Főkép Nem tudom, jó ötlet-e egy író életművének megismerését mindjárt egy nagy falattal kezdeni. A gyűjtemények, az antológiák és egy író vagy költő összes műveit tartalmazó kötetek egyébként is mindig elbizonytalanítanak, általában már a puszta méretüknél fogva. Így talán nem meglepő, hogy ezt a vaskos kötetet, a Gion Nándor-életműsorozat negyedik darabját is némi félelemmel vettem kézbe. A könyv a szerző összes elbeszélését és novelláját tartalmazza, azokat is, amelyek korábban már megjelentek más kötetekben, és azokat is, amelyek nem.
 
Ha Gion Nándor más műveit nem is ismerjük, úgy gondolom, ebből a kötetből nagyjából képet kaphatunk mindazokról a témákról, amelyek a szerzőt foglalkoztatták, és az általa előszeretettel használt szerkesztési formákat, történetmesélési módokat és stiláris eszközöket is megismerhetjük.
 
Ami a témaválasztást illeti, a gyűjtemény elején főleg a bibliai vagy mitológiai alakokról szóló történetek dominálnak, amelyekből ugyan kiderül, hogy Gion érdekesen tud mesélni, én mégis úgy gondolom, hogy az író mesélőtehetsége és remek valóságábrázoló képessége a későbbi írásokban bontakozik ki igazán. A kötet nagy részében ugyanis a pár évtizeddel korábbi történelmi események háttere előtt zajló történeteket olvashatunk, s ezek már csak a témaválasztásuk miatt is érdekesebbek számomra, mint a bibliai-mitológiai történetek.
 
A személyes kedvenceim a Mit jelent a tök alsó? című részben olvasható történetek, amelyek a 90-es évekbeli, félig-meddig alvilági budapesti életről mesélnek: olvashatunk itt egyetemista prostituáltról, ukrán bérgyilkosról, a Délvidékről Magyarországra települt, viszonylag sikertelen íróról és örök balek fusizókról és rendőrökről. A (novellának nemigen nevezhető) történetek egyszerre hatnak nagyon igaznak és abszurd módon humorosnak, és igazi élvezet őket olvasni.
 
Ahogy arra a kötet szerkesztője, Gerold László is kitér az utószóban, Gion rövid történeteit meglehetősen nehéz bármely műfajba beszuszakolni. Az összetartozó, egy téma (vagy egy adott helyszín vagy adott szereplők) köré szerveződő történeteket nevezhetjük novellaciklusnak, novellafüzérnek vagy sok egyébnek is, de semmilyen elnevezés nem oldja fel azt a furcsa ellentmondást, amit a történeteket olvasva tapasztalhatunk: az egyes történetek bajosan nevezhetők novellának, amennyiben a novellákra úgy tekintünk mint önállóan olvasható történetekre.
 
A történetek ugyanis visszatérő szereplőkkel és helyszínekkel dolgoznak, és minden írásban újabb epizódot ismerhetünk meg valamelyik főbb szereplő életéből. Néhány történetet elolvasva tehát már nagyjából sejthetjük, hogy amikor például Dominika neve felbukkan, akkor az egyetemista prostituált lányról fogunk olvasni, nem pedig egy teljesen új szereplőről. Ennek ellenére viszont Gion sok történetben szükségét érzi annak, hogy néhány szóval újra bemutassa nekünk a már ismert szereplőket, s ez némi önismétléshez vezet. Ennek persze nyilván az lehet az oka, hogy a történetek korábban nem mindig összegyűjtött formában jelentek meg (ha megjelentek egyáltalán), de még így sem érzem teljesen logikusnak a szerző elbeszélői módszerét és gyakori önismétléseit, mivel, mint mondtam, a történetek önmagukban nagyon kevéssé élvezhetők és értelmezhetők, tehát valószínűleg az olvasó is sorban, regényszerűen fogja olvasni őket.
 
Az efféle formai furcsaságokat egyébként csöppet sem nehéz figyelmen kívül hagyni, lévén, hogy a történetek az önismétlések ellenére sem unalmasak, és nagyon is olvastatják magukat, hiszen jól vannak megírva, és egy olyan világról szólnak, amely egyszerre egzotikus és ismerős – viszont Gion belülről mesél erről a világról: a zűrösnek látszó kocsmákról, a rossz környékekről, az utcákról, ahol megállt az idő, és az emberekről, akik ezeken a helyeken töltik a napjaikat – olyan dolgokról és emberekről, amiket és akiket a valóságban inkább elkerülünk, ha tehetjük, de Gion történeteit olvasva jobban megismerjük ezeket a helyeket és embereket, és kiderül, hogy a világ, amelyet a szerző ábrázol, nem is olyan idegen.