Főkép Mit is lehetne elmondani erről a filmről? Talán kezdjük a történettel: valamikor a nem túl távoli jövőben Tooropot, az Egyesült Államokból terrorizmus miatt kitiltott zsoldost felbérelik, hogy egy lányt a kísérőjével együtt szállítson el egy eldugott ázsiai hegyi kolostorból New Yorkba. A kiábrándult és erősen cinikus „hontalan” amerikai nekiindul Új-Szerbiából, hogy felvegye a lányt és az egész nyomorba döntött világon keresztülutazva eljuttassa rendeltetési helyére. Útközben nemcsak a rengeteg menekülttel, hanem a helyi keményfiúkkal és egy másik érdekcsoporttal is fel kell venniük a harcot, hiszen a lány, Aurora egy általunk nem ismert különleges képességgel rendelkezik.
 
Röviden ennyit a történetről, a csavarokat (mert azok is vannak a filmben) inkább nem árulnám el. Amit azonban mindenképpen meg kell említeni, az a film atmoszférája. A mű hihetetlen módon érzékelteti a romlásba döntött emberiség mindennapjait, az egyre durvábbá váló kelet-európai utcák és panelrengetegek nyomorult világát, ahol lépten-nyomon fegyvert próbálnak rásózni az emberre. Az utazás során majdnem ugyanezt a képet kapjuk Kazahsztánról, Oroszországról, sőt, még a Bering-szoros sem nevezhető békés helynek. Azonban Amerikába érve hatalmas kontraszt tárul a szemünk elé: New York ugyanolyan csillogó, üvegből és fémből épült metropolisz, amilyennek évtizedek óta ismerjük. A zsúfoltságot persze itt is érezzük, hiszen 32 millió ember lakja a várost.
 
Tömeg, fegyverek és nyomor. Lényegében ez a három szó írja le a legjobban azt a hangulatot, amit a filmben bemutatott elszegényedett Kelet-Európa és orosz sztyeppe sugall. Csillogás, fényár, üvegrengeteg. Ez a három szó pedig New Yorkot jellemzi, hiszen itt nem a kelet-európai romos épületeket láthatjuk, hanem a legmodernebb technikával felszerelt házakat, autók tömkelegét az utcákon és reklámok dzsungelét a falakon. Éles tehát a kontraszt – amit egy poszt-kiberpunk műtől el is várunk.
 
Mindehhez kapunk egy halom akciójelenetet is, amiket igazán látványosra terveztek: harcművészet, lövöldözés, menekülés, a havas sztyeppéken való motorszánozás és persze egy csomó robbanás. Meg persze Vin Diesel, aki hozza a tőle megszokott kemény, kiábrándult karaktert, miközben szétveri (vagy szétlövi) azokat, akik az útjába állnak. Ráadásul egy kis filozofálgatás is fér Tooropba, ami szerencsére nem hat erőltetettnek és amiből épp annyit adagolnak a nézőnek, amennyi még hiteles egy ilyen fickónál.
 
A rendező, Mathieu Kassovitz egyben a film egyik forgatókönyvírója is, ami leginkább annak köszönhető, hogy ő választotta ki a regényt is, amiből a filmet forgatta. Így arra számíthatnánk, hogy ez egy remek kis film lesz, amelyhez sokat hozzáad, hogy a rendező a magáénak érezte az egész művet. Azonban ez mégsem így történik, és mi is érezzük, hogy valami nem stimmel a filmmel. Nem áll össze a kép, a főgonosz egysíkú és sablonos, több főbb karakter csak úgy beesik a történetbe és megragad a skiccek szintjén, a világ pedig valahogy nem alkot egészet: a sok kis megjelenített darabka csak mozaikszerű képet ad, nem pedig egy szinte hibátlan illesztésű filmet.
 
Maga Kassovitz egyébként azt nyilatkozta, hogy ez a film nem az lett, amit ő akart, hiszen a 20th Century Fox olyan mértékben szólt bele a készítésbe, hogy nem hozhatta ki az anyagból azt, amit szeretett volna, így aztán a rendezés is csak átlagosnak mondható. Talán a stúdió túlzott irányításának tudható be az a pár logikai hiba is, ami főleg a film vége felé kerül elő: a szereplők cselekedetei hirtelen kissé logikátlanná válnak, és a háttér pontatlan bemutatásából eredő érthetetlen fordulatok adódnak a történetben. Mindez nem túlzottan zavaró, de az ember mégsem vesz meg egy olyan pulóvert, amiből mindenhonnan elvarratlan szálak lógnak ki és furcsán áll a mintája.
 
Az operatőr, Thierry Arbogast azonban nagyban emelte a film színvonalát azzal, hogy túllépett a mára már megszokott, a Mátrixban bevezetett kameramozgáson, és az akciók során 180 helyett gyakran 360 fokot is fordul a kamera, ami igazán látványossá teszi a filmet.
 
Ami a színészeket illeti, Vin Diesel a szokásos formáját hozza: kemény, csúnyán néz a rosszfiúkra, de van benne egy kis plusz, amitől több lesz egyszerű verőlegénynél. Az Aurorát játszó Mélanie Thierry is jól alakítja a korábban a külvilágtól elzárt, most mégis a tömegbe kerülő, különleges képességekkel rendelkező lányt, aki különös fejlődésen megy keresztül a film folyamán. Michelle Yeoh jelen van mint gondviselő: általában ő beszél Tooroppal, vigyáz Aurorára, de ezen túl meglehetősen szürke karakter. Gérard Depardieu-nek szintén nem volt sok lehetősége a szerepében, hiszen inkább a külsőségek határozták meg a karakterét, nem pedig a színészi játék. És ugyanez mondható el Lambert Wilsonról is, aki az orvos mellékszerepében jóformán elveszik a maskarájában.
 
Mindettől függetlenül a Babylon A.D. nem rossz film, hiszen az akció és a sci-fi érdekes egyvelegét adja. Egyszerűen csak arról van szó, hogy egynél többször nem fogja a nézőt odaszögezni a képernyő elé. Ha filmként nem is lett elsőrangú alkotás a Babylon A.D. és Kassovitz sem azt készítette el, amit akart, azt azonban nálam mindenképpen elérte, hogy kezembe vegyem a Maurice G. Dantec által írt Babylon Babiest. És persze azt a másfél órát sem érzem elpocsékoltnak az életemből, amit a filmmel töltöttem.