Főkép

„és a rózsa ismét testet ölt a dzsessz kísérteties rongyaiban a zenekar aranyszarvú árnyékában és zengi Amerika csupasz szellemének szeretetsóvár szenvedését eli eli lamma lamma sabaktáni szaxofon szvitás mely megborzongatta a városokat egészen az utolsó rádióig az élet költeményének abszolút szívével melyet saját testükből metéltek ki hogy legyen mit enni ezer esztendeig.” - Allen Ginsberg: Üvöltés (részlet)
 
A Howl az a típusú film, amit kísérhet bár hétágra sütő nap, vagy esőcseppektől terhes égbolt, a hatás mindig ugyanaz marad. A vers gyomorszájon vág. Profetikus sorai még sokáig fülünkbe csengenek, és mégis könnyednek érezzük magunkat, mert óhatatlanul megcsap az 50-es évek szele. Az életrajzi alkotás a híres beatköltő, Allen Ginsberg Üvöltés című verse körüli szenzációt, illetve az ellene irányuló botrányos per részleteit dolgozza fel.
 
Az előzményekről: 1955. októberében Ginsberg és költőtársai a san francisco-i Six Gallery-ben felolvasó estet tartanak. Ennek keretein belül a 29 éves fiatalember először osztja meg Üvöltés című versét, mely – abban a körben – elsöprő ovációt kap. A film párhuzamosan több szálon fut, egyike ezeknek fekete-fehér képkockákon keresztül ezt az eseményt eleveníti fel.
 
1956-ban a City Lights Booksellers & Publishers (ma is létező kiadó) megjelenteti a Howl and Other Poems című verseskötetet. Alig telik el egy év és az igazgató, Lawrence Ferlinghetti nyakába pert akasztanak. A vád obszcén kiadvány terjesztése. Színes képsorok formájában a néző bepillantást kap az 1957-es tárgyalásokba. A tanúk padján felvonuló szakértők az irodalmi életben jártas professzorok, írók, kritikusok közül kerültek ki, akik hol pro, hol kontra érveltek a vád ellen illetve mellett. Az ügyész taktikája ugyanaz. Kérdéseivel arra keresi a választ, van-e a versnek irodalmi értéke, vagy sem?
 
Ralph McIntosh – véleményem szerint –, eleve rossz felől közelítette meg a témát. Mindenáron értelmezni akarta a verset, pedig ez lehetetlen. A költészetet, mint olyat nem lehet beskatulyázni. Nincs egy sablon, mely minden versre ráhúzható, pont az adja a szépségét, hogy ahány ember, annyi értelmezés.
 
Ginsberg ezt így fogalmazza meg: „A költészet, alapvetően érzések ritmikus kifejezése. Az érzés pedig, egy belülről induló lökés. Mint a szexuális vágy, majdnem olyan egyértelmű. Egy érzés, ami a gyomorban kezdődik. Felszáll a mellkasba, és a szájon meg a fülön át távozik. És... Egy hangban, nyögésben, vagy sóhajban ölt testet. Tehát, ha úgy akarjuk szavakba önteni, hogy körbenézünk és próbáljuk megfogalmazni, mi késztetett sóhajra. Szavakban sóhajtani. Egyszerűen kimondjuk, amit érzünk.”
 
Felmerül a kérdés, tulajdonképpen mit nevezünk obszcénnek? „Azt a tartalmat, mely kifejezetten erkölcstelen céllal, kéjsóvár érdekekre apellál és egésze társadalmi értékkel nem bír.” De hol marad a szólásszabadság, az egyén joga, hogy korlátok nélkül véleményt alkothasson? Többek között a fenti ellentmondások ütköznek a mozivásznon (ahogy a valóságban is).
 
Ginsberg nem jelent meg a tárgyaláson, mondhatni, kívülállóként szemlélte az eseményeket, holott nagyon is ő állt a középpontban. A harmadik cselekményszál közvetlenül hozzá kapcsolódik. Épp egy interjú kellős közepébe csöppennünk, egy elmegyógyintézetek zöldjét idéző bérlakás ütött-kopott szobájába. A kérdező láthatatlan. Magnószalag pörög, a kamera egy dohányfüstbe burkolózó bozontos alakra fókuszál, aki széles gesztikulációval, monoton hangon az életéről és a fejében zakatoló gondolatokról mesél. Csak úgy, minden kötöttség nélkül. Ő az… a költő óriás, Allen Ginsberg.
 
Mindeközben a verset és a beatkorszakot felidéző animált képsorok (Ginsberg és Eric Drooker Illuminated Poems című kiadványa alapján) valamint archív felvételek bukkannak fel, majd tűnnek el a semmibe. A hatás leírhatatlan. Egyszerre felvillanyozó és mélységbe taszító. Ne próbáljuk meg értelmezni, egyszerűen csak hagyjuk, hadd ragadjon magával az érzések kavalkádja, mely a vers minden pórusából árad.
 
A film sztárgárdát vonultat fel. Főszerepben az ifjú tehetség, James Franco, aki elég őrült ahhoz, hogy zseniálisan formáljon meg súlyos karaktereket (lásd 127 óra). Elmondása szerint, „A szerepjátszás egy művészi kifejezésforma és minden színész kihívást jelentő szerepre vágyik. Ilyen lehetőségek pedig a sötét karakterekben rejtőznek.” Franco már 15 évesen olvasta a verset, most pedig napról napra a figurával élt és lélegzett. Teljes mértékben visszaadja a beatóriás stílusát, hanglejtését. Zárójelben azért tegyük hozzá, az elmaszkírozás ellenére is, egy szépfiú Ginsberg-et látunk. Az animációs részekhez eredetileg a költő hangját akarták felhasználni, de ezt az ötletet később elvetették.
 
Mellékszerepekben feltűnik az ügy mellett illetve ellene érvelő John Hamm és David Strathairn. A tanúk padján rövid ám annál hitelesebb alakítást nyújt Mary-Louise Parker, Treat Williams és Jeff Daniels. A film szerző és rendező párosa, Rob Epstein és Jeffrey Friedman eddig többnyire dokumentumfilm témában alkottak - a Howl is annak indult, az Allen Ginsberg örökségét kezelő hagyaték ugyanis erre adott megbízást, de kicsúsztak a határidőből… szerencsénkre.
 
Mondókámat a film végén elhangzó sorokkal zárom, mert ki tudna stílusosabban búcsúzni, mint a beatköltők legnagyobbika? „Halál Fia búcsúzok / Élni nem volt rossz dolog / Szívem nyugodt, majd megtudod.” – Allen Ginsberg: Halál Apa Blues (részlet)