Főkép A Warcraft, a Starcraft, a The Witcher és még számos számítógépes játék után most az Assassin’s Creed is megjelent végre könyv alakban. Értelemszerűen ez a fejlemény azoknak jelent igazán nagy élményt, akik ismerik a játékot, hiszen nekik ismerős a történet, és ezért nem a cselekményre figyelnek majd, hanem a hangulatra, a világra, a szereplőkre. Jómagam nem tartozom ebbe a csoportba, de ezt nem éreztem hátránynak, miként azt sem, hogy a könyv gyakorlatilag a sztori második részéről szól, az előzmény, ami valamikor a keresztesháborúk idején játszódik a Szentföldön, említésre sem kerül.
 
Ez mondjuk érthető, mivel elbeszélőnk (Ezio Auditore) az első fejezetben még csak tizenhét éves, és sokkal inkább foglalkozik a jelennel, mint a múlttal. A papok szerint az úr 1476-os évében járunk, ekkor csatlakozunk a tehetős ifjúhoz, aki nagyjából harminc oldal alatt olyan mélyre vezet bennünket Firenze városának cselszövésekkel terhelt hétköznapjaiba, amennyire csak lehet. Ez olyannyira jól sikerül neki, hogy nem sokkal később már azért izgulhatunk, hogy választott hősünk túlélje a családja elleni ármánykodást.
 
Persze hamarosan kiderül, hogy nem két gazdag firenzei család viszálykodásáról van szó, hanem valami sokkal nagyratörőbb összeesküvésről, amelynek szálai a városfalaknál jóval messzebbre vezetnek. Ezio, aki kezdetben véletlenül, később tudatosan jelen van a fontosabb eseményeknél, ennek köszönhetően beutazza a korabeli Itáliát, és számos valóban élt személlyel találkozik. Leonardo da Vinci több ízben is felbukkan, de menet közben összefutunk Lorenzo de’ Medicivel, a leendő pápával, a velencei dózséval, stb. Azon viszont már igen, hogy a történetbe számos, valóban megtörtént eseményt beépítettek (például a Pazzik összeesküvése a Medici-fivérek ellen), de tulajdonképpen mindez csak a háttér, a korabeli Itália leírása csupán kiegészítés Ezio pályafutásához.
 
A sztoriról még annyit, hogy bizonyos értelemben összhangban van korunk vámpírdivatjával, vagyis a valós események és a közismert legendák újraértelmezését kapjuk, ami roppant tetszetős, csak éppen köze nincs a valós eseményekhez (jelen ismereteim szerint). Oliver Bowden nem csinált mást, mint a hihetetlenül látványos játékot átültette prózába, a jellemábrázolások helyett inkább az akcióra, az orgyilkolásra helyezte a hangsúlyt, és a befejezésben merészen kacérkodik a miszticizmussal, vagy nem is tudom minek nevezzem ezt a lezárásban elhelyezett csalit, ami az ősszel megjelenő folytatás elolvasásra késztet.
 
Igazából egyetlen bánatom van: a szerző két ízben is kiszól a történetből (mindkét alkalommal elkövetkező eseményekre utal), aminek egyrészt semmi logikája, hiszen ha Eizo mesél el mindent nekünk, akkor neki fogalma sincs arról, mi történik később, más pedig nem fedi fel magát narrátorként, szóval ha nem hősünk, akkor ki beszél hozzánk, másrészt meg semmit sem tesz hozzá az egészhez, szóval teljesen felesleges ez a két mondat.
 

 
Ezt leszámítva korrekt B mozit (játékot/regényt) kapunk, ami nem tör Tolkien vagy Martin babérjaira, sokkal inkább tisztes iparosmunka, és bár nem tudja visszaadni azt a látványt, ami a játékot jellemzi (a reneszánsz életérzésről nem is szólva), azért nem okozott csalódást - Körmendi Ági korrekt fordításában azt kaptam, amit vártam. Aki további műhelytitkokra kíváncsi, az mindenképpen látogasson el a kiadó honlapjára, ahol Németh Vladimir mesél a magyarításról.
 
Érdekességként megjegyzem, hogy évekkel korábban megjelent egy történelmi regény, ami nagyjából ebben az időben játszódik, csak kicsit északabbra, és abban sem sikerült maradéktalanul teljesíteni a kitűzött célt.