Főkép Mihail Solohov fiatalkori elbeszéléskötete a Don folyó közelében fekvő kozák falvak és az ott élő emberek életébe nyújt betekintést. A történetek az 1910-es és 20-as években játszódnak, amikor az országot dúló háború és a hozzá kapcsolódó ideológiai különbségek családokat, barátokat és szerelmeseket választottak szét és fordítottak egymás ellen, s ez gyakran tragikus következményekkel járt.
 
Solohov történetei összességében annak az egyetlen témának a különböző nézőpontokból megvizsgált változatai, hogy mi történhet a legstabilabbnak számító emberi kapcsolatokkal is, ha az egyes emberek a valódi vagy az ideológiai frontvonal két ellentétes oldalára kerülnek.
 
A kötet egyik elbeszélésében például az ellentétes oldalakon harcoló apa és fia kerülnek szembe véletlenül egymással, s az apa a tudtán kívül megöli a fiát. Egy másik történetben az apa és az idősebb testvér fognak össze a fiatalabb testvér ellen, aki ifjonti daccal figyelmen kívül hagyja mind a családtagok rosszallását, mind pedig azt, hogy az egész falu a másik oldalon áll, és senkivel sem törődve, öngyilkos merészséggel vállalja a nézeteit és a politikai elköteleződését, s ez végül szintén tragédiához vezet. Egy harmadik történetben pedig két unokatestvér véletlen találkozásának lehetünk tanúi, akik a nézetkülönbségeik és a háborúban korábban vállalt szerepük miatt arra kényszerülnek, hogy a családi összetartást és az egymás iránti ösztönös bizalmat feledve kölcsönösen hazudjanak egymásnak, hogy a saját életüket menteni tudják.
 
A Doni mesék érzelmileg igen megterhelő olvasmány. A történetek ugyanis egy szétdúlt, bizalmatlanságra, gyanakvásra és félelemre épülő világban játszódnak, s ez a légkör még a jó szándékú, becsületes embereket is elemberteleníti valamelyest, az eredetileg is kevésbé emberséges emberekből pedig jóformán állatot csinál.
 
Solohov a történetek tragikumát azzal a gyakran használt irodalmi eszközzel is hangsúlyozza, hogy nemcsak az emberi, hanem a természeti környezetet is kegyetlennek és fájdalommal telinek ábrázolja: ha például éppen gyilkosság történik, biztosak lehetünk benne, hogy a tett súlyát az író azzal is érzékelteti, hogy ugyanabban a pillanatban a távolban felüvölt egy farkas.
 
S bár mai szemmel nézve ez az eszköz meglehetősen didaktikus, hiszen a szerző így mindent kimond és semmit sem bíz az olvasó képzeletére, a Doni mesékben mégsem túlságosan zavaró mindez, úgyhogy a kötetet ajánlom mindenkinek, akit érdekel a 20. századi orosz (szovjet) történelem egy darabkája – többé-kevésbé fikcionalizált formában.