Interjú Kondor Vilmossal – 2011. szeptember

Kondor Vilmos regényeinek az a legnagyobb erénye, hogy hiánypótló sorozatot alkotnak; szórakoztatóan, mégis hitelesen mutatják be Magyarország vészterhes korszakát, emellett a korabeli Budapest sajátos miliőjét, az utca emberét és a politikust egyaránt. A sorozat negyedik kötete, a Budapest romokban megjelenése alkalmából tettük fel kérdéseinket a szerzőnek.
 
Mi indította a sorozat első kötete, a Budapest Noir megírására?

 

Nagy kedvenceimet olvasva elég régen eszembe jutott, hogy milyen lehetne egy magyar krimi. Vagy milyennek kellene lennie. Nagy kihívásnak tartottam, hogy elképzeljek egy magyar nyomozót. Aztán sokáig csak olvastam, és mélyen megszerettem a régi Budapestet. A háború előtti főváros nagyszerű, lélegzetelállító hely volt: a képeket és filmeket látva, a gramofonlemezeket hallgatva, régi feljegyzéseket böngészve kezdett kirajzolódni előttem egy zsurnaliszta alakja, Gordon Zsigmondé. A többi már adta magát.
 
Mennyire változott meg az élete a Budapest Noir megjelenése óta?

 

Nem nagyon. A legnagyobb változás, hogy interjúkat adok. Ugyanúgy végzem a munkám, ugyanúgy írok éjjelente, és ugyanúgy töltöm szabadidőmet a legszívesebben a családommal.
 
Az első kötetben a politika csekély szerepet játszik, míg a legújabb, negyedik részben a cselekmény szerves része. Mitől függ, hogy a bűnügy vagy a politika kap nagyobb hangsúlyt?

 

A politika szinte mindig része azoknak a bűnügyeknek, melyekről emberek krimit írnak. Abban a műfajban pedig, amelyben én írok regényeket, kéz a kézben jár a politika és a bűn. És egyvalamiről nem szabad elfeledkeznünk: egy ilyen mélyen átpolitizált országban a politika mindenütt ott van. Még a bázakerettyei tyúktolvaj és kacsanepper is a kormány hibájából lop, a győrújbaráti rabsicot meg az ellenzék (vagy a kormánypárt, vagy a jegyző, vagy az alpolgármester kikapós felesége) taszította a bűnbe a csapdák és házilag font hálók közé.
 
A sorozat befejező, ötödik kötete az előrejelzések szerint 1956 őszén játszódik. Tervez ezen túl is (esetleg előzménykötetben) Gordon Zsigmond történetet?

 

Folyamatosan írom Gordon főszereplésével a novellákat (a negyedik most jelenik meg az Új Forrás szeptemberi számában), és van jópár regényötletem is. Gordon Zsigmond története ugyan 1956 novemberében véget ér, ám ez nem jelenti azt, hogy a korábbi esetei közül ne szeretnék még elmesélni párat.
 
Szereti a tényeket, a precizitást. Mennyiben enged az írói fantáziának?

 

A történelmi háttérrel saját magamat szorítottam sarokba – ahol remekül érzem magam. Szeretem, hogy a történelem teret szab a történeteimnek, így a fantáziám sem szárnyalhat, bár erről sosem voltam híres. Fantázia nélkül természetesen nem megy, de figyelek arra, hogy ne menjen a tények rovására.
 
Az olvasók egy része (magamat is beleértve) az adott korszakról szóló tájékoztatásként, leírásként is olvassa a regényeit. Mi erről a véleménye?

 

Nem lep meg igazán. Én magam is leírásként olvasok hasonló regényeket, pedig tudom, hogy nem azok, és a szerzőjük sem annak szánta őket. Ennek okán magam is sokat gondolkoztam ezen az olvasói hozzáálláson, egészen pontosan bizalmon. Mert ez bizalom, ha úgy vesszük. Ha mondjuk a negyedik regényben valami eget rengető baromságot írok, akkor azzal akár felül is írhatom az előző hármat, és sokan bizalmatlanul nézik majd az ötödiket. Éppen ezért igyekszem nem csak szellemiségében, hanem tényeiben is hű maradni az adott korszakhoz. Ám ha túlságosan mereven ragaszkodnék a tényekhez, akkor meg a regény cselekményét kellene adott esetben annyira feszítenem, hogy csak ócskaság kerekedhet ki belőle. Hogy ne beszéljek rébuszokban: a Budapest romokban című regény fő eseménye a Teréz-körúti merénylet, amely nem azon a napon történt, amikorra én megírtam. A kettő közt van pár nap eltérés. A merénylet azonban megtörtént, és a tettes is az volt, akit megírtam. Döntenem kellett. Vagy megváltoztatom a regényben a merénylet időpontját, és akkor ragaszkodhatom Hain Péter kivégzésének napjához, vagy nem változtatom meg, akkor viszont Hain kivégzését kellett volna eltolnom. A másik oldalról meg azért nehéz döntés ez, mert soha nem szólhatok az olvasónak, hogy ezt most én találtam ki, ezt így olvassa, azt meg nem, mert az szó szerint úgy történt. Az olvasó – ha jól végzem a dolgomat – elhiszi nekem, amit írok, emiatt kell nekem nem csupán a részletekre figyelnem, hanem az egészre is. Az emberek nagyon keveset tudnak a korról, amelyről írok, jó esetben csak felkészült történészek tudják megmondani, mi igaz, és mi nem. Amit én írok – és amit a zsáner többi szerzői írnak –, egy érdekes játék: akár meg is történhetett volna. Nem történt meg persze, hiszen a történelemből tudjuk, hogy nem, viszont a történelmi helyzetet, tényeket és szereplőket ismerve el lehet játszani azzal, hogy akár meg is történhetett volna. Mindegyik regényem valós eseményből indul, és azt is tudom, hogy hová fogok érni a végén, az izgalmas az, hogy hogyan érek oda. Éppen ezért érzem fontosnak megfelelni annak az olvasói elvárásnak, amelyet én magam támasztok hasonló regényekkel szemben: nem történelemkönyvet írok, hanem megpróbálom regényekben elmesélni, milyen lehetett egy adott korban együttélni a bűnnel, a tejcsárdákkal, a kávézókkal, hogyan dolgoztak a szerkesztőségekben, milyenek voltak az alvilág doktorai, azaz összességében milyennek látom azt a kort, milyen lehetett akkor élni az én olvasatomban, és őszintén örülök, ha ezek a könyvek ilyen olvasói megbecsülésben és bizalomban részesülnek.
 
Mennyire hobbi és mennyire hivatás az Ön számára az írás?

 

Hivatás? Milyen régen hallottam ezt a szót. Úgy hiszem, a határmezsgyén járkálok: már nem hobbi és még nem hivatás. Ugyanolyan elhivatottsággal írok, mint amilyennel tanítok, de azért néha még mindig felvillan a fejemben egy narancssárga vészvillogó: úri huncutság ez a regényírósdi.
 
Baráth Katalin az egyik blogbejegyzésében - még A fekete zongora második kiadása előtt - említette, hogy „... Veron pár hónap múlva... ott ücsöröghet barátocskái, Jane Marple, Hercule Poirot, Sam Spade meg Philip Marlowe... mellett. Nem beszélve Gordon Zsigmondról.” Veron és Zsigmond az Agave Könyvek magyar krimijeinek  fő arcai/karakterei, emellett a két könyvsorozat hasonlít néhány dologban (mindkét főhős újságíró, Budapest fontos szerepe, történelmi korokban játszódnak). Ön szerint elképzelhető/lehetséges lenne a két szereplő találkozása?

 

Nem. Most legalábbis nem tudom elképzelni, ők ketten hogyan találkozhatnának. Az ötlet érdekes, ezt elismerem, és jómagam is Dávid Veron nagy tisztelője vagyok, ám úgy látom, hogy alkotói habitusunk Baráth Katalinnal eléggé különbözik, nehezen tudom elképzelni, miként jelenhetnének meg ők ketten egy történetben anélkül, hogy az ne lenne valamilyen formában a két sorozat paródiája.
 
Az e-mailben történő interjúkat kivéve teljesen elzárkózik a nyilvánosságtól. Miért nem nyit legalább egy-egy dedikáció erejéig az olvasók felé?

 

Mert ebből a szempontból visszahúzódó ember vagyok, és tudom, hogy nem „szerepelnék” jól egy ilyen helyzetben. Mindannyian próbáljuk elkerülni az olyan szituációkat, amikben nem érezzük jól magunkat. Nekem a nyilvánosság maga egy ilyen helyzet.
 
Hogyan alakul könyveinek idegen nyelvű kiadása?

 

A Budapest noir januárban végre megjelenik Amerikában is. A regény eddig napvilágot látott franciául, németül, lengyelül, hollandul és olaszul. A Bűnös Budapest megjelent hollandul és még az idén kijön az olasz kiadása is. Kiválóan alakulnak a külföldi kiadások, és remélem, hogy az angol nyelvű megjelenés egy sor más országot is magával hoz majd.
 
Milyen kritikákat kaptak a külföldi megjelenések?

 

Alapvetően mindenütt dicsérték, ám voltak olyan recenzorok/olvasók, akik nem csak jót írtak. Az furcsa volt például, hogy a német olvasók nem tudtak mit kezdeni Mórral meg a lekvárfőzéssel, ez többeknek megakadt a torkán. Nagyjából ugyanazért dicsérik mindenütt, ám más-más okok miatt születtek néha negatív kritikák is.
  
Köszönöm a beszélgetést.

 

Örömmel álltam rendelkezésükre.