Főkép A történetekben mindig van egy fiú. Meg egy lány, ahogy itt is. De a történetek többségével ellentétben ennek a fiúnak és ennek a lánynak a sorsa nem metszi egymást egy bizonyos ponton, hanem - bár egyre közelebb kerülnek egymáshoz - kérdés, hogy valahol, a végtelen felé tartva, összeérnek-e, avagy örökké egymás mellett futnak, mint a párhuzamos egyenesek.
 
Alice és Mattia életében, jellemében számos közös vonás mutatható ki. Kisebb korukban mindkettejüket hatalmas trauma éri - Alice síbalesetet szenved, Mattia elveszíti fogyatékos ikertestvérét -, amely gyökeresen megváltoztatja egész életüket: Alice merev bal lába miatt sánta lesz, anorexia és önbizalomhiány alakul ki nála, Mattia pedig önsebző lesz, és annyira bezárkózik, hogy az üvegbura alá csak a számoknak van bejutási esélye - és talán Alice-nek.

Nemcsak Mattia és Alice azok, akiket légüres térként vesz körül a fájdalom; magányos Della Roccáék házvezetőnője, kinek neve Soledad, magányosak a hanyag szülők, Crozza, Alice főnöke, a férje, Fabio, Nadia, még a középiskola vezérürüje, Viola és a sleppje is prímszámokként viselkednek – mivel minden prímszám csak önmagával és eggyel osztható, kérdés, hogy képesek lesznek-e feloldani a szabályt.

Nagyon ambivalensek a könyv iránti érzéseim, még abban sem vagyok teljesen biztos, hogy valójában tetszett-e. Hogy mit váltott ki belőlem? Dühöt. Haragot. Dühös vagyok a szülőkre, amiért nem voltak igazi szülei a gyerekeknek: hogy képes az apa erőltetni a síelést, holott Alice minden edzés után bepisil? Miért nem képes elfogadni az anya, hogy Michelának speciális tanárra van szüksége, és nem lehet elvárni a testvérétől, Mattiától, hogy mindig vigyázzon rá?

Az alapszituációkat megismerve látszik, hogy a tragédia szinte elkerülhetetlen, és azonnal be is következik. Az író hatásosan növeli a feszültséget azzal, hogy a tetőponton megszakítja az első fejezetet, és nyolc évvel később veszi fel újra a fonalat, hogy az olvasók maguktól húzzák tovább az egyeneseket. Az ezt követő fejezetekben már a két főhős is magára haragított, és rajtuk kívül még Fabio is. De, azt hiszem, ez inkább a tetszés felé billenti a mérleg nyelvét, mindig szeretem, ha egy regény erős érzelmi reakciókat vált ki belőlem. Mégis, leginkább az író stílusa fogott meg, enélkül középszerű történet lenne.

A könyv befejezése után keserű íz maradt a számban, legalább egy, egyetlenegy dolognak muszáj lett volna máshogy történnie, valaminek, ami ellentmond a józan észnek. Persze külső szemlélőként, egészséges mentalitással könnyű megítélni, mi a helyes, de olyan írói húzás ez, ami már-már inkább idegesíti a jóérzésű olvasót, ahelyett, hogy áramütésként hatna a lelkére. Azt pedig minimum furcsának találtam, hogy Alice 16 éve tartó anorexiájának semmilyen tünete nincs a soványságon kívül.

Minden negatív észrevételem ellenére remélem, hogy senkit nem tántorítok el ettől a könyvtől – érdekes megfigyelni a szereplők reakcióit, tetteit, mindezt úgy, hogy az író nem szájbarágósan ábrázolja az emberek jellemét, hanem hagyja, hogy az olvasók maguk alkossák meg a miérteket.