Részlet Tony Parsons: Még egy esély című könyvéből

A fiamat vártam, hogy végre hazajöjjön. 
Végignéztem a késő esti híradót, és kikapcsoltam a tévét. Átpörgettem az aznapi újságot, és félredobtam. A hátsó ajtóhoz mentem, és elszívtam egy cigarettát, fél lábbal a konyhában, másikkal a kertben állva néztem, ahogy a füst szétoszlik az esti égbolton, ahogy hullámvonalban távozik, és eltüntet minden bizonyítékot.
De eközben végig csak vártam.
A fejem belefájdult azokba a dolgokba, amik egy tizenhét évessel történhetnek. Egy totálkáros autó. Egy előrántott kés. Valami mérgezett drog. Az ablakom alatt gyerekek öltek gyerekeket, és a fiam odakint volt, közöttük.
És én semmi mást nem tudtam tenni, mint várni.
Rufus okos gyerek volt, de éretlen. Ez volt az ő baja. Nem a meggondolatlansága vagy az ostobasága, hanem a fiatalsága. Bíztam benne, de a világban nem bíztam. Ebben a korban jó adag szerencsére van szüksége az embernek, gondoltam, és csak vártam az ablaknál, ő pedig nem jött.
Az én tizenhét éves fiam. Legtöbbször a saját kis lerongyolódott bogárhátújával ment el, amit a nyári munkán keresett pénzéből vett. Nem tudtuk, merre jár. Fogalmunk sem volt róla. Bizonyos kor fölött egyszerűen elveszíted őket, és soha nem jönnek vissza hozzád. Az életed részeként kezdik a világot, és hosszú éveken át meg sem tudod különböztetni őket és magadat, végül mégis olyan emberré válnak, akit alig-alig ismersz meg. Tudtam, hogy ránk is ez vár.
A fiam és én még nem voltunk idegenek egymásnak – még mindig felrémlett előttem ugyanaz az apa és ugyanaz a fiú, aki pótkerekes biciklivel ment a parkba. De már közénk állt valami nagy dolog, ez a nem tudás, életének ez az ismeretlen szelete, és a tudatlanság feneketlen szakadéka mintha minden alkalommal, amikor Rufus kilépett az ajtón, csak egyre mélyebb és mélyebb lett volna.
És amikor eljött az éjfél, majd elmúlt, hirtelen belém hasított, hogy soha többé nem látom. Olyan bizonyossággal tudtam, hogy valósággal elszorította a torkomat, és rátelepedett a mellkasomra. És pontosan tudtam, milyen lesz elmondani az anyjának és a húgának, láttam magam előtt a nagyszülők arckifejezését, és elképzeltem a barátok és iskolatársak döbbenetét, életük első temetését, ahol mindannyian túlságosan fiatalok a fekete ruhához. Pontosan tudtam, milyen lenne. Épp olyan, mint a világ vége.
Ekkor meghallottam a kocsit a behajtón.
Fény gyúlt az ablakban, a motor hangja elhalt, az ajtó bevágódott – a tizenhét éves fiúknak sohasem finomak a mozdulatai –, és egyszer csak ott állt, fölém tornyosulva, kerülve a tekintetemet, én pedig, mint mindig, most is egyszerre éreztem megkönnyebbülést és feszélyezettséget a fiam jelenlétében. Örültem, hogy egy darabban viszontlátom, de zavarba ejtett ez a túlméretezett férfi-gyerek.
Kicsoda ez? Honnan jött? Van-e bármi köze ahhoz a szőke gombafrizurás kisgyerekhez? Lábujjhegyen állva – alig vagyok száznyolcvan centi – megcsókoltam pelyhedző arcát, amit csak heti egyszer borotvált, és amikor nem túl lelkesen, félig oldalvást viszonozta, éreztem a kemény csontjait.
Mindig is puszival köszöntöttük egymást, de egy ideje már elfogódottság és félénkség vegyült ölelésünkbe. Valahogy éreztem, hogy azt szeretné, ha ez a minden jelentésétől kiüresedett rituálé végre véget érne. De ha befejeztük volna, azzal rögtön túl nagy jelentőséget tulajdonítottunk volna neki. Így aztán folytattuk férfias puszilkodásunkat, hiába éreztük mindketten kellemetlennek.
Éreztem, ahogy elhúzódik.
– Na és – kezdtem olyan könnyedén, ahogy csak bírtam –, merre jártál?
– Csak kocsikáztam – felelt mély, mutált hangján (micsoda meglett férfihang az én kisfiamból!), én pedig éreztem, ahogy összerezzenek a hangjától, a szavaitól, ettől a nyilvánvaló és szemtelen hazugságtól.
Bármit csinált is a fiam aznap éjjel, biztos, hogy nem csak kocsikázott.
– Rendben – mondtam közömbösen, és az alkoholszondáért nyúltam, ami a kisasztalon állt készenlétben.
Négyszögletes, műanyag szerkentyű volt, acélszürke, körülbelül akkora, mint azok a marokba szorítható kis készülékek, amiket manapság mindenki mintha megállás nélkül bámulna, holott nézhetne a másik ember szemébe is vagy a csillagokra. Az egyik oldalán tömpe fúvóka volt, akkora, mint a cigarettacsikkek, amiket a rózsabokor alá szoktam berugdosni.
– Nem ittam semmit – mondta Rufus védekező baritonján, pedig én éreztem rajta egy kis szeszszagot.
– Jó – feleltem egyszerűen –, akkor majd nem fog mutatni semmit.
Bekapcsoltam a szondát, és néztem, ahogy a kör alakú kijelzőn a piros számok 200-ról gyorsan 0-ra csökkennek. Aztán átnyújtottam Rufusnak. Mély lélegzetet vett, és addig fújt a fúvókába, míg éles pittyenés nem hallatszott. Ekkor visszaadta nekem, és csak vártunk, némán, egymásra sem nézve, kettőnk közt a város távoli, tompa morajával. Aztán több rövid sípolás után megjelent az eredmény.
Három nulla, azaz 000 – mint a főnyeremény a félkarú rablón. Különös, gondoltam. Biztos voltam benne, hogy alkoholszagot érzek. Megráztam a műszert, és újra ránéztem. De még mindig 000-t mutatott, ami azt jelentette, hogy nincs alkohol a fiam vérében. Legalább egy dologban tényleg igazat mondott.
Megmutattam az eredményt Rufusnak, és amikor erre udvariasan biccentett egyet, úgy éreztem, azonnal meg kell ölelnem. Olyan fenséges volt ez a gesztus, ez az apró biccentés. Volt valami elképesztő báj a fiamban, még most is, valami báj, amit csak az anyjának köszönhetett, és nem nekem. Úgy éreztem, meg kell ölelnem. De nem tettem. És a pillanat elszállt.
Jó éjt kívántunk egymásnak, gondosan kerülve az újabb puszit, és ahogy mentem fel a lépcsőn, még hallottam, ahogy a konyhában csörömpöl étel után kutatva. A feleségem már aludt. De amikor becsusszantam mellé az ágyba, megmozdult.
– Megjött? – mormolta álomtól fátyolos hangon, félrefordított fejjel.
– Igen – feleltem, aztán még egy ideig hallgattam a lélegzését. Ennyi elég is volt neki. Hogy megjött. Larát csak ez érdekelte.
– De merre járkál? – kérdeztem kétségbeesetten.
Lara a sötétben kifújta a levegőt, ami félig ásításnak, félig sóhajtásnak tűnt, és így felelt:
– Rufus jó gyerek, George – mondta, már ismét félálomban. És semmi baja. Épségben hazaért. És biztonságban van. Mit számít, hogy merre járt? – Aztán hirtelen eszébe jutott valami, és félig felült. – Ugye nem szondáztad meg megint?
– Csak szeretném tudni, merre jár.
Aztán az oldalamra fordultam, és ott feküdtünk, hátunkat egymásnak vetve, mint két állat, aki már réges-rég megtalálta otthonát. Éreztem Lara apró lábát a vádlimon, gömbölyű fenekét, lapockájának élét bolyhos pamutpizsamája alatt.
– És nem akarom, hogy baja essék – tettem hozzá halkan, bár tudtam, hogy Lara már alszik.
Azt hittem, nem sokat fogok aludni aznap éjjel. De aztán éreztem, ahogy Lara teste kényelembe helyezi magát az enyém mellett, és tudtam, hogy az álom nemsokára rám is rám talál, csak nem szabad túl sokat gondolkoznom rajta.
És tudtam, hogy sokkal többet kívánok a fiamnak, mint egyszerűen józan észt és hogy vigyázzon magára, többet, mint hideg fejet a döntéseihez, és azt a kis szerencsét, amire szüksége van az embernek tizenhét évesen, és többet annál is, hogy néha, a változatosság kedvéért ne hazudjon.
Valamit, amit minden szülő kíván esetlen kamasz gyerekének, aki épp feltartóztathatatlan sebességgel száguld a felnőttkor felé, bukósisak és biztonsági öv nélkül, és közben azt hiszi, mindent uralma alatt tart.
A rémült szülők közös, néma imája ez.
Azt kívántam, hogy álljon meg az idő.

A Kiadó engedélyével.