsért, és mehetünk tyúkot lopni a vásárba. Szétvágom a pofátokat, ha elengeditek! Motya, Jaska! Üssétek már le azt a hitvány vénséget, mit gatyáztok annyit!
Csörtetés hallatszott a bozótban, ahogy a távolabb kikötött lovak felé rohantak. Én is szedtem a lábam a kiszáradt fa felé, mert tennivalóm sok volt, időm pedig kevés. Kimarkoltam övemen lógó szütyőmből az ideget, és felajzottam vele botomat, ami amúgy szép hosszúíj volt. Az én apám ugyanis íjászkatona volt, akitől ezt a mesterséget tanultam. Mást sem igen hagyott rám, az Isten nyugosztalja, ha csak azt nem, hogy a cimborát, akivel együtt ivott, nem hagyja cserben az ember.

A Kiadó engedélyével.