Főkép A tudományos igénnyel gondozott összkiadásoknak kétségtelen előnye, hogy alapos megfontolások után, az eredeti írói szándékokat figyelembe venni igyekvőn adják közre a sokszor több, egymástól eltérő kiadást megért műveket. A szövegeket sajtó alá rendező és kötetvégi elemzésekkel, magyarázatokkal kiegészítő Sánta Gábor utószavából kiderül, a jelen kötetbe beválogatott öt hosszú elbeszélés először jelenik meg a Fekete István által tervezett csoportosításban, még akkor is, ha a többedszeri újraközlés elkerülése végett kimaradt a válogatásból A tölgy című kispróza.
 
Az első két elbeszélés egyazon téma: a fiókák kiköltésének története – két egészen eltérő szemszögből bemutatva. A 21 nap főhőse, a Kata nevű tyúk nyugalmas helyet keres a pajtában, ahol anélkül költheti ki tojásait, hogy a gazdasszony tudomást szerezne róla. A ténylegesen három hét eseményeit elmesélő történetben megelevenednek, egymással társalognak a tárgyak és az állatok, meseszerű hangulatot teremtve ezzel, miközben a célközönség egyértelműen a felnőtt olvasó.
 
A Hú témája úgyszintén az utódokról való gondoskodás, ám a magas szirtfal egy bemélyedésében élő baglyoknak nincs szükségük rendkívüli elővigyázatosságra, hiszen a környéken mindenki számára egyértelmű felsőbbségük. Az egyedüli kivételt az ember képezi, a fészekrablás azonban egészen a megvalósulás pillanatáig elképzelhetetlennek tűnő fenyegetés. A történetben a már eddig is ismert mesei elemekhez újabb, kifejezetten fantasztikumba illő adalék járul: álmában Hú eggyé válik valamiféle közös emlékezettel, és régmúlt, valóban ősidőkben lejátszódott dolgok szemtanúja lesz.
 
A Ci-Nyi elsőre komoly váltásnak tűnik, hiszen benne négy férfi és egy egér dohos borospincében szövődött „barátságáról” esik szó. Tagadhatatlan, hogy a tárgyak ezúttal is fontos szerepet játszanak, szinte önálló személyiséggel bírnak, és a kisegér gondolataiba úgyszintén bepillanthatunk, a történet magvát mégis a férfiak változatlanságkedvelő, a természetes és az épített környezettel egyaránt bensőséges, mély viszonyt kialakító természete és a nők inkább a külsőségekkel törődő, felületesebb életszemlélete közötti kibékíthetetlennek tűnő ellentét adja.
 
A két legszemélyesebb, a göllői gyermekkort felidéző darab a csupán a tájat és a hely történetét, legendáit megelevenítő, ám néhol már-már okkultizmusba hajlóan mesés Cönde, és a kötetcímben is szereplő kisregény, a Csend. Ez utóbbi a Fekete-féle „tündéri realizmus” (vajon csupán véletlenül csenghet össze ez a különös irányzat-meghatározás a realizmus mágikus válfajának elnevezésével?) legcsodálatosabb példája, melyben az író gyermekkori énjével egyértelműen azonosítható narrátor, mintha mi sem lenne természetesebb, rendszeresen társalog az őt körülvevő tárgyakkal és állatokkal, a képzelet pedig teljesen összemosódik a valósággal. Emellett az író a saját családjához fűződő viszonya is plasztikusan kirajzolódik a történet apró s nagyobb részleteiből.
 
A hatvanas éveiben járó Fekete István 1960-as években írott, önéletrajzi ihletésű elbeszélései mindenekelőtt a civilizáció csendjét ábrázolják, melyben megszólal köröttünk a világ. Egyfajta visszatérés ez egy valós vagy tán csupán vágyott egységhez ember és társadalom között, amikor még ténylegesen szóltak hozzánk a kövek, a szerszámok és az állatok. Ugyanakkor az író személyiségét alakító, meghatározó élmények szubjektív elemzése, s egyben az emlékek átadása, az örökkévalóságba való beépítse is ez. De semmiképp sem gyerekeknek, hanem gyermeki lelküket legalább egy kicsit megőrző felnőtteknek szól.
 
Tartalom:
21 nap
Hú
Ci-Nyi
Cönde
Csend
A csend hangjai (Sánta Gábor)

Kapcsolódó írás:Horváth József: Fekete István bibliográfiája