FőképAz angol gyarmati hadsereg 1942-re minden délkelet-ázsiai területét kénytelen volt feladni és egészen az indiai határig visszavonulni az őt kergető a japán császári haderő elől. Mindez csak olaj volt a tűzre az India függetlenségéért küzdő erőknek, akik a felszabadítóikat látták a japánokban. Azonban nem mindenki gondolta úgy, hogy a Gandhi féle passzív ellenállást kell követni és a fegyveres harc kirobbantása mellett kardoskodtak. Mindehhez azonban biztosnak kellett lenniük abban, hogy Japán és a náci Németország mellettük áll.

Természetesen mind a két tengelyhatalom kapva kapott az alkalmon és támogatásáról biztosította a fegyveres felkelés egyik fő szervezőjét, Chandra Bose-t. Azonban nem csak szavakkal, hanem tettekkel is bizonyítani akartak, így hát a Stürmer ezredes vezette Edelweiss Rohamosztag kapta azt a „megtisztelő” feladatot, hogy India határánál csatlakozzon a japán csapatokhoz. Ráadásul a parancsot nem a Wehrmacht-tól kapják, hanem az SS-től, egyenesen Heinrich Himmler-től, aki „kölcsönkérte” az Edelweiss-t Hitlertől, hogy végrehajtsák ezt az eszement vállalkozást.

Stürmer ezredes már a kezdetek kezdetén kételkedik abban, hogy tényleges katonai haszna lenne a missziónak, viszont hamar szárnyát szegik az ellenállásának, mondván, hatalmas morális hatása lesz annak, ha világgá kürtölik: német csapatok érkeztek az indiai határra, hogy a szövetséges Japán Császári Hadsereggel karöltve ebrudalják ki Indiából a kapafogú Tommy-kat. Ehhez azonban előbb a Kaukázusba, majd onnan repülővel Kabulba kell jutniuk, hogy aztán – némi hegymászással tarkítva – gyalog érjék el Burma és India határát.

Mi sem természetesebb, mint hogy az angolok megszimatolják a németek tervét, lévén Chandra Bose minden lépését figyelik. Így megszületik a terv, miszerint az Orde Wingate vezette chinditekkel csapdát állítanak a németeknek és megsemmisítik őket. (Róluk Michael E. Haskew: A második világháború elit alakulatai című könyvében olvashatunk bővebben.)

Azt már megtapasztalhattam, hogy Leo Kessler képes meglehetősen egzotikus tájakra vezetni az Edelweiss Rohamosztagot. Az viszont, hogy ilyen „eszement” ötlettel álljon elő, még engem is kicsit meglepett. Arra számítottam, hogy egy újabb „standard”-ot kapok majd a könyvet olvasva. Ráadásul a befejezés sem szokványos, úgyhogy ez még egy „jó pont” a szerzőnek. További pozitívum a chinditek történetbe integrálása. Róluk aztán végképp keveset – vagy semmit sem – hallottunk ezidáig. Sajnos nem ők az egyetlen speciális alakulat, akinek története egyelőre szinte fehér folt a nagyközönség előtt. Hála égnek egyre többen és egyre többet írnak róluk.

Ami még szintén újdonság, az a japánok szerepeltetése. Az eddig magyar nyelven megjelent Leo Kessler művekben nem találkozhattunk velük. Azt hiszem nem, árulok el zsákbamacskát, ha jelen esetben az abszolút negatív szereplők feladatát osztja rájuk a szerző. Talán néha túlzásokba is esik, mivel túlhangsúlyozza ezeket a negatívumokat, ám a regény egészét tekintve erre szükség van, hiszen a mű csúcspontján ők is meghatározó szerepet kapnak.

Persze azért a már megszokott klisék most is megjelennek, vagyis felbukkannak a szovjet partizánok, akik az egységet a Kaukázusba szállító vonatot támadják meg; de említhetem a „németekre éjszaka lecsapó hegyi törzs” bevált formuláját is; és persze nem szabad megfeledkeznünk az Ökör Joe és Jap – a nagydarab benga és a kis mitugrász – alkotta párosról sem, akik ha éppen nem harcolnak, csak a nőkre és a piára tudnak koncentrálni.

Összességében úgy vélem, Leo Kesslernek sikerült ismét egy jó könyvet összehoznia a már szinte unásig ismételt részletek ellenére. Az újítások bőven túlsúlyban vannak ezekkel szemben, így szinte nem is emlékszünk rájuk, vagy legalábbis nem ezek fognak elsőként az eszünkbe jutni a könyvről.