Főkép

Első fejezet

A nevem Kathy H. Harmincegy éves vagyok, és már több mint tizenegy éve dolgozom gondviselőként. Tudom, ez elég hosszú időnek hangzik, de igazság szerint azt akarják, hogy maradjak még nyolc hónapig, vagyis az év végéig. Ez szinte pontosan tizenkét év lesz. Belátom, ez a hosszú idő nem jelenti feltétlenül azt, hogy fantasztikus gondviselőnek tartanak. Néhány kiváló gondviselőnek alig két-három év után búcsút mondtak.  és tudok legalább egyet, aki tizennégy teljes évig működött, holott csapnivaló volt. Tehát nem dicsekedni akarok. bár azt is tudom, hogy elégedettek a munkámmal, és végeredményben én is. A donorjaimmal mindig a vártnál kevesebb baj volt. Káprázatos gyorsasággal jöttek rendbe, és még a negyedik adományozás előtt is alig akadt, aki „nyugtalannak” minősült. Jó, mi tagadás, most talán valóban dicsekszem. de nekem sokat jelent, hogy jól végzem a munkámat, különösen az, hogy a donorjaim megőrzik a „nyugalmukat”. Megtanultam, hogyan kell bánni velük. Tudom, mikor maradjak mellettük, hogy lelket öntsek beléjük, és mikor hagyjam őket magukra; mikor hallgassam végig, és mikor intsem le a donort.
Igaz, ez nem olyan nagy dicsőség. Ismerek gondviselőket, akik ugyanilyen jól dolgoznak, és feleennyi megbecsülésben sincs részük. ha maguk is közéjük tartoznak, megértem, ha neheztelnek rám: a garzonlakásomért, a kocsimért, és legfőképpen azért, mert megválogathatom a gondozottaimat. Ráadásul hailshami diák vagyok, és ez néha önmagában is elég, hogy felbosszantsa az embereket. Na igen, Kathy H. válogathat, mondják, és persze mindig a magafajtákat választja: hailshamieket, vagy olyanokat, akik a többi pompás birtokon nevelkedtek. Nem csoda, hogy jók az eredményei. épp elégszer hallottam ezt, maguk pedig nyilván még többször, és talán van is benne valami. de nem én vagyok az első, aki megválogathatja a gondozottait, és alighanem az utolsó sem. Különben is, gondoztam épp elég donort mindenféle helyről. Hisz ne felejtsék el, mire befejezem, már tizenkét éve dolgozom, és még csak hat éve engedik, hogy válogassak.
Miért is ne engednék? A gondviselő sem gép. Mindegyik donorért megtesz minden tőle telhetőt, de végül belefárad. Az ő türelme és ereje is véges. Így amikor megengedik, hogy válogasson, persze a magához hasonlókat választja. Ez természetes. Nem is bírtam volna ilyen sokáig, ha nem éreztem volna együtt a donorjaimmal minden pillanatban. Különben is, ha nem válogatok, hogyan jutottam volna megint Ruth és Tommy közelébe annyi év után?
Persze már egyre kevesebb donor maradt, akire a múltból emlékszem, úgyhogy gyakorlatilag nem is nagyon válogatok. Amint mondtam, sokkal nehezebb a dolgom, ha nincs mélyebb kapcsolatom a donorral, és bár hiányozni fog a gondviselői munka, úgy érzem, nem baj, hogy az év végén befejezem.
Mellesleg Ruth még csak a harmadik vagy negyedik donor volt, akit magam választhattam. Már kijelöltek mellé egy gondviselőt, és emlékszem, össze kellett szednem minden bátorságomat. de végül sikerült, és amint abban a doveri utókezelő központban viszontláttam őt, hajdani nézeteltéréseink, bár talán nem enyésztek el nyomtalanul, már korántsem tűntek olyan fontosnak, mint például az, hogy együtt nőttünk fel Hailshamben, vagy hogy olyasmiket tudunk és őrzünk emlékezetünkben, amiket senki más. Azt hiszem, azóta választok olyan donorokat, akikkel van közös múltunk, és ha csak lehet, Hailshamieket.
Az évek során volt időszak, amikor megpróbáltam magam mögött hagyni Hailshamet, amikor azt mondtam magamnak, nem kellene ennyit foglalkoznom a múlttal. de végül felhagytam az igyekezettel. Ebben nagy része volt egy donornak, aki mellé gondviselői munkám harmadik évében kerültem; emlékszem, hogyan fogadta a hírt, hogy hailshami vagyok. Akkor esett túl a harmadik adományozásán, amely nem sikerült valami jól, és alighanem tudta, hogy többé nem jön rendbe. – Hailsham – szólt rám nézve. – lefogadom, gyönyörű hely – mondta, pedig alig kapott levegőt. Aztán másnap reggel, amikor el akartam terelni a figyelmét, és megkérdeztem, ő hol nőtt fel, valami dorseti helyet említett, és arca addig nem látott grimaszba torzult a kiütések alatt. Láttam, hogy el akarja felejteni mindenáron. Hailshamről akart hallani.
Így aztán a következő öt vagy hat nap alatt elmondtam neki mindent, amit tudni akart; ő meg csak feküdt ott a testéből lógó csövekkel, arcán halvány mosollyal. És kérdezett a fontos dolgokról meg az apróságokról. A felügyelőinkről, arról, hogy saját gyűjteményes dobozunk volt az ágy alatt, a futballról, a métázásról, a főépület körül futó keskeny ösvényről, mely követett minden beszögellést és falmélyedést, a kacsaúsztatóról, az ételekről, a kilátásról a rajzteremből a mezőkre ködös reggeleken. Néha el kellett mondanom ugyanazt újra meg újra; amit alig egy nappal előbb meséltem, arról is úgy kérdezett, mintha még soha nem hallott volna róla. – Volt sportklubházuk? Melyik felügyelő volt a kedvence? – Először azt hittem, a gyógyszerek miatt, de aztán rájöttem, hogy elég tiszta a tudata. Csakhogy nem egyszerűen hallani akart Hailshamről: emlékezni akart rá, méghozzá úgy, mintha mindez az ő gyermekkora lett volna. Tudta, hamarosan bevégzi, és azért meséltetett el velem mindent, hogy mélyen a tudatába vésse, és akkor az álmatlan éjszakákon a gyógyszerektől, a fájdalomtól és a kimerültségtől talán elmosódik a határ az én emlékeim meg az övéi közt. Csak akkor fogtam fel, akkor értettem meg igazán, milyen szerencsések voltunk: Tommy, Ruth, én, meg a többiek mind.

Ahogy kocsin járom az országot, még ma is sok mindent látok, ami Hailshamet juttatja eszembe. ha ködbe borult rét sarkánál megyek el, vagy lefelé tartok egy völgybe, és a távolból előbukkan egy udvarház, vagy akár jellegzetes nyárfacsoportot pillantok meg egy domb tetején, arra gondolok: „Talán ez az! Megvan! Semmi kétség, ez Hailsham!” Aztán belátom, hogy ez lehetetlen, továbbhajtok, és már máson jár az eszem. Főképp a klubházak. Ott látom őket mindenütt az országban, a sportpályák végében állnak azok a kis fehér, előre gyártott épületek, az ablaksoruk képtelen magasságban, szinte az eresz alá beszorítva. Azt hiszem, az ötveneshatvanas években számtalan épült ezekből, valószínűleg a miénket is akkor húzták fel. ha egy ilyen mellett vezet az utam, alig tudom levenni róla a szememet, amíg csak el nem tűnik; egyszer még baleset lesz a vége, mégsem tudom megállni. Nemrég Worcestershire valamelyik elhagyatott részén láttam ilyet egy krikettpálya mellett: annyira hasonlított a miénkre Hailshamben, hogy visszafordultam a kocsival, mert jobban szemügyre akartam venni.
Imádtuk a klubházat, talán mert a gyerekkorunkban látott képeskönyvek aranyos kis kunyhóira emlékeztetett bennünket. Emlékszem, alsós korunkban mennyit könyörögtünk a felügyelőknek, hogy a tanterem helyett a klubházban tartsák a következő órát. Aztán már felsősként, másodikban, tizenkét-tizenhárom évesen oda húzódtunk be a legjobb barátnőinkkel, ha el akartunk bújni egész Hailsham elől.
Az épület olyan tágas volt, hogy két külön csoport is elfért benne, nem zavarták egymást; nyáron pedig egy harmadik csapat is elidőzhetett a verandán. De az volt a legjobb, ha az ember kisajátíthatta az egész épületet a barátnőivel, úgyhogy gyakran alakult ki huzakodás meg vita. oldjuk meg civilizáltan a dolgot, mondogatták a felügyelők, de a gyakorlatban csak akkor volt rá esély, hogy szünetben vagy szabad időben megszerezzük a klubházat, ha akadt a csoportunkban igazán erős egyéniség. Én sem voltam éppen bátortalan, de azt hiszem, valójában Ruthnak köszönhettük, hogy olyan gyakran bejutottunk.
Rendszerint csak végignyúltunk a székeken meg padokon – öten voltunk, esetleg hatan, ha Jenny B. is jött –, és jókat pletykáltunk.  bizonyos beszélgetésekre csak itt, a klubház menedékében kerülhetett sor; néha megvitattunk valamit, ami nem hagyott nyugodni bennünket, máskor ellenállhatatlan nevetésbe vagy ádáz veszekedésbe fulladt a  beszélgetés. általában itt lazítottunk, a legjobb barátaink körében.
A szóban forgó délutánon mindannyian a magas ablakoknál tolongtunk, a székeken meg padokon állva. Innen jól láttuk az északi sportpályát, ahol összejött vagy egy tucat velünk egyidős vagy harmadikos fiú futballozni. Derűs nap volt, de korábban eshetett, mert emlékszem, a sáros gyep csillogott a napfényben.
Valaki megjegyezte, hogy nem kellene ilyen nyíltan bámulnunk, de nem húzódtunk vissza.
– Úgysem gyanakszik – mondta végül Ruth. – Nézzétek csak meg. Fogalma sincs semmiről.
Ránéztem, amikor ezt mondta, mert látni akartam, helyteleníti-e, amire a fiúk készülnek Tommy ellen. De már el is nevette magát. – A hülye! – tette hozzá.
És rájöttem, hogy Ruth meg a többiek szerint bármire készülnek a fiúk, annak semmi köze hozzánk; fel sem vetődött, hogy egyetértünk-e vele vagy sem. Abban a pillanatban nem azért tolongtunk az ablakoknál, mert örültünk, hogy tanúi lehetünk Tommy újabb megaláztatásának, csak éppen hallottuk, mit forralnak, és látni akartuk, hogyan alakul. Nem hiszem, hogy abban az időben ennél többet jelentett nekünk, amit a fiúk maguk között műveltek. Ruth meg a többiek közönyös szemlélők voltak, és valószínűleg én is.
De lehet, hogy rosszul emlékszem. Talán már akkor is belém nyilallt egy kis fájdalom, amint megláttam Tommyt rohanni a pályán, arcán leplezetlen örömmel, amiért ismét visszafogadták a nyájba, hogy részt vegyen a játékban, melyben mindig is jeleskedett. Ma már csak arra emlékszem, hogy feltűnt: a világoskék trikó van rajta, amit előző hónapban szerzett a Vásáron, és amire olyan büszke volt. Emlékszem, arra gondoltam: „Milyen buta, hogy épp ebben futballozik. hogy fogja érezni magát, ha tönkreteszi?”
– Tommy a trikóját viseli. A kedvenc pólóját – mondtam ki hangosan, de nem címeztem senkinek.
Azt hiszem, nem is hallotta senki, mert mindannyian Laurán nevettek, kis csapatunk bohócán, aki Tommy arckifejezését utánozta, mely egyre változott, ahogy a fiú futott, integetett, kiabált, szerelt. A többiek mind takarékoskodtak az erejükkel, ahogy bemelegítés közben szoktak, Tommy azonban izgalmában a jelek szerint máris mindent beleadott.
– Ha azt a trikót tönkreteszi, belebetegszik – mondtam most már hangosabban. Ezúttal Ruth meghallotta, de nyilván azt hitte, tréfának szánom, mert elnevette magát, és ő is mondott valami vicceset.
Aztán a fiúk abbahagyták az adogatást, és egy csoportba gyűltek a sárban, mellkasuk csöndben emelkedett és süllyedt, ahogy várták, hogy elkezdődjön a csapatok összeállítása. A két csapatkapitány harmadikos volt, bár mindenki tudta, hogy az ő évfolyamukban nincs Tommyhoz fogható játékos. Sorsot húztak, hogy ki kezdjen, aztán a győztes a csoportot méregette.
– Nézzétek – mondta valaki mögöttem. – Biztosra veszi, hogy őt választják elsőnek. Nézzétek csak!
Ebben a pillanatban Tommyban tényleg volt valami komikus, ezért az ember úgy érezte, meg is érdemli, ami vár rá, ha egyszer ilyen ostoba. A többiek mind úgy tettek, mintha nem is érdekelné őket a válogatás, mintha fütyülnének arra, mikor kerül rájuk a sor. Néhányan csöndben beszélgettek, mások a cipőfűzőjükkel foglalatoskodtak, és volt, aki csak a sarat dagasztó lábát nézte. De Tommy lelkesen bámulta a harmadikost, mintha már a nevén szólították volna.
Laura az egész válogatás alatt folytatta az előadást, utánozta Tommy változó arckifejezését: először a ragyogó, lelkest; aztán a zavarodott nyugtalant, amikor még negyedszerre sem őrá esett a választás; végül a sebzettet és rémültet, amikor lassan felfogta, mi történik. Én Tommyt figyeltem, és nem néztem hátra folyton Laurára, csak a többiek szüntelen nevetéséből és biztatásából tudtam, mit csinál. Aztán amikor már csak Tommy maradt, és a többiek egyre jobban kuncogtak, megszólalt Ruth:
– Most jön. Figyeljetek. hét másodperc. hét, hat, öt…
Nem tudta befejezni. Tommy mennydörgő üvöltésben tört ki, és a fiúk, akik már el sem fojtották a nevetést, eliramodtak a Déli Sportpálya felé. Tommy pár lépést tett utánuk; nem tudni, vajon dühében akarta-e követni őket, vagy megrémült, hogy ott marad egymagában. Akárhogy is, hamarosan megtorpant, és csak állt ott, égő tekintettel, bíborvörös arccal. Aztán őrjöngve üvöltötte utánuk a káromkodások és szidalmak vad, zagyva áradatát.
Addigra már mindannyian épp elégszer láttuk a dühkitöréseit, úgyhogy leszálltunk a székekről, és leheveredtünk, ahol helyet találtunk. Megpróbáltunk másról beszélgetni, de a háttérben Tommy egyre mondta a magáét, és bár eleinte csak az égnek fordítottuk a tekintetünket, és igyekeztünk meg sem hallani, végül, talán jó tíz perccel azután, hogy lejöttünk onnan, megint az ablakoknál álltunk.
A többi fiúnak már híre-hamva sem volt, és Tommy többé nem egy meghatározott irányba címezte a szavait. Csak dühöngött és hadonászott, az ég felé, a szélbe, a legközelebbi kerítéspóznának.
– Talán a Shakespeare-szerepét gyakorolja – mondta Laura. Valaki más megjegyezte, hogy ahányszor Tommy elüvölti magát, egyik lábát felemeli a földről és oldalra nyújtja, „akár egy pisilő kutya”. Ami azt illeti, én is észrevettem ezt a mozdulatot, bár nekem inkább az tűnt fel, hogy amikor a földnek csapja a lábát, sárcsomók röpködnek a sípcsontja körül. Megint a kedvenc trikójára gondoltam, de olyan messze volt tőlem, hogy nem láttam, arra is fröccsent-e sár.
– Szerintem azért kegyetlenség, hogy mindig így feldühítik – állapította meg Ruth. – De hát ő tehet róla. Ha megtanulna uralkodni magán, békén hagynák.
– Akkor sem szállnának le róla – mondta Hannah. – Graham K. éppen ilyen indulatos, de a többiek ettől csak jobban vigyáznak vele. Tommyról azért nem szállnak le, mert olyan kétbalkezes.
Aztán mindenki egyszerre magyarázta, hogy Tommy soha meg sem próbált kreatív lenni, még egyszer sem adott be semmit a Tavaszi Cserére. Azt hiszem, igazság szerint akkor már titokban mindannyian szerettük volna, ha kijön a házból egy felügyelő, és elviszi onnan. Noha ebben a legutóbbi ugratásban nem volt semmi részünk, mégiscsak végignéztük, és kezdtük bűnösnek érezni magunkat. Felügyelőnek azonban nyoma sem volt, úgyhogy csak soroltuk az okokat, amiért Tommy megérdemli, amit kap. És amikor Ruth az órájára nézett, s azt mondta, bár még van időnk, jobb, ha visszamegyünk a főépületbe, senkinek nem akadt ellenvetése.
Amikor kiléptünk a klubházból, Tommy még javában tombolt. A főépület tőlünk balra volt, és mivel Tommy előttünk dühöngött, bent a pályán, a közelébe se kellett mennünk. Különben is az ellenkező irányba nézett, és mintha észre sem vett volna bennünket. én mégis feléje tartottam, amikor a barátnőim megindultak a pálya mellett. Tudtam, a többiek nem értik majd, de csak mentem… még akkor is, amikor Ruth suttogva utánam szólt, hogy jöjjek vissza.
Gondolom, Tommy nem volt hozzászokva, hogy dührohamai közben megzavarják, mert amikor odaértem hozzá, egy pillanatig rám meredt, aztán folytatta, mintha mi sem történt volna. Valóban olyan volt, mintha shakespeare-t szavalna, és én fölmentem volna a színpadra a monológja közepén. Még akkor sem adta semmi jelét, hogy hallott, amikor megszólítottam:
– Tommy, a szép trikód. Csupa piszok lesz.
Hát kinyújtottam a kezemet, és megfogtam a karját. Később a többiek úgy gondolták, szándékosan tette, de én biztosra vettem, hogy nem akarta. Még mindig vadul hadonászott, és nem tudhatta, hogy ki fogom nyújtani a kezemet. Szóval ahogy fölkapta a karját, félrelökte a kezemet, és megütötte az arcomat. Egyáltalán nem fájt, de elakadt a lélegzetem, akárcsak a legtöbb lánynak a hátam mögött.
Tommy mintha csak ekkor figyelt volna fel rám, mintha csak ekkor vette volna észre a többieket, önmagát, azt, hogy ott van a pályán, hogy addig hogyan viselkedett, és kissé ostobán meredt rám.
– Tommy – néztem rá szigorúan. – Csupa sár a trikód.
– Na és? – motyogta. De közben lepillantott, meglátta a barna foltokat, és kis híján felkiáltott rémületében. Aztán láttam az arcán, mennyire meglepi, hogy tudom, mit jelent neki ez a póló.
– Semmi baj – mondtam, mielőtt megalázónak érezhette volna a csöndet. – Ez kijön. ha nem boldogulsz vele, add oda Miss Jodynak.
Tovább vizsgálgatta a pólóját.
– Egyébként ez nem tartozik rád – mondta mogorván.
De mintha a megjegyzést máris megbánta volna, riadtan nézett rám, mint aki várja, hogy megnyugtassák. Csakhogy nekem már elegem volt belőle, különösen mert a lányok mind figyeltek, és feltehetően a többiek is a főépület ablakaiból. hát vállat vontam, hátat fordítottam neki, és visszamentem a barátnőimhez.
– Legalább lecsillapítottad – mondta Ruth a vállamat átölelve, amint elindultunk. – Jól vagy? Ez egy vadállat!

Második fejezet

Mindez nagyon régen történt, és lehet, hogy egyre-másra nem is jól emlékszem; de úgy rémlik, aznap délután csak azért mentem oda Tommyhoz, mert akkoriban örökösen erőpróbáknak tettem ki magam, és mire pár nap múlva Tommy megállított, már szinte meg is feledkeztem az egészről.
Nem tudom, maguknál mi volt a szokás, de mi Hailshamben minden héten átestünk valamilyen orvosi vizsgálaton, rendszerint a 18-as tanteremben, a legfelső emeleten, a szigorú Trisha nővérnél, vagy ahogy mi neveztük, Varjúpofánál. Azon a verőfényes délelőttön a mi csapatunk épp a vizsgálatra ment fölfelé a főlépcsőn, közben azok, akik már végeztek, lefelé tartottak. Így a visszhangos lépcsőházban nagy volt a lárma, s én leszegett fejjel követtem az előttem haladót, amikor a közelben megszólalt valaki: – Kath!
Tommy állt meg mellettem a lépcsőn, a lefelé tartó csapattal jött; széles mosolya máris felbosszantott. Néhány évvel korábban talán helyénvaló lett volna ez a mosoly, ha megörülünk valakinek. de már tizenhárom évesek voltunk, és egy fiú futott össze egy lánnyal ország-világ szeme előtt. „Jaj, Tommy, nőj már fel végre!” – szerettem volna mondani, de lenyeltem, és beértem annyival, hogy: – Tommy, mindenkit föltartasz. Meg én is.
Fölnézett, és valóban, fölötte a lépcsőn megállt a sor. Egy pillanatig rémültnek látszott, aztán a falhoz lapult, úgyhogy a többiek nagy nehezen el tudtak menni mellette.
– Már mindenütt kerestelek, Kath – mondta. – bocsánatot akartam kérni. Igazán nagyon-nagyon sajnálom. becsszóra, nem akartalak megütni a múltkor. álmomban sem jutna eszembe, hogy kezet emeljek egy lányra, de ha igen, téged akkor sem bántanálak soha. Annyira, de annyira sajnálom.
– Semmi baj. Véletlen volt, és kész – bólintottam, és már indultam volna.
De Tommy folytatta.
– A pólóm szebb lett, mint új korában – jelentette ki ragyogó arccal. – Minden kijött.
– Remek.
– Ugye nem fájt? Amikor megütöttelek.
– Dehogynem.  betört a fejem. Agyrázkódás, meg minden. Talán még Varjúpofa is észreveszi. Mármint ha valaha az életben odajutok.
– de most komolyan, Kath. Nem haragszol, ugye? Annyira sajnálom. becsszóra.
– Nézd, Tommy – mosolyodtam el végre –, véletlen volt, már el is felejtettem – mondtam minden irónia nélkül. – Egy cseppet sem haragszom.
Úgy láttam, még mindig nem győztem meg, de néhány nagyobb diák már ott tülekedett mögötte, és noszogatták, hogy induljon. Elmosolyodott, megveregette a vállamat, mintha valami kissrác volnék, aztán visszatolakodott a sorába.
– Szia, Kath! – kiabált utánam, amikor megindultam fölfelé.
Elég kínos volt az egész, de nem húztak vele, még csak nem is pletykáltak rólunk; és be kell vallanom, ha akkor nem futunk össze a lépcsőn, a következő hetekben valószínűleg nem foglalkozom annyit Tommy problémáival.
Néhány esetnek magam is tanúja voltam. De a legtöbbről csak hallottam, és addig faggattam a többieket, amíg többé-kevésbé teljes képet nem kaptam a történtekről. Voltak más dühkitörései is, például amikor állítólag felborított két padot a 14-es tanteremben, hogy csak úgy repült róluk minden, az osztálytársai meg kirohantak a folyosóra, és eltorlaszolták az ajtót, hogy ne jöhessen ki. Aztán egyszer Mr. Christophernek kellett hátracsavarnia Tommy karját, nehogy a futballedzésen nekiessen Reggie D.-nek. Azt is mindenki látta, amikor a másodikos fiúk mezei futásánál egyedül neki nem akadt társa. Jó futó volt, és pillanatok alatt tíz-tizenöt méterrel megelőzte a többieket, talán azt hitte, így majd nem tűnik fel, hogy senki sem akar vele futni. Aztán szinte naponta híre ment valami újabb ugratásnak. sokszor csak a szokásos gyerekcsíny volt – valamilyen ijesztő dolog az ágyában, kukac a zabpelyhében –, de egyik-másik értelmetlenül gonosznak tűnt: mint amikor valaki kisikálta a vécét a fogkeféjével, amely aztán szarral összekenve várta. Hatalmas termete meg nagy ereje és, gondolom, indulatossága miatt fizikailag senki sem bántalmazta, de úgy emlékszem, az ilyen esetek egymást követték, legalábbis pár hónapig. Azt hittem, előbb-utóbb csak megelégeli valaki, de a heccelésnek nem akart vége szakadni, és senkinek nem volt ellene egy szava sem.
Egyszer megpróbáltam szóba hozni a hálóban lámpaoltás után. A felsősök már hatszemélyes hálótermekben aludtak, úgyhogy magunk közt voltunk, és rendszerint ott került sor a legmeghittebb beszélgetésekre, a sötétben, elalvás előtt. Olyasmiről is beszélhetett ilyenkor az ember, amit eszébe sem jutott volna másutt szóba hozni, még a klubházban sem. Úgyhogy az egyik este előhozakodtam Tommyval. Nem sokat mondtam; csak vázoltam, mi történt vele, és megjegyeztem, hogy tulajdonképpen milyen igazságtalan ez az egész. Amikor befejeztem, furcsa csend ülte meg a sötétséget, és rájöttem, hogy mindenki azt várja, mit szól a dologhoz Ruth, mint rendesen, ha kényes téma került szóba. Csak vártam, aztán hallottam a sóhajt Ruth ágya felől.
– Igazad van, Kathy – mondta. – Ez nem szép dolog. de ha véget akar vetni ennek, akkor neki kell megváltoznia. A világon semmit sem adott be a Tavaszi Cserére. És vajon a jövő hónapra készített valamit? Lefogadom, hogy nem.
Itt el kell mondanom egyet s mást a hailshami Cserékről. Évente négyszer – tavasszal, nyáron, ősszel és télen – afféle nagy kiállítást és vásárt rendeztek a munkákból, amelyeket a legutóbbi Csere óta eltelt három hónapban készítettünk. Voltak ott festmények, rajzok, kerámiatárgyak; mindenféle „szobrok” az épp akkor felkapott anyagokból: esetleg horpadt konzervdobozokból vagy kartonlapra ragasztott üvegkupakokból. Amit az ember beadott, azért zsetonokat kapott – a felügyelők határozták meg, melyik remekmű mennyit ér –, aztán a Csere napján a zsetonjaival „megvette”, ami megtetszett neki. Az volt a szabály, hogy csak a saját évfolyamunk munkáiból vásárolhatunk, de így is volt választék bőven, mivel a legtöbben igen szorgalmasan dolgoztunk a három hónap alatt.
Ma már tisztán látom, miért voltak olyan fontosak nekünk ezek a Cserék. Először is, a Vásárokon kívül – a Vásár valami más volt, erre később visszatérek – csak itt tehettünk szert személyes tárgyakra. ha mondjuk az ember fel akarta díszíteni a falakat az ágya körül, vagy szeretett volna a táskájában magával hordani valamit, amit mindig kitehet a padjára, a Cserén megtalálta. Ma már azt is tudom, hogy a Cserék áttételesebb módon is formáltak bennünket. ha jobban meggondolom, döntő befolyással volt a kapcsolatunkra, hogy csak egymástól várhattuk a tárgyakat, melyek dédelgetett kincseink lettek. Tommy ügye sokat elárul erről. Hogy az emberre milyen szemmel néztek Hailshamben, mennyire szerették és tisztelték, sokszor attól függött, mennyire „kreatív”.
Amikor néhány éve Ruth gondviselője voltam a doveri utókezelő központban, gyakran felidéztük ezeket az emlékeket.
– Ezért is volt Hailsham olyan különleges – mondta egyszer. – Mert megtanítottak bennünket, hogy becsüljük egymás munkáját.
– Úgy van – bólintottam. – de amikor ma a Cserékre gondolok, sok minden meglepőnek tűnik. Például a versek. Emlékszem, rajzok vagy festmények helyett verseket is beadhattunk. és az a furcsa, hogy ezt mindannyian jónak tartottuk, ésszerűnek találtuk.
– Miért is ne? A költészet fontos.
– Csakhogy mi kilencévesek firkálmányairól beszélünk, irkákba körmölt, helyesírási hibákkal teli, fura kis rigmusokról. Ilyen zöngeményekkel teleírt irkákra költöttük az értékes zsetonjainkat, ahelyett hogy valami valóban szépet szereztünk volna, amit kitehetünk az ágyunk mellé. ha annyira kellett nekünk valakinek a verse, miért nem kértük egyszerűen kölcsön és másoltuk le mi magunk akármelyik délután? De emlékszel, hogy ment. Eljött a Csere, és mi csak álltunk ott, nem tudtuk eldönteni, hogy Susie K. verseit válasszuk-e vagy Jackie valamelyik zsiráfját.
– Jackie zsiráfjai – nevette el magát Ruth. – Istenem, milyen gyönyörűek voltak! Én is sokáig őrizgettem egyet.
A derűs nyári estén a szobája kis erkélyén beszélgettünk. Néhány hónappal az első adományozása után történt, és most, amikor a nehezén már túljutott, mindig úgy időzítettem az esti látogatásaimat, hogy odakint tölthessünk vagy egy félórát, és nézzük, ahogy a nap lenyugszik a háztetők fölött. rengeteg antennát meg parabolaantennát lehetett látni, és néha a távolban egy csillogó vonalat: a tengert. Hoztam magammal ásványvizet meg kekszet, és csak ültünk ott, és beszélgettünk mindenféléről, ami eszünkbe jutott. A központ, ahol Ruth abban az időben tartózkodott, az egyik kedvencem: cseppet se bánnám, ha végül ott kötnék ki. A szobák kicsik, de jó beosztásúak és kényelmesek. A falakat, a padlót, mindent ragyogó fehér csempe borít, amelyet a központ olyan tisztán tart, hogy a belépő szinte úgy érzi, mintha tükörterembe jutna. Természetesen nem látja a saját képét százszorosan visszatükröződni, de már-már az a benyomása, hogy igen. Amikor felemeli a karját, vagy valaki felül az ágyban, körben a csempe lapjain fölsejlik ez az alig észrevehető, árnyékszerű mozgás. Egyébként Ruth ottani szobájában nagy tolóablakok voltak, úgyhogy az ágyból is kilátott. Föl se kellett emelnie a fejét a párnáról, úgy is látta az ég hatalmas darabját, és ha jó volt az idő, levegőzhetett, amennyit akart, csak ki kellett lépnie az erkélyre. Imádtam odajárni hozzá, imádtam azokat a ráérős beszélgetéseket egész nyáron, amíg be nem köszöntött az ősz: ültünk az erkélyen, és Hailshamről beszélgettünk, meg a Kunyhókról, vagy akármiről, ami eszünkbe jutott.
– Én csak azt mondom – folytattam –, hogy abban a korban, mondjuk tizenegy évesen, tulajdonképpen nem is érdekeltek bennünket egymás versei. De emlékszel például Christyre? Jó verselő hírében állt, ezért mindannyian fölnéztünk rá. Neki még te sem parancsolgattál. Egyedül azért, mert azt gondoltuk, remek verseket ír. Csakhogy a világon semmit sem tudtunk a költészetről. Nem is érdekelt bennünket. Különös.
De Ruth nem értette, miről beszélek… vagy talán nem akarta megérteni. Meglehet, úgy akart emlékezni ránk, mintha okosabbak, érzékenyebbek lettünk volna, mint amilyenek valójában voltunk. Vagy talán sejtette, mire akarok kilyukadni, és nem tetszett neki.
– Mindannyian nagyon jónak tartottuk Christy verseit – sóhajtott fel. – de kíváncsi vagyok, ma milyennek találnánk őket. Bárcsak volna itt néhány, érdekelne, mit gondolunk róluk. Peter B. néhány verse még mindig megvan – nevette el magát. – De azokat jóval később szereztem, akkor már felsősök voltunk, negyedikesek. Nyilván tetszett nekem. Különben miért vásároltam volna meg a verseit? Eszméletlenül ostobák. szörnyen komolyan vette magát. de Christy jó volt, erre emlékszem. érdekes, amint festeni kezdett, felhagyott a versírással. pedig a festés sokkal kevésbé ment neki.
De térjünk vissza Tommyra. Amit Ruth annak idején lámpaoltás után a hálóban mondott arról, hogy Tommy minden baját magának köszönheti, azzal valószínűleg összefoglalta az általános hailshami véleményt akkoriban. De ahogy ott feküdtem, a megjegyzéséről eszembe jutott, hogy már alsó tagozatos korunk óta hallani boldog-boldogtalantól, mennyire nem igyekszik Tommy. És rémülten döbbentem rá, hogy a szerencsétlen nem pusztán hetek vagy hónapok, hanem már évek óta szenvedi el mindezt.
Erről nemrégiben beszélgettünk Tommyval, és az ő beszámolója arról, hogyan kezdődtek a megpróbáltatásai, igazolta, amit azon az estén gondoltam. szerinte Miss Geraldine egyik délutáni rajzóráján kezdődött minden. Addig a napig szeretett festeni, mondta. de aztán azon a napon, Miss Geraldine óráján elkészítette azt a bizonyos akvarellt, melyen egy elefánt állt a magas fűben, és az volt a kezdet. Mint mondta, csupán tréfának szánta. Sokat faggattam erről, és azt gyanítom, valójában csak a szokásos gyerekség volt, aminek nincs konkrét oka, egyszerűen megteszi az ember. Mert azt hiszi, majd jót nevetnek rajta, vagy látni akarja, feltűnést kelt-e. És ha később magyarázatot kérnek tőle, már úgy tűnik, nem volt semmi értelme. Mindannyian követtünk el ilyesmit. Tommy nem pontosan így fogalmazott, de erről volt szó, semmi kétség.
Szóval megrajzolta azt az elefántot, pontosan olyat, amilyet egy három évvel fiatalabb gyerek készített volna. Alig húsz perc alatt befejezte, és mindenki jót nevetett rajta, csak nem egészen úgy, ahogy várta. de talán még így sem lett volna baj belőle – és azt hiszem, ez a legironikusabb az egészben –‚ ha aznap nem Miss Geraldine tartja az órát.

A Kiadó engedélyével.