FőképHát! Csak higgye az élet, hogy engem már végleg beskatulyázott! „Henderson nevű egyed, típusa ez meg ez, az óriás alkamadárral, a csőrös emlőssel meg más demonstráló tényezőkkel együtt ezt meg ezt az elvet igazolja, azaz végleg irattárba!” De az élet nagyon téved, mert végtére is, emberek vagyunk. Ember vagyok… akármilyen furcsa, én magam is. Ember. És az ember sokszor megtréfálta már az életet, mikor az azt hitte, sikerül bennünket tökéletesen gúzsba kötnie.
 
Képzeljük el Amerikát, egyetlen emberi testbe bújva: ő Henderson. Nekiesik a világnak a maga gyermeki naivságával és gigászi fizikai erejével, gyámoltalan gyávaságával, amit önmaga elől is dührohamokba csomagol; ostobán és esetlenül esik neki a világnak, mindig a rossz végén ragadva meg a „problémát”, pillanat szülte elméletek, kompenzációk, indulatok által ide-oda rángatva. Képzeljük el, tud-e tanulni, változni, jellemében „felnőni a feladathoz”, avagy marad-e az aki volt: örök „Esőkirály”. Erők, indulatok, vágyak, zabolátlan késztetések játékszere, minden jó szándéka ellenére homokvárak széttaposója, rosszkisfiú.
 
Ó, ha valaki ilyen merészen építi fel és beszélteti a szerepből soha ki nem esve a – mondjuk ki – fatuskó értelmi képességű karaktert, akit egyszer zavarba hozott a világ, és azóta is egyfolytában opponál, védekezik, vádol és fenyeget – nos, ezzel tényleg illik kezdeni valamit, és ilyesmit illik kezdeni, ahogyan Saul Bellow csinálja: bele kell lökni az egzotikumba.
 
Henderson igazi „elefánt a porcelánboltban”, a gyermekien érzelemvezérelt figura kiválóan alkalmas nagyon sok emberi gesztus: például a képmutatás részletes természetrajzának vázolására. Valaki, aki tényleg nem tudja, mit is akar, remekül tükrözheti azok akaratait, akik tudják – és mi felismerhetjük, milyen alakokat ölthet a manipuláció. A zavaros következtetések által folyvást saját magát gúzsba kötő elme valóban katartikus pillanatokat teremt, amikor minden várakozásunk ellenére olykor átlát a szitán, még ha legtöbbször homokot markol is ezzel, az a kevés is kifolyik az ujjai között.
 
Henderson saját maga elől menekül – mondanám, de igazából minden gesztusával az elől, akivé válnia kellett volna: a szerep elől, amit nem vállalt. Nem akart a „saját bátyjává” lenni, betölteni a halott testvér szerepét az apja, a környezet, a társadalom szemében – s ennek a szerepnek egy másképp formált maszkjával viaskodik Esőkirályként is. Úgy látszik, a mások által ránk álmodott szerepek elől hiába menekülünk akár a száraz évszak ütődött melegébe csavarodott Afrikájáig. Persze hősünk onnan is úgy menekül és – voltaképp – ugyanaz elől, a végén, nem is tehet mást: csak ehhez a meneküléshez ért. Ha tovább gondoljuk a parabolát, az ötvenes évek világvezetésének megfelelés-kényszerében égő Amerikájáról, láthatjuk, ma is ennek a menekülésnek a jegyében áll – csak ma leggyakrabban előre menekül, új ellenségképekbe és új háborúkba – a mai Hendersonok gondolkodásmódja sajnos egy fikarcnyival sem differenciáltabb.
 
Mert ez a hős tényleg olyan, mintha maga lenne – az azóta immár világot irányító – „Amerika-szellem”, aki disznókat telepít az európai kulturális örökség „angolparkjába”, koszba borítja a nemesebb ősök által ráhagyott kúriát. Holott a katedrálisok szépsége láttán sírva fakad - mondhatnám: a világot korlátok nélkül mindig magába engedi. Nem érzéketlen hát, csak tehetetlen a maga erőivel: valójában ide-oda veti a maga tehetetlensége az eszelős megfelelésvágy és annak kudarca által megszülető düh szélsőségei közt. Bellow legnagyobb teljesítménye – túl azon, hogy a történet a maga harsány módján igencsak szórakoztató –, hogy nem „szól ki” a karakterből, hogy a szöveg mindvégig benne marad ebben a konzekvens világ-nem-értésben. Persze hősünk leginkább magát szeretné megérteni és elfogadni – s az író ezt is ránk, az olvasóira bízza, hogy eldöntsük: sikerül-e neki ennek az eszelős pikareszknek a végén, ha a megértés maradék nélkül nem is, legalább az elfogadás.