Gerald Durrell: Férjhez adjuk a mamát
Írta: Galgóczi Tamás | 2011. 08. 17.

Ez a könyv rövid történeteket tartalmaz, melyek a szerző beismerése szerint nagyrészt valóban megtörténtek. Nem ez az első alkalom, hogy úgymond kiseperte az asztalfiókot, és a korábban fel nem használt írásait, ötleteit könyv formában közreadta, hiszen A halak jelleme is hasonló elgondolásból született.
A halála előtt négy évvel megjelent Férjhez adjuk a mamát című gyűjteményen egyfajta visszatekintés érződik: az élményfoszlányok és pár idegen történet a gyermekkortól egészen a felnőtt évekig felölelik mozgalmas életét. Kivételesen ezúttal nem az állatok vannak a középpontban (csak az első és az utolsó írásban kapnak fontosabb szerepet), és részben az is csalódni fog, akit Durrell humora fogott meg, ugyanis csak négy rövidkére tudom nyugodt szívvel elhelyezni a humoros, vagy vicces címkét. Általánosságok helyett inkább pár mondatot írok a novellákról.
„Esmeralda” – pár hétig elalvás előtt mindig az audió változatát hallgattuk (Állati történetek – Kossuth-Mojzer, 2009), de egyetlen alkalommal sem sikerül ébren maradni a novella végéig. Ebből az a tanulság, hogy a hangoskönyv elalváshoz nem a legjobb választás. Szóval örültem, hogy most végre megismertem a sztori végét is. Ez sem a vicces történetek közé tartozik, inkább a „furák-vagytok-emberek” csoportba, földrajzilag a francia Périgord napsütötte földjén játszódik, ami napjainkban leginkább a szarvasgombájáról híres.
„Fred, avagy a fülledt Dél üzenete” – ez már a humoros csoportba tartozik, és arról szól, hogy miféle furcsa emberekkel találkozott és ennek eredményeként milyen fura helyzetekbe került Durrell egy amerikai felolvasókörútja során.
„Az utolsó út” – ez az írás alaposan meglepett, ugyanis egyáltalán nem vártam effélét Durrelltől, sokkal inkább egy Roald Dahl kötetben lenne a helye, a többi meghökkentő történet között.
„Férjhez adjuk a mamát” – gyerekkor, Korfu, és egy komplett (enyhén lökött) család. Bűbájos történet elvarázsolt helyről és időről, s nem utolsó sorban arról, hogy milyen is az, amikor a családtagok törődnek egymással.
„Ludwig” – ez nagyjából az 1979-es válása idején játszódik, de meglepő módon semmi önmarcangolás nincs benne, inkább egy ritka fura fazonról, egy Angliában élő németről (Ludwig), és kettejük közös kalandjairól szól ez az írás. Aki emlékszik a kéménybe szorult biciklire, az nagyjából tudja, mire számíthat.
„Az esküdtszék” – ez már nem okozott akkora meglepetést, mint „Az utolsó út”, de ez is inkább egy meghökkentő mesék gyűjteménybe való. Valamint első ízben találkoztam természetfeletti jelenséggel Durrell-kötetben.
„Miss Booth-Wycherly ruhatára” – ez is a „micsoda-fura-emberek-élnek-közöttünk” kategóriába illik. Nevetni nem lehet rajta, ellenben csodálatos történet, olyan, ami csak a napsütötte délen fordulhat elő.
„A papi papagáj” – elsőre azt gondoltam, hogy egy koros papagájról van szó, akit papinak becéz a környezete, de nem, a címben említett szárnyas valóban rendelkezik egyházi kapcsolattal. A kifejezetten mulatságos sztori (kicsit hasonlított az utazás leírása Jerome K. Jerome érett sajtos írására) egy régi-régi ismerőst, Durrell ifjúkori szerelmét, Ursulát hozza vissza a feledésből. A kötet legviccesebb és talán éppen ezért a legjobb írása is egyben.
A kötet jól példázza, miért szerettük meg annak idején Durrell könyveit. Prózája egyszerű, de mégis szép, párbeszédei életszerűek, a leírásai pedig annyira képszerűek, hogy elolvasás után legszívesebben újra nekikezdene a bekezdésnek az ember.
Tartalomjegyzék:
Néhány szó elöljáróban
Esmeralda
Fred, avagy a fülledt Dél üzenete
Az utolsó út
Férjhez adjuk a mamát
Ludwig
Az esküdtszék
Miss Booth-Wycherly ruhatára
A papi papagáj