Főkép

A lassan több, mint fél éve húzódó állóháborúban valami eredményt kell felmutatnia a szövetségeseknek, különben ítéletnapig rostokolhatnak a belga-német határon. A Siegfried-vonal ellen indított támadásaik rendre kudarcba fulladtak. Hitler már hónapok óta gyűjtögeti az erőit egy végső, mindent elsöprő erejű ellentámadás megindítására. Amikor ez Eisenhower tudomására jut, halálos csapdát állít a németeknek. Az, hogy ez több ezer amerikai katona életébe kerül majd, sem tántorítja el szándékától, hiszen ha győz, akkor a győzelem majd őt igazolja. És a háború után így jó eséllyel pályázhat majd az elnöki székre.

A német támadást természetesen nem is vezetheti más, mint a von Dodenburg ezredes által irányított híres/hírhedt Wotan SS Rohamezred. És mit tesz a szerencse, egy dezertáló amerikai – Leo Kessler – éppen a Wotannál „landol”, hogy leadja a „drótot” a front gyenge pontjairól. Célja ezzel az, hogy kiderítse, merre is akarnak konkrétan támadni majd a németek, hogy a szövetséges haderő még hatékonyabban végezhessen velük. Persze von Dodenburg sem ma jött le a falvédőről és a két legmegbízhatóbb emberét – a volt hamburgi dokkmunkás Schulzét és a falábú Matzot – bízza meg az ami szemmel tartásával. Hogy az áttörés még simább legyen, Kessler javaslatára és aktív részvételével több „anyagbeszerző” portyát is tartanak az amerikai vonalak mögött, melynek során egyenruhákat, járműveket és fegyverzetet is zsákmányolnak. Aztán ezekkel felszerelkezve a Wotan megindul az Ardennek erdei útjain, hogy végrehajtsa a hőn áhított áttörést. Eisenhower harapófogója azonban könyörtelenül összezárul…

Meglepő, hogy Kessler saját magát teszi regénye egyik főszereplőjévé. Az eddig magyarul megjelent kötetekből kiindulva a legkevésbé sem várt volna ilyesmit az ember, ám a szerző simán és gördülékenyen kezelte ezt a dolgot. Az „áruló” – jó „tippejeinek” és aktív közreműködésének köszönhetően – hamar elnyeri a Wotanosok bizalmát, jól adja az Amerikában csalódott és ezért dühös, velük leszámolni kész katonát. Aztán történik valami, és Kessler kurtán-furcsán eltűnik a színről, és az utószóig elő sem kerül. A szerző egy mindenre elszánt, bosszúszomjas zsidó konyhás személyében igyekszik ugyan pótolni őt, de ez nem éppen a legjobb megoldás, hiszen ezzel megtörik a történet. Mindettől függetlenül már csak az alaptörténet, az ardenneki áttörés ilyetén feldolgozása miatt is érdemes „átrágni” magunkat Leo Kessler művén. Aki pedig esetleg nyomon követi a Wotan sorsát, annak kötelező.