FőképAz „Ötös könyv” – talán – a világ legrégebbi mesegyűjteménye, a szanszkrit irodalom legrégibb nyelvemléke – lehetne, ha az eredeti, tizennégy könyvből álló változatot nem nyelte volna el az idő. De minden bizonnyal az egyik első népmesegyűjtemény, hiszen a szerkezete, a formája, a mesélés módja alapvetően népmesei; mint ahogy a legtöbb tanulság, fordulat, mesei következmény is azt sugallja: e mesék nem uralkodói udvarok egyszerre álszent és intrikus közegének, nem a korabeli írástudás gondolatokban akkor is igen gazdag, művelt közegének szülöttei. Minden média-korok előtt a vacsoratűz mellett mesélhettek így egymásnak meséket az emberek, minden álszentség nélkül, de a sértődést elkerülendő parabolába csomagolva, állatmesék formájában mesélve a meztelen mesélnivalót, egymás szórakoztatására s nem mellesleg okulásul az ifjaknak.
 
Ahogy az első mese mintegy meg is indokolja a könyv létrejöttét: Amarasakti király szomorúan látta, hogy három nehéz felfogású, böszme fia hallani sem akar a bölcsességről, „nincs szíve, se jó feje” egyiknek sem. Legbölcsebb papja, Visnusarman állította össze az „Ötös könyvet” a királyfiaknak, akik azt elolvasva fél év alatt megokosodtak – így vált a Pancsatantra az életbölcsesség tankönyvévé, életre nevelő vezérfonallá a fiatalok számára. Ha jól meggondoljuk, a gyerekeinknek mesélt mese alapvető értelme tényleg ez: megmagyarázza a gyereknek a maga egyszerű nyelvén a világot. Talán ezért veszélyes igazán a mai „gyerekbarát” mesei tendencia: nem magyaráz meg semmit, csak kiszolgál egy igényt, úgy-amennyire leköti a figyelmet – szinte mintha csak azért tömeggyártanák a médiakori meséket, hogy a szülő lélegzethez jusson, hogy teljen velük a gyerek-idő.
 
Olvasom az „Ötös könyvről”, hogy elénk tárt formája, stílusa a többszöri fordítások-átírások folyamán lett ilyen tömör, olykor szinte a nehézkességig szűkszavú. Az eredeti sokkal áradóbb, fecsegőbb, szóvirágosabb lehetett – ilyesmit követelne a többszörös keretelbeszélés: a mesélő meséjében szereplő mesehős-mesélő elmesélte mesék egymásra halmozása; az Ezeregyéjszaka barokkos mesei szerkezetét előlegző forma játékossága a sokkal szabadabb, csapongó mesélés-módot követelné, nem hitelesíti a szűkszavúságot. Mintha csak egy kivonatolt, szűkített verzióját vehetnénk a kezünkbe egy „szóvirág-kertekkel” sokkal gazdagabban beültetett eredetinek.
 
Mindezért nem okolható a fordító: Schmidt József igen tisztességes munkát végzett, amikor – minden bizonnyal – a dzsaina szerzetesek által összeállított XII. századi változatot lefordította – már pusztán a tény figyelemre méltó, hogy szanszkrit eredetiből, s nem közvetítő nyelven keresztül. Schmidt József nyelvészként kezdte ismerkedését az indiai kultúra kincseivel, Az ind filozófia címmel terjedelmes és alapos összefoglalót írt a kontinens nagy vallási-szellemi áramlatainak történetéről és jellegéről, könyvet szentelt Buddhának és tanításainak – mindezt a századforduló környékén. Otthon volt hát a témában, de könyvünk tekintetében fontosabb, hogy nemcsak fordítói kedvről, de tehetségről is árulkodnak megoldásai, hiszen ebben a mesegyűjteményben a tanulság, az „aranyigazságok” minden esetben apró, néhány soros verses rigmusokként jelennek meg, s ezek átültetése is egészen formásra sikerült.
 
A kötet gerincét alkotó állatmesék valóban markáns összefoglalását adják a „bölcs cselekvés” számtalan lehetőségének.
Az öt könyv:
A barátok meghasonlása
A barátok szerzése
A varjak és a baglyok háborúja
A szerzemény elvesztése
A hebehurgya cselekvés
szinte minden variációt számba vesz, recept-szerűen adva tanácsot, hogy tehetjük ősellenségünket barátunkká, de akár hogy tehetjük lóvá, ha arra van szükség. Milyen csellel győzheti le a gyenge az erőset, milyen csapdát állít a nemesnek a nemtelen, miről ismerjük meg a valóban nemes és az annak látszó, valójában ártó szándékot – az állatok egy-egy jellembeli tulajdonság, avagy társadalmi szerep szinonimái persze, hiszen parabolát olvasunk – itt leginkább mirólunk van szó, emberekről. A legjobban mégis azon a néhány történeten szórakoztam, a néhány szinte novellisztikus betéten, ahol megtörik a parabola, és emberek a szereplők: az asszonyokról szóló történetek nem modellálódtak állatmesévé (mintha a nőről nem mesélhetnénk, csak a maga valóját a történetbe emelve), szókimondásuk és vaskos humoruk okán lettek ezek a mesék a kedvenceim.
 
A kiadás meglehetősen sűrű, de jól olvasható lapjait lapozva ki kell emelnem, nemigen leltem nyomdahibát – ma ezt legnagyobb szomorúságomra külön említeni kell, holott ez lenne a könyvkiadási alap… egyetlen kritikám van: igazán megérdemelt volna a könyv egy tartalomjegyzéket, még akkor is, ha ez esetben a tartalomjegyzék valóban oldalakkal emelte volna a terjedelmet.