FőképSzámos díjjal meg arra jelöléssel elismert francia regény ez, amit fiatalok és felnőttek egyaránt olvashatnak, van miért. A kiadó azt írta rá, 16 éves kortól ajánlják, de fene tudja… Hajléktalant a kisgyerekek is láthatnak, és egy idő után felteszik a kérdést, hogy kik ezek, miért ilyen piszkosak, mit csinálnak, nem fagynak meg itt, meg minden.
 
A regény három tizenévesről szól, s az egyikük hajléktalan. Lou a mesélő, egy tizenhárom éves lány, aki, kimagasló intellektusának köszönhetően két osztállyal feljebb jár, mint a vele egykorúak. Szeret álmodozni, kísérletezni, nyitott a világra, ugyanakkor bizonyos dolgok (mint pl. közönség előtt beszélni, vagy a cipőfűzőjét megkötni) nehezére esnek. Egy iskolai kiselőadás kapcsán találkozik a tizennyolc éves No-val, aki az utcán él, szakadt, csupa kosz ruhákban jár, s minden vagyonát egy leharcolt bőröndben húzza maga után – de mindezek mögött egy szép lány, akinek nincs otthona. És végül ott van Lucas, Lou tizenhét éves, kétszer bukott, gazdag osztálytársa, akit szülei magára hagytak egy minden jóval felszerelt lakásban.
 
Lou szeretne segíteni No-n. A maga módján ő is nagyon egyedül van (mióta meghalt a kistestvére, az anyja teljesen magába fordult, az apja meg megteszi, ami tőle telik, de az ahhoz kevés, hogy Lou-nak elég figyelem jusson, az anyukája meg visszatérjen közéjük), de hisz abban, hogy a dolgoknak nem feltétlenül kell olyannak lenniük, amilyenek; hogy rajtunk is múlik. Rábeszéli szüleit, hogy hozzájuk költözhessen No, amíg összeszedi magát és talál valami munkát. Aztán Lou rájön, hogy a dolgokon nem is olyan könnyű változtatni… Még akkor sem, ha a vagány és szép Lucas is mellé áll, és próbál segíteni, hogy No megtalálja a visszautat a, hm, normálisabb élethez.
 
Nem tündérmese ez. És nem is kő realista, kiábrándult, reménytelen alkotás. Egyrészt Lou miatt. Hitelesnek érzem a hangját, a néha Salinger Zabhegyező-jét idéző, hadarós, kis okos stílusát, azt, hogy minden lexikális tudása és műveltsége mellett is mégiscsak gyerek, egy tizenhárom éves, aprócska lány, aki már No előtt is túl sokat látott az életből, de a könyv végére érve sem veszíti el gyermeki lényét, akármennyire felnő is közben, mert meri kimondani, hogy szeretetre és figyelemre van szüksége (ami persze mindenkire igaz, nem csak a gyerekekre).
 
Másrészt ez nem egy társadalmi tabló, nem egy látlelet az elcseszett nyugati civilizációról, ami csodaszámba menő dolgokat képes megalkotni, még a csillagok közé is feljut, és ami hagy embereket megfagyni az utcán. Nem felkiáltójel, nem arcbamászó figyelmeztetés, hogy nézzétek, emberek, mi történik a városok utcáin, és ti hagyjátok. Nem ítélkezik sem a közömbösök, sem a hajléktalanok fölött. Mint ahogy megoldást sem szolgáltat, nem mondja azt, hogy igen, mától mindenki fogadjon be egy hajléktalant, és akkor minden rendbe jön. Mert nem ilyen egyszerű a dolog.

Ugyanakkor valahol a regény egyszerű. Azért, mert ez, ha van is benne valamennyi az eddig felsoroltakból, elsősorban egy történet, a könyörtelen valóságról, és arról, hogy valamit, valami keveset mégis lehet tenni. És azon sem filózik el, hogy ez a kevés mire elég. Nem mond ki dolgokat, ahogy egy tizenhárom éves, legyen bár Lou, sem tudná teljességében felfogni a borzalom és kétségbeesés és kilátástalanság azon szintjét, amire No jut – de attól még ott van benne mindaz.

De az is kiolvasható belőle, hogy talán-talán számít minden egyes nap, amit így nyert No. Talán mégis jobbra fordul a sora, pusztán azzal, hogy ennyivel tovább élt, vagy pár hétig volt hol aludnia és mit ennie. És ha ez sem hoz igazi reményt, nos, akkor legalább volt pár jobb napja szerencsétlennek… Nem tudjuk meg. Az írónő nagyon bölcsen nyitva hagyja a kérdést. Mondjuk az utolsó oldalt nem egészen értem. Mármint, tudom, hogy legalább ennyi legyen, meg romantika meg minden, de nem vagyok benne biztos, hogy szükség volt erre. Na mindegy.
 
Szóval, a No és én nem papol, nem ad megfejtést, sem hamis reményt. Gondolatokat ad, élményt, lehetőséget arra, hogy olyasmin gondolkodjon el az ember, amin esetleg amúgy nem, és ami fontos. Emberek ezrei élnek Magyarországon is az utcán, esély nélkül, hogy valaha visszataláljanak azok körébe, akiknek van fedél a fejük fölött és nem kell éhezniük. Ha ez nem fontos, akkor nem tudom, mi az. A könyv semmi ilyet nem mond ki, mégis erről szól: hogy a hajléktalanok is emberek, akik okkal vagy ok nélkül kerültek lehetetlen, reménytelen helyzetbe, de attól még emberek, és hogy valójában iszonyat könnyű lecsúszni.
 
De bármily’ fontos is a hajléktalanok ügye, meg ez az egész társadalmi realitások dolog, ez a könyv elsősorban azért emlékezetes, mert szépen írták meg és jó a története.