Gerald Durrell: Férjhez adjuk a mamát
Írta: Galgóczi Tamás | 2011. 08. 17.
Úgy tűnik a Ciceró Könyvstúdió Wodehouse mellett egy másik angol írót is bevállal, és reményeim szerint apránként közreadja Durrell műveit. Ennek módfelett örülök, mivel az életében megjelent, több mint harminc könyvből nem csak határtalan állatszeretete derül ki, hanem az is, hogy az embereket is egészen egyedien nézte, s úgy írta meg a látottakat, hogy nem mondott véleményt róluk. Az utóbbi évtizedekben nagyjából minden megjelent tőle magyarul, de annyiféle kiadásban, hogy rajongó legyen a talpán, aki képes szeretettel nézni az eltérő méretű és fordítású köteteket.
Ez a könyv rövid történeteket tartalmaz, melyek a szerző beismerése szerint nagyrészt valóban megtörténtek. Nem ez az első alkalom, hogy úgymond kiseperte az asztalfiókot, és a korábban fel nem használt írásait, ötleteit könyv formában közreadta, hiszen A halak jelleme is hasonló elgondolásból született.
A halála előtt négy évvel megjelent Férjhez adjuk a mamát című gyűjteményen egyfajta visszatekintés érződik: az élményfoszlányok és pár idegen történet a gyermekkortól egészen a felnőtt évekig felölelik mozgalmas életét. Kivételesen ezúttal nem az állatok vannak a középpontban (csak az első és az utolsó írásban kapnak fontosabb szerepet), és részben az is csalódni fog, akit Durrell humora fogott meg, ugyanis csak négy rövidkére tudom nyugodt szívvel elhelyezni a humoros, vagy vicces címkét. Általánosságok helyett inkább pár mondatot írok a novellákról.
„Esmeralda” – pár hétig elalvás előtt mindig az audió változatát hallgattuk (Állati történetek – Kossuth-Mojzer, 2009), de egyetlen alkalommal sem sikerül ébren maradni a novella végéig. Ebből az a tanulság, hogy a hangoskönyv elalváshoz nem a legjobb választás. Szóval örültem, hogy most végre megismertem a sztori végét is. Ez sem a vicces történetek közé tartozik, inkább a „furák-vagytok-emberek” csoportba, földrajzilag a francia Périgord napsütötte földjén játszódik, ami napjainkban leginkább a szarvasgombájáról híres.
„Fred, avagy a fülledt Dél üzenete” – ez már a humoros csoportba tartozik, és arról szól, hogy miféle furcsa emberekkel találkozott és ennek eredményeként milyen fura helyzetekbe került Durrell egy amerikai felolvasókörútja során.
„Az utolsó út” – ez az írás alaposan meglepett, ugyanis egyáltalán nem vártam effélét Durrelltől, sokkal inkább egy Roald Dahl kötetben lenne a helye, a többi meghökkentő történet között.
„Férjhez adjuk a mamát” – gyerekkor, Korfu, és egy komplett (enyhén lökött) család. Bűbájos történet elvarázsolt helyről és időről, s nem utolsó sorban arról, hogy milyen is az, amikor a családtagok törődnek egymással.
„Ludwig” – ez nagyjából az 1979-es válása idején játszódik, de meglepő módon semmi önmarcangolás nincs benne, inkább egy ritka fura fazonról, egy Angliában élő németről (Ludwig), és kettejük közös kalandjairól szól ez az írás. Aki emlékszik a kéménybe szorult biciklire, az nagyjából tudja, mire számíthat.
„Az esküdtszék” – ez már nem okozott akkora meglepetést, mint „Az utolsó út”, de ez is inkább egy meghökkentő mesék gyűjteménybe való. Valamint első ízben találkoztam természetfeletti jelenséggel Durrell-kötetben.
„Miss Booth-Wycherly ruhatára” – ez is a „micsoda-fura-emberek-élnek-közöttünk” kategóriába illik. Nevetni nem lehet rajta, ellenben csodálatos történet, olyan, ami csak a napsütötte délen fordulhat elő.
„A papi papagáj” – elsőre azt gondoltam, hogy egy koros papagájról van szó, akit papinak becéz a környezete, de nem, a címben említett szárnyas valóban rendelkezik egyházi kapcsolattal. A kifejezetten mulatságos sztori (kicsit hasonlított az utazás leírása Jerome K. Jerome érett sajtos írására) egy régi-régi ismerőst, Durrell ifjúkori szerelmét, Ursulát hozza vissza a feledésből. A kötet legviccesebb és talán éppen ezért a legjobb írása is egyben.
A kötet jól példázza, miért szerettük meg annak idején Durrell könyveit. Prózája egyszerű, de mégis szép, párbeszédei életszerűek, a leírásai pedig annyira képszerűek, hogy elolvasás után legszívesebben újra nekikezdene a bekezdésnek az ember.
Tartalomjegyzék:
Néhány szó elöljáróban
Esmeralda
Fred, avagy a fülledt Dél üzenete
Az utolsó út
Férjhez adjuk a mamát
Ludwig
Az esküdtszék
Miss Booth-Wycherly ruhatára
A papi papagáj
Ez a könyv rövid történeteket tartalmaz, melyek a szerző beismerése szerint nagyrészt valóban megtörténtek. Nem ez az első alkalom, hogy úgymond kiseperte az asztalfiókot, és a korábban fel nem használt írásait, ötleteit könyv formában közreadta, hiszen A halak jelleme is hasonló elgondolásból született.
A halála előtt négy évvel megjelent Férjhez adjuk a mamát című gyűjteményen egyfajta visszatekintés érződik: az élményfoszlányok és pár idegen történet a gyermekkortól egészen a felnőtt évekig felölelik mozgalmas életét. Kivételesen ezúttal nem az állatok vannak a középpontban (csak az első és az utolsó írásban kapnak fontosabb szerepet), és részben az is csalódni fog, akit Durrell humora fogott meg, ugyanis csak négy rövidkére tudom nyugodt szívvel elhelyezni a humoros, vagy vicces címkét. Általánosságok helyett inkább pár mondatot írok a novellákról.
„Esmeralda” – pár hétig elalvás előtt mindig az audió változatát hallgattuk (Állati történetek – Kossuth-Mojzer, 2009), de egyetlen alkalommal sem sikerül ébren maradni a novella végéig. Ebből az a tanulság, hogy a hangoskönyv elalváshoz nem a legjobb választás. Szóval örültem, hogy most végre megismertem a sztori végét is. Ez sem a vicces történetek közé tartozik, inkább a „furák-vagytok-emberek” csoportba, földrajzilag a francia Périgord napsütötte földjén játszódik, ami napjainkban leginkább a szarvasgombájáról híres.
„Fred, avagy a fülledt Dél üzenete” – ez már a humoros csoportba tartozik, és arról szól, hogy miféle furcsa emberekkel találkozott és ennek eredményeként milyen fura helyzetekbe került Durrell egy amerikai felolvasókörútja során.
„Az utolsó út” – ez az írás alaposan meglepett, ugyanis egyáltalán nem vártam effélét Durrelltől, sokkal inkább egy Roald Dahl kötetben lenne a helye, a többi meghökkentő történet között.
„Férjhez adjuk a mamát” – gyerekkor, Korfu, és egy komplett (enyhén lökött) család. Bűbájos történet elvarázsolt helyről és időről, s nem utolsó sorban arról, hogy milyen is az, amikor a családtagok törődnek egymással.
„Ludwig” – ez nagyjából az 1979-es válása idején játszódik, de meglepő módon semmi önmarcangolás nincs benne, inkább egy ritka fura fazonról, egy Angliában élő németről (Ludwig), és kettejük közös kalandjairól szól ez az írás. Aki emlékszik a kéménybe szorult biciklire, az nagyjából tudja, mire számíthat.
„Az esküdtszék” – ez már nem okozott akkora meglepetést, mint „Az utolsó út”, de ez is inkább egy meghökkentő mesék gyűjteménybe való. Valamint első ízben találkoztam természetfeletti jelenséggel Durrell-kötetben.
„Miss Booth-Wycherly ruhatára” – ez is a „micsoda-fura-emberek-élnek-közöttünk” kategóriába illik. Nevetni nem lehet rajta, ellenben csodálatos történet, olyan, ami csak a napsütötte délen fordulhat elő.
„A papi papagáj” – elsőre azt gondoltam, hogy egy koros papagájról van szó, akit papinak becéz a környezete, de nem, a címben említett szárnyas valóban rendelkezik egyházi kapcsolattal. A kifejezetten mulatságos sztori (kicsit hasonlított az utazás leírása Jerome K. Jerome érett sajtos írására) egy régi-régi ismerőst, Durrell ifjúkori szerelmét, Ursulát hozza vissza a feledésből. A kötet legviccesebb és talán éppen ezért a legjobb írása is egyben.
A kötet jól példázza, miért szerettük meg annak idején Durrell könyveit. Prózája egyszerű, de mégis szép, párbeszédei életszerűek, a leírásai pedig annyira képszerűek, hogy elolvasás után legszívesebben újra nekikezdene a bekezdésnek az ember.
Tartalomjegyzék:
Néhány szó elöljáróban
Esmeralda
Fred, avagy a fülledt Dél üzenete
Az utolsó út
Férjhez adjuk a mamát
Ludwig
Az esküdtszék
Miss Booth-Wycherly ruhatára
A papi papagáj