Főkép Sinclair Lewis remek szatírája az 1920-as évek Amerikájában játszódik. Az ország egyre csak épül, az ipar látványosan fejlődik, a városok népessége folyamatosan nő és az emberek tekintélyes hányadának élete egyre könnyebbé válik. Ám ez csak a dolgok egyik oldala, hiszen mindeközben már érvényben van a szesztilalom (ami a legtörvénytisztelőbb átlagpolgárból is képes volt „bűnözőt” csinálni), időről időre sztrájkok ütik fel a fejüket, és a munkások kizsákmányolása ellen fellépő, s ezzel a „normális” üzletmenetet esetlegesen veszélyeztető politikusok is fel-feltűnnek a színen.
 
Ennek az ellentmondásokkal teli világnak az (átlag)hőse George F. Babbitt, a korlátolt, önelégült, kényszeresen jópofa üzletember, aki a nyilvánosság előtt mindig joviális és harsány, a családja körében viszont mogorva és zsarnokoskodásra hajlamos. Babbitt egyrészt meg van győződve arról, hogy az ő klubja, az ő városa, az ő Amerikája, az ő élete a legjobb a világon, másrészt viszont folyton valamiféle homályos elégedetlenségérzet kínozza, amely merőben hasztalan és még saját maga által sem komolyan vett lázadásokra sarkallja őt.
 
A változás, az „igazi élet” vágyától vezérelve Babbitt csupa olyasmit művel, amit a barátai, szomszédai, klubtársai nem néznek jó szemmel: italozik, elvonul a maine-i vadonba vagy éppen kiáll egy minden jóravaló üzletember által gyűlölt, szocialista érzelmű helyi politikus mellett. Ám egyik lázadás sem jár hosszú távú eredménnyel, hiszen Babbitt körül mindig ott vannak mások, akik visszaterelik őt a helyes útra, a férfi akarata pedig egyébként sem volna elég erős ahhoz, hogy képes legyen a kényelmes életét mindenestől hátrahagyni és egyedül boldogulni.
 
A regény Babbitt elégedetlenségének, értelmetlen és szánalmas lázadási kísérleteinek, majd végül elkerülhetetlen vereségének a története. Ám tévedés lenne azt hinni, hogy Babbitt valamiféle komolyan vehető tragikus hős, aki megpróbál szembeszállni az ember egyéniségét megnyomorító társadalommal, de végül csúnyán elbukik. A férfiban semmilyen tragikus vonás nincsen, semmiben sem emelkedik a körülötte élők fölé, s még a legkomolyabbnak tűnő kitörési kísérletei is abból adódnak, hogy roppant befolyásolható ember, és ha akár csak tíz percet eltölt egy nála erősebb egyéniségű személlyel, már magáévá teszi az illető nézeteit.
 
Így eshet meg például, hogy miután Babbitt egy vonatúton elbeszélget az általa addig csöppet sem kedvelt helyi politikussal, rögtön az illető legjobb barátjának tartja magát, és az otthonába visszatérve maga is a férfi kevéssé divatos nézeteinek szószólójává válik, amitől aztán mindjárt rendkívül haladó szellemiségű embernek érzi magát.
 
Egyébként nem Babbitt az egyetlen Zenith csodálatos városában, aki lázadó gondolatokat dédelget. Ellenkezőleg, úgy tűnik, hogy mindenkinek vannak efféle gondolatai, ám mindenki máshogy éli meg őket: van, aki megpróbálja valóra váltani az álmait, és van, akinek sikerül majdnem teljesen elnyomnia őket. Babbitt legjobb barátja, a hárpiahajlamú feleség mellett sínylődő, művészi ambíciókkal rendelkező Paul például komolyan veszi a lázadást – s ez végül tragikus következményekkel jár. A másik oldalról pedig a város koszorús költőjét érdemes megemlíteni, aki olyannyira belemerült abba, hogy optimista, harsány, az „igazi Amerika” szellemiségét közvetítő verseket írjon, hogy csak egyetlenegyszer, részegen gondolkodik el azon, hogy talán lehetett volna belőle valódi, értékes költő is.
 
Babbitt azonban, mint az életében mindenben, a lázadásban is középen áll. Próbálkozik, harcol, menekül – de amikor kezd tétje lenni a dolgoknak, mindig visszakozik, s ezért nem lehet őt igazán komolyan venni vagy szánni. Sinclair Lewis viszont remekül, kritikusan, olvasmányosan és roppant élvezetes, ironikus stílusban ábrázolja mind Babbitt hasztalan kiútkeresését, mind pedig a férfi életének hátteréül szolgáló tipikus amerikai várost, társadalmi környezetet és uralkodó szellemiséget.