FőképVan némi sajátos mellékíze a könyv címének, tekintve, hogy az utolsó két Parsons regény (Nem lehetsz angyal, A kedvenc feleségem) nem igazán tetszett. De sajnos ez az új sem. A történet főszereplő-mesélője George Bailey, 47 éves rendőr, két gyermek apja, egy általa hőn szeretett volt színházi táncosnő férje, aki munkahelyén aktákat tologat, köszönhetően öröklött szívproblémájának. Aztán egy hirtelen jött rendőri akció közben George szívrohamot kap, annak következményeként új szívet, valamint még egy esélyt az élettől. És ezt az esélyt úgy használja ki vagy fel, hogy mintegy neo-reneszánszát kezdi meg régmúlt tinédzserkorának, ami önmagában talán nem lenne baj, csináltak már emberek ennél furcsábbakat is, hanem hát mindeközben apai és férji kötelességeit elhanyagolja, minek folyományaként(?) az asszony kidobja, persze csak egy időre, a kölykei meg, hát, elkanászodnak. Tündéri kislánya, Ruby, a Föld kb. 15 éves, élő lelkiismerete csúnya dolgokba fog, csupa csont nagykamasz fia meg előbb kocsmai stand-up komikus lesz, majd mivel az nem megy neki túl jól, hát árufeltöltő, továbbá egy kisgyerekes szingli nőszemély pasija. És így tovább.
 
Mindezeket Parsons epizódokban, nem pedig folyamatos elbeszélésként tárja elénk, amivel nem az a baj, hogy a le nem írt részleteket az olvasónak kell megfejtenie, hanem az, hogy mindeközben hitelét veszti a dolog. Egyrészt mert egy halom olyasmiről ír, ami igazából nem fontos (túl azon, hogy díszítőelemnek megteszi, semmi különösebb súlya nincs sem a táncos, sem az úszómedencés, sem az új Heathrow terminál építése elleni tüntetéses részeknek), másrészt meg azért, ahogy a szereplők, s főleg George reagálnak az eseményekre. Az nekem sokszor annyira életidegen...
 
Persze, ki vagyok én, hogy ítélkezzek bárki felett?! Akárcsak George, én is csinálok hülyeségeket, és meglehet, Parsons-nak épp az volt a célja, hogy bemutassa, hogy egy mondjuk-azt-hogy átlagos negyvenes angol fószer miket tud csinálni, ha elmegy az esze. George-nak erre amúgy is van jó indoka: egy 19 éves bűnöző szívét kapta meg, és abban meg van némi logika, hogy ha megkapod valaki más szervét, akkor annak a valaki másnak az énjének egy részét is megkapod. De mindez itt kicsit olyan mellékesnek tűnik. George felkeresi ugyan a srác testvérét meg sírját, de attól még ez az egész szives dolog csak egy mellékszál – és nem tudom, mi is lenne itt a lényeg. Hogy a férfi, ha férj meg apa, akkor igenis vállalnia kell az ezzel járó nemszeretem dolgokat is?! OK, ez hozzám szól, de attól még nem ad semmit a könyv. Nem ad egy követendő példát, még csak egy különösebben érdekes mintát sem. OK, George elbaltázza, aztán valahogy mégis rendbe jönnek a dolgok, már úgy-amennyire, és mindent el lehet fogadni, mert ilyen az élet, és a többi. Csupa klisé. Amivel megintcsak nem lenne baj, ha legalább valami szerethető és/vagy emlékezetes lenne ebben a könyvben. De nincs benne semmi ilyen.
 
Egyszerűen csak van egy jobbára (szívátültetés ide vagy oda) hétköznapi sztori, ami, mivel Parsons jól tud írni, jól is olvasható, és ami még így is biztosan sok olvasónak jelent majd kellemes élményt, de ennyi és semmi több. És lehet, hogy velem van a gond, vagy csak nem voltam még 47 éves, és majd akkor megtudom, de valahogy hirtelen egy rokonom vagy ismerősöm sem jut eszembe, aki így reagált volna George problémáira, ahogy a főszereplő és családja. De persze az élet ennél cifrábbakat is produkált már, szóval még az is lehet, hogy Parsons egy kő hiteles, igaz történetet mesél el, és ha ez nekem nem tetszik, akkor az olyan, mintha a szereplők felett ítélkeznék, miközben Tony jól ír.
 
Csak sajnos én is azok közé tartozom, akik a jó sztori meg az emlékezetes és/vagy szerethető szereplők miatt olvasnak regényeket. Persze, a mondanivaló sem árt, hogyne. És Parsons korai dolgaiban ezek meg is voltak, de nekem úgy tűnik, mostanra ellőtte a puskaporát.
 
Részlet a regényből