Főkép Márai Sándor színműve egy szerelmi háromszög története. Krisztián, a hajdan világhírű, ám mostanra már megkopott népszerűségű, éppen visszavonulni készülő bűvész beleszeret a fiatal, éretlen, tudatlan és gyönyörű Estellába, a cirkusz légtornászába, s amikor az egyébként magabiztos mozgású lány egy este megszédül mutatvány közben, s a megmentő lovag pózában tetszelgő Krisztián a „kötelességének” érzi, hogy feleségül vegye a lányt, s így menekítse ki őt a cirkusz veszélyes világából. Krisztián cselekedete természetesen nem önzetlen: az öregedő bűvész a fiatal, ragyogó nő birtoklásával szeretné visszahozni az életébe az eltűnt ifjúságot – vagy legalábbis az ifjúság illúzióját.
 
A darab Estella huszadik születésnapjának estéjén játszódik. Krisztián és Estella ekkor már két hónapja házasok, s a férfi a lány születésnapjának alkalmából szeretné még szorosabbra fűzni a kettőjük közti szálakat, és azt tervezi, hogy meglepi az egész addigi életét a cirkuszban leélő, tulajdonképpen otthontalan lányt egy biztonságos és nyugalmas otthonnal. Ám aznap este felbukkan Krisztián vetélytársa, a fiatal, egzotikus származású állatidomár, Maharama is. Mint kiderül, ő a „felelős” Estella szédüléseiért és gyengélkedéséért, és most szeretné újra a magáénak tudni a már férjezett Estellát.
 
A cselekmény maga semmiféle újdonságot nem tartogat. Az ugyanazon nő kegyeiért versenyző két férfi és a döntéshelyzetbe kerülő nő története régi (irodalmi) klisé, s a végkifejlet ezúttal sem okoz meglepetést. A cselekmény viszonylagos érdektelenségéhez emellett az is hozzájárul, hogy egyik főszereplő sem vonzó vagy emberi, komplex karakter, s a tetteik és reakcióik egytől egyig kiszámíthatóak.
 
A színmű tehát drámaként nem túlságosan érdekes. Ami ennek ellenére olvasásra érdemessé teszi a művet, az az a mód, ahogy Márai a címmel: a „varázs” szóval és e szó különféle jelentéseivel játszik. A „varázs” szó igen sokféle, egymást kiegészítő vagy éppen egymásnak némileg ellentmondó jelentéstartalommal jelenik meg a darabban.
 
A szó legkézenfekvőbb jelentése a színműben az, hogy a szereplők kölcsönösen elvarázsolják egymást: Estella mindkét férfit megbabonázza, ugyanakkor ő is valamiféle elvarázsolt, hipnotizált állapotban hozza meg a végső döntését és nem racionális módon cselekszik.
 
A „varázs” szó ugyanakkor az egész színmű atmoszféráját kifejezi, mivel a szereplők mind cirkuszi előadók, akik az egész életüket az intézményesített varázslatok világában töltik: nap mint nap, hivatásból varázsolják el a közönséget, ám a saját művészetükben semmiféle varázslatos kvalitást nem lelnek már – a varázslat az ő számukra munka, és mindenkit el és meg tudnak bűvölni, de saját magukat feltehetően (már) nem.
 
A varázs azonban nemcsak ezzel a jelentéssel szerepel a színműben. A varázs jelenléte csalást és ámítást is feltételez: olyan dolgokat, amelyek nem igazak, s amelyekkel az ember (a művész) becsap másokat – vagy éppen saját magát. Merthogy Márai darabjának szereplői nemcsak egymást és a cirkusz közönségét varázsolják el, hanem saját magukat is. Ez különösen Krisztiánra igaz, aki sokáig nem hajlandó lerázni magáról a saját varázslata (művészete) hatását: képtelen elfogadni, hogy meg- és kiöregedett (bár már majdnem hatvanéves, előszeretettel hivatkozik magára mint az ötvenes éveiben járó férfira), meg van győződve saját művészi nagyságáról és arról, hogy a közönség imádja őt, és nagyon nehezen fogadja el a tényt, hogy amit ő csinál, az valójában már senkit nem érdekel. Krisztián tehát folyamatos öncsalás, önáltatás áldozata – úgy is mondhatjuk, hogy elvarázsolta önmagát.
 
Azt azért hozzá kell tennem, hogy Márai időnként túlzásokba esik, amikor megpróbálja a varázs szó lehető legtöbb jelentését, illetve a varázsláshoz kapcsolódó irodalmi párhuzamokat belezsúfolni a darabba. Krisztián párhuzamba állítása Shakespeare A vihar című színművének Prosperójával, és a varázspálca eltörése a darab végén például annyira egyértelmű és szájbarágós megoldás, hogy jóformán semmi teret nem hagy az olvasói értelmezésnek.
 
Ezért annak ellenére, hogy a színmű lehetővé teszi, hogy elmélyedjünk a varázslatok, a becsapások és az önbecsapások világában, s ez kétségtelenül érdekes élmény, nem gondolnám, hogy ez a darab Márai legjelentősebb, legsikerültebb művei közé tartozik, hiszen ahhoz a cselekmény kissé elcsépelt, a megvalósítás pedig helyenként túlságosan didaktikus. Ezért a színművet főleg azoknak ajánlom, akik a Márai-életmű minél teljesebb megismerésére törekednek.