Főkép Will Self könyve a saját meghatározása szerint „szövegmás” (az eredetiben „imitation”), vagyis a Dorian Gray arcképe című regény „másolata”. Ebből a meghatározásból könnyű arra következtetni, hogy a szerző bizonyára annyit csinált, hogy Oscar Wilde történetét az 1880-as évekből áthelyezte az 1980-as évekbe, miután eljátszott azzal a gondolattal, hogy vajon milyen regény lett volna a Dorian Gray arcképe, ha száz évvel később íródik.
 
Self ezt valóban meg is tette, s a Dorian főszereplői és a könyvben zajló események megfeleltethetők az eredeti regény főszereplőinek és eseményeinek. Ám az 1880-as évek dekadenciája egészen másképp nézett ki, mint az 1980-as éveké. Míg Oscar Wilde főhősének életében az jelenti a züllést, hogy jobb sorsra hivatott színésznőket és ártatlan falusi lánykákat ront meg, egzotikus tárgyakat gyűjt, naphosszat szellemeskedik és ellentmondásos nézeteket hangoztat, illetve ópiumbarlangokat látogat, addig Will Self Dorianje homoszexuális és drogos férfi, akinek a romlottsága leginkább abban nyilvánul meg, hogy meglehetősen szabados szexuális életet él és előszeretettel fertőz meg másokat szándékosan a HIV-vírussal. Ám míg a körülötte élők egymás után válnak az AIDS áldozatává, ő rejtélyes módon továbbra is fiatal és egészséges marad.
 
Meglehet, ízléstelen viccnek tűnik Dorianből és az összes többi főszereplőből homoszexuális drogfogyasztót csinálni, ám ezzel a megoldással Will Self eléri, hogy a mai olvasó nagyjából ugyanazt érezze a Dorian olvasása közben, amit feltehetően a Dorian Gray arcképének 19. századi olvasói érezhettek. Hiszen, mint tudjuk, a Dorian Gray arcképe a maga korában merésznek, botrányosnak és erkölcstelennek számított, ám azóta sok minden változott, és a mai olvasó valószínűleg nem kapná fel a fejét, ha azt olvasná egy regényben, hogy a gazdag főszereplő harmadrangú színházakban dolgozó színésznőket csábít el, emellett pedig különleges dísztárgyakat gyűjt. Arra viszont bizonyára felfigyelünk, ha arról olvasunk, hogy hogyan drogozza magát halálra néhány ember, vagy hogy pontosan mi is történik olyankor, amikor pár meleg férfi „körbehőmérőzi” egymást.
 
Így hát ami a Dorian Gray arcképének modernizálását illeti, Will Self mindenképpen sikerrel járt. Viszont a Dorian nemcsak az eredeti könyv modernizálásából (imitálásából) áll: Self azt is megmutatja, ami a Dorian Gray arcképéből kimaradt. Aki olvasta Wilde regényét, bizonyára emlékszik rá, hogy Dorian Gray züllésének és erkölcsi lesüllyedésének részleteiről nem sokat tudunk meg. Ennek az útnak csak az első és az utolsó lépését látjuk, a kettő közti nagyjából tíz évet pedig Wilde lefedi egyetlen hosszú (és nem éppen eseménydús) fejezettel, amelyben arról olvashatunk, hogy Dorian a romlás útjára lépett, mindenben a szépséget és az élvezetet kereste, és csak a kedvteléseinek élt – ám a férfi életmódjának konkrét részleteit nem ismerjük meg.
 
Wilde-dal ellentétben viszont Will Self nem hallgat el szemérmesen, amikor Dorian „vad éveinek” leírására kerül a sor: számos részletet olvashatunk arról, hogy egész pontosan miket művelt Dorian, amivel kiérdemelte a „romlott” jelzőt. A regény néhány pontján azt gondoltam, talán elég lett volna kevesebb drogos és szexjelenet Dorian és barátai dekadenciájának érzékeltetésére, de valahányszor már majdnem úgy éreztem, hogy Self túl messzire megy és elkezd öncélúan dagonyázni a mocsokban, mindig történt valami vicces vagy furcsa dolog a regényben, ami más megvilágításba helyezte az eseményeket.
 
A Dorian ugyanis alapvetően igen szórakoztató és ironikus regény. Először is, Self roppant szellemesen és hatásosan figurázza ki mind Oscar Wilde művészetről alkotott nézeteit, mind az eredeti regény egyes szereplőinek furcsaságait. Ezen kívül Self értelmezi is az eredeti mű szereplőinek viselkedését és az eseményeket, és gyakran igen humoros, száraz megjegyzéseket tesz az egyes szereplők szokásaira (a folyton franciául beszélő Henry Wottonról például megjegyzi, hogy „sohasem használt angol szót valamire, ha a francia is megfelelt” – s ez talán apróságnak tűnik, de Lord Henry jellemét, kényszeres eredetieskedését, valamint az eredeti szöveg kétségtelen modorosságát figyelembe véve ez valóban szellemes kommentár). Mindemellett pedig a szerző parodizálja és a végletekig túlozza Wilde regényének előkelőséget sugalló leírásait is (a Dorian egyik szereplője például egy ízben „fehér húsú porhalat filézget egy kobaltkék kínai mintás porcelántányéron”).
 
Az epilógus pedig még érdekesebbé teszi a könyvet: ekkor ugyanis kiderül, hogy ki volt a történet narrátora, és Dorian romlottságának kérdése is egészen új megvilágításba kerül.
 
A Dorian tehát okos, szellemes és szórakoztató regény. Azt viszont nem könnyű eldönteni, hogy kinek ajánlható jó szívvel. A Dorian megértéséhez és élvezetéhez nem árt ismerni a Dorian Gray arcképét, és nemcsak magát a történetet, hanem Oscar Wilde stílusát, szóhasználatát és a regényben megjelenített filozófiai és esztétikai nézeteit is. Ugyanakkor a Dorian élvezetéhez nem jó túlságosan szeretni Wilde regényét, mert úgy túlságosan dühítő élmény lehet ennyire aljasnak, ostobának és erkölcstelennek látni az eredeti regény mai szemmel nézve egészen ártatlan és bájos főhőseit.