Főkép Ha egy szóval kellene jellemezni Eduard Limonov önéletrajzi ihletésű regényét és annak hősét, ez a szó a „dühös” lenne. A regény főhőse, Eduard, azaz Edicska dühös mindenre és mindenkire: a hazájára, amelyet el kellett hagynia, mivel nem volt hajlandó semmiféle megalázkodásra és kompromisszumra; az új otthonára, Amerikára, ahol senkit nem érdekel egy szélsőséges nézeteket valló orosz költő s ahol ugyanúgy nem gyakorolhatja a hivatását, mint ahogy a hazájában sem tehette; az újságokra, amelyek nem hajlandók közölni az írásait; a feleségére, Jelenára, akit megszédít az amerikai életforma s aki úgy akar beilleszkedni, hogy amerikai férfiakkal lép félre, majd el is hagyja Edicskát; és az egész álságos társadalomra, amely pár száz dolláros segéllyel szúrja ki a szemét és azt hiszi, hogy ezzel minden kötelességét teljesítette Edicska iránt.
 
Ez a sokféle, különböző célpontokra irányuló düh a könyv szinte minden oldalán jelen van, mert Edicska nemcsak magában dühöng és átkozódik, hanem dühösen is cselekszik. Dühöng, amikor sorban áll a segélyközpontban; dühösen hordja az amerikaiak bútorait, amikor időnként egy költöztetőcégnek dolgozik; dühösen issza az olcsó bort és vodkát; és vad dühvel fekszik le mindenkivel, aki az útjába kerül.
 
A könyv egyébként a 70-es évek közepén, New Yorkban játszódik, és a sok visszatekintéssel tarkított cselekmény nagyjából egy fél éves időszakot ölel fel onnantól kezdve, hogy Jelena elhagyja Edicskát. A szakítás után Edicska teljesen összeomlik, majd egy rövidebb önpusztító periódus után sikerül segélyhez jutnia. A férfi ekkor egy olcsó hotelba veszi be magát, ahol félmeztelenül eszegeti a káposztalevest, sokat iszik és borzasztóan szenved a magánytól, amit többek között azzal próbál enyhíteni, hogy folyton New York utcáin kóborol és reméli, hogy előbb-utóbb megismerkedik valakivel – bárkivel. Maga a történet azonban nem is olyan lényeges, hiszen a hangsúly inkább az embereken, a városon és főleg Edicska nézetein, látásmódján és viselkedésén van.
 
És mindez bőven elég ahhoz, hogy megtöltsön egy több mint ötszáz oldalas könyvet, Edicska ugyanis igencsak érdekes és ellentmondásos személyiség (bár vonzónak a legkevésbé sem nevezhető): végtelenül magányos, mégis az első adandó alkalommal otthagyja azt, aki esetleg enyhíthetné a magányát; gúnyos, cinikus és szélsőségesen szenvedélyes, ugyanakkor van benne érzékenység is; önimádó, önmaga szépségében, nagyságában és tehetségében tetszelgő, ugyanakkor keserű és önsajnáló; és minden nehézsége és a rossz sora ellenére roppantul életigenlő is.
 
Azt mondják, a ma is aktívan politizáló Eduard Limonov munkásságát olvasva nehéz eltekinteni az író politikai nézeteitől, amelyek a könyveiben is megjelennek. És valóban, ebből a regényből is kapunk némi képet Limonov nézeteiről, amelyek rettentően erőszakosak, szélsőségesek és a legkevésbé sem vonzóak. Ugyanakkor az Ez vagyok én, Edicska több, mint regényesített politikai pamflet: remek város- és korszakportré, csodásan megszerkesztett és nyelvileg roppant érdekes elbeszélés, és a rengeteg naturalisztikus leírás és a mindent átható düh ellenére sokszor igen szép és durván költői regény. Olyan, amelyet szeretni talán nem is lehet, de elolvasni azért érdemes.

Részlet a regényből