FőképTIZENHARMADIK FEJEZET

A HALÁLZÓNA

Magamban igazat adtam Ed Viestursnak: engem is nyugtalanítottak a hegyen uralkodó viszonyok. Több mint két évtizednyi mászói múlttal a hátam mögött már működnek bennem bizonyos ösztönök, és most úgy éreztem, nem a legjobban alakulnak a körülmények. Már napok óta változékony volt az idő, a felsőbb hegyszakaszokon erősen fújt a szél. De lassanként az is világos lett előttem, hogy hiába igyekszem hangot adni aggályaimnak, Scott nemigen hallgat rám, inkább Rob Hall útmutatásait követi. Eszembe jutott, mennyire igyekeztem rábeszélni, hogy a csúcstámadás előtt vigyük le ügyfeleinket az erdőzónáig egy utolsó pihenőre, de Scottnak esze ágában sem volt megfogadni a tanácsomat. Be kellett látnom, hogy az én szavam kevesebbet számít, mint eleinte reméltem – inkább nem vitatkoztam hát, hanem igyekeztem elhessegetni baljós előérzeteimet.

A Lhoce-falba vájt párkányon, amit még Bukrejev és a serpák alakítottak ki a hármas tábor építésekor, a kalauzok és ügyfeleik három sátorban helyezkedtek el – az egyiken Fox, Madsen és Klev Schoening, a másikon Fischer, Beidleman és Pittman, a harmadikon pedig Bukrejev, Gammelgaard és Adams osztozott. Bukrejev elbeszélése szerint mindannyian jól érezték magukat, a jókedvből még egy kis „kedélyes viccelődésre” is futotta.
Pittman úgy tervezte, hogy a hármas és a négyes táborból, sőt a csúcsról is küld majd tudósítást, ha sikerül feljutnia; a csapat hét mászó serpájából egynek mindig cipelnie kellett utána a műholdas telefont, amit már az alaptáborban is használt. Fischer és Beidleman társaságában elfogyasztotta a vacsorára kapott sajtos makarónit, aztán máris ment, hogy telefonon bediktálja soron következő tudósítását az NBC-nek. Újult erővel jelentkező „Khumbu-köhögése” miatt alig tudott beszélni, úgyhogy rövidre fogta mondókáját: minden érdeklődővel tudatta, hogy éppen vizet olvaszt és közben édesgyökeret rágcsál, és hogy az IMAX/IWERKS-expedíció visszafordult, éspedig anélkül, hogy megkísérelt volna feljutni a csúcsra. Ha tudta is, nem említette – és sátortársai sem tették szóvá–, hogy Ed Viesturs és David Breashears, a világ két hírneves Everest-veteránja valójában azért fordult vissza, mert bölcsebbnek látta odalent kivárni a kedvező pillanatot.

Másnap, május 9-én reggel arra ébredtünk, hogy a sátrunk mellett serpák társalognak; oxigénpalackokat vittek a kettes táborból a négyes táborba, ahonnan majd a csúcstámadásra indulunk. Éppen a reggelit melegítettük a tábori főzőn, amikor néhány serpánk futott lélekszakadva a sátorhoz: rémülten újságolták, hogy a tajvani expedíció egyik tagja kora reggel kimászott a sátrából, hogy félrevonuljon a szükségét végezni, de mert nem volt rajta hágóvas, megcsúszott a jégen, és bezuhant egy jéghasadékba. Most rohannak, magyarázták, hogy segítsenek a tajvaniak mászó serpáinak a szerencsétlenül járt Csen Jü-nan mentésében.

Miközben a serpák átmentek a másik táborba, hogy fölajánlják a segítségüket, Fischer és kalauzai az ügyfeleket sürgették: kapják be gyorsan a reggelit, és máris induljanak a rögzített kötelekhez – minél hamarabb odafönn, a négyes táborban akarták őket tudni, hogy jól kipihenhessék magukat másnapig, amikor majd elkövetkezik a csúcstámadás. Az ügyfelek többsége már tetőtől talpig pehelyruhába öltözött, mert tudták, hogy a négyes táborban rettenetes hideg várja őket. Hátizsákjukban egy-egy Poiszk-féle oxigénpalackot vittek magukkal, az oxigénmaszkjukat pedig a gégecsövénél fogva átvetették a vállukon, hogy amint elhagyják a tábort, átállhassanak oxigénpótlásra.
Henry Todd úgy mondja, hogy aki oxigénnel mászik, rendszerint már a hármas tábor fölött fölcsatolja a maszkját. – Ahármas tábortól a négyesig már csakugyan van mit megmászni: át kell kelni a Sárga-padon. Ez az első olyan terep, ami komolyan próbára teszi az embert. Aki nem akarja rögtön kiütni magát, az felteszi a maszkját, és átáll oxigénre.
Bukrejev az utolsók között hagyta el a hármas tábort. Előtte kapaszkodtak a Mountain Madness mászói, valamint két másik expedíció tagjai, akik szintén a hármas táborban éjszakáztak: egyrészt az Adventure Consultants, azaz Rob Hall csapata, másrészt az amerikai Pumori-Lhoce kalauzos expedíció, az amerikai Daniel Mazur és Jonathan Pratt vezetésével. Bukrejev csak lassan tudott haladni a rögzített kötélen, mert ötvennél is többen másztak fölötte, és minduntalan ki kellett kerülnie, akit éppen utolért. 7500 méter táján felzárkózott Fischer mögé, aki szintén oxigén nélkül mászott.

Mondtam Scottnak, hogy az volna a legjobb, ha az élre vágnék, és még az ügyfelek előtt fölérnék a Déli-nyeregre, a négyes táborhoz, hogy megnézzem, minden rendben van-e odafönt. Scott egyetértett, mondván, hogy akkor ő majd az ügyfelek mögött marad, és mint „söprögető” tereli fölfelé a lemaradókat. Aztán tanakodni kezdtünk, vajon merre lehet Neal; Scott állította, hogy fölöttünk nem járhat, én viszont nem voltam biztos benne, hogy elhaladtam-e mellette vagy sem, mert a mászók közül akkor már sokan felhúzták az oxigénmaszkjukat, nem látszott az arcuk. Végül arra jutottunk, hogy Neal valószínűleg lassan halad fölfelé, a magasságnövekedés őt is megterheli.

Egyenletes tempóját tartva Bukrejev sorban elhagyta Rob Hall csapatának tagjait és a Mazur–Pratt-expedíció mászóinak zömét, majd valahol a Sárga-pad teteje fölött megelőzte a Mountain Madness legutolsó ügyfelét, az erőteljes ütemben mászó Klev Schoeningetis.

Klev gyorsan haladt fölfelé, csaknem olyan gyorsan, mint én – meg kellett erőltetnem magam, hogy az élen tudjak maradni. Intő jel volt ez a számomra, hiszen tudtam, hogy másnap tartanom kell majd az iramot a legjobban mászó ügyfelünkkel, sőt még gyorsabbnak is kell lennem. Egyelőre jobb lesz nyitva hagynom a kérdést, gondoltam magamban, és csak a csúcstámadás előtt eldöntenem, hogy oxigénpótlással mászom-e vagy sem.

Amikor délután kettő körül Bukrejev megérkezett a Délinyeregre, maga a mélyhűtött pokol fogadta odafönt. A Déli-nyereg erősen kitett, trapéz alakú platóján több mint száz kilométeres sebességgel tombolt a szél. A Mountain Madness serpáinak már sikerült fölverniük az első sátrat a dermesztő hidegben, korábbi expedíciók kiürült és elhajigált oxigénpalackjainak százai között, és már a második sátor felállításával küszködtek: kesztyűs kezükkel alig tudták megtartani és a talajhoz szorítani a szélben veszettül csapkodó-csattogó sátorlapot. Bukrejevnek meg kellett állapítania magában, hogy a látvány nem sok jót ígér.

Az Everesten a heves széllökések jelentik számomra az egyik legnagyobb veszélyt; nagy magasságban a rohamokban támadó szél az egyik legfőbb ellenségem, mert minduntalan le akar sodorni a hegyről. Ha választhatok, inkább mászom barátságtalan, de szélcsendes időben, és nem akkor, amikor olyan kegyetlenül erős a szél, mint amilyen aznap volt a Déli-nyergen.

Bukrejev attól félt, hogy a nagy küzdelemben elragadja a szél a sátrat; ledobta a hátizsákját, aztán elkapta a sátor egyik szabadon repdeső sarkát, és megpróbálta leszorítani a talajra. Nem egy expedíciót látott már elbukni pusztán azért, mert odafent elvitte a szél az egyik sátrukat, és ezért kénytelenek voltak levonulni egy alsóbb táborba – nem akarta, hogy ők is erre a sorsra jussanak. Birkózott a sátorral, ahogy tudott, a serpáknak pedig közben, egész testsúlyukat beleadva a küzdelembe, sikerült befűzniük a tartórudakat. Miközben ők az orkánnal dacoltak, megérkezett Klev Schoening, és rögtön ajánlkozott, hogy beáll segíteni. Bukrejev szólt neki, hogy másszon be a sátorba és nyomja le az alját a földre, amíg ő a serpákkal odakint elkészül a tartózsinórok rögzítésével.

Azért Klev jobban tenné, gondoltam, ha lepihenne és felkészülne a csúcstámadásra. Az oxigénpótlás jótékony hatása folytán most még jóerőben van, de téved, ha azt hiszi, hogy kimeríthetetlenek a tartalékai.