FőképItt ér véget az út – hirdetik a Harry Potter és a Halál Ereklyéi II. részt reklámozó plakátok városszerte, és valóban – míg a kettévágott hetedik rész első fele után még azzal a jóleső várakozással mehettünk haza, hogy jön még egy, és számolhattuk a napokat a nagy fináléig, most már tényleg vége. Egy tíz éve tartó filmes utazás ért véget és talán tényleg nem túlzás azt mondani, hogy lezárult egy korszak. Filmek persze lesznek ezután is, borítékolható, hogy jobbak is, sikeresebbek is, mégis, valahol megértem azokat az elkámpicsorodott arcú tizenéveseket, akik annak biztos tudatában jöttek ki a moziból, hogy eztán nincs mire várniuk.
 
A sorozat véget ért, és amitől a legjobban tartottunk, az szerencsére nem következett be – nem szúrták el. Noha vannak kritikáim (ahogy szerintem minden rajongónak), nyugodtan kijelenthető, hogy méltó befejezés született a Harry Potter-sorozathoz. Azt már az előző epizód, a Harry Potter és a Halál Ereklyéi I. rész után is megállapíthattuk, hogy az alkotók nem fogták vissza magukat a rémisztgetés terén és a komor, reményvesztett hangulatot, ami az utolsó könyvet áthatja, nem áldozták be az akció-fantasy zsáner kedvéért. A folytatás legnagyobb erőssége is ez – az egész filmre jellemző atmoszféra sokkal inkább egy kőkemény háborús drámát idéz, semmint egy klisés fantasy-filmet.
 
A film ott veszi fel a fonalat, ahol az előző rész véget ért – vérfagyasztó indításként megidéződik annak záró képsora, ahogy Voldemort megszerzi a bodzapálcát Dumbledore sírjából. Aki elfelejtette volna, már tudja, hol tartunk – a legnagyobb reménytelenség állapotában, amikor úgy látszik, minden elveszett. Hatásos indítás, kár, hogy nem sikerül igazán gördülékenyen folytatni – a filmmel szembeni legnagyobb kritikám a bevezetőt követő néhány jelenet, amikor a rendező mintha nem tudna mit kezdeni a helyzettel – hősei tanácstalanul lézengenek a Kagylólakban, bánatos szemeket meresztgetnek egymásra, és suttogva beszélnek, ám mindez kevés ahhoz, hogy drámát csempésszen a vászonra. Tudjuk, hogy baj van, tudjuk, hogy szegények nem tudják, mihez kezdjenek, de ez a téblábolás a vásznon csak idegesítő. Valószínűleg irtó nehéz egy folytatásban felvenni a fonalat – maradéktalanul talán csak Peter Jacksontól láttam ilyet A Gyűrűk Ura folytatásokban – de ennél azért lehetett volna jobban csinálni.
 
Hála az égnek, miután a három főhős elhagyja a Kagylólakot, és beindul az akció, David Yates bizonytalansága is eltűnik, és a Gringotts-beli jelenetektől kezdődően a film egy látszólag soha véget nem érő pörgős, kellőképpen drámai, izgalmas és ijesztő hullámvasút, amiről aztán nagyon nem akaródzik leszállni. Az egy nap alatt játszódó cselekményt szinte egy lélegzettel nézzük végig – minden a helyén van, a Gringotts, a horcrux megszerzése, a sárkányszöktetés épp úgy, mint a visszatérés a Roxfortba, és a végső csatajelenet.
 
A film egyik legbájosabb pillanata, amikor Harry visszatér az iskolába, ahol lázadó társai fogadják, és a diákok „főhadiszállására” történő hősies bevonulása közben azok a John Williams-dallamok csendülnek fel, amiket az első részben hallhattunk, amikor Harry először érkezett a Roxfortba. A jelenet így tisztelgés az első film előtt, és bizonyos szempontból keretbe foglalja a történetet – hisz a kis túlélő életének legnagyobb fordulópontja volt, amikor megérkezett a varázslóvilágba, és most visszatért, hogy megvédje azt.
 
Míg Harry, Hermione és Ron a következő horcruxot keresik, illetve az elpusztításukon dolgoznak, a diákok, tanárok és a Főnix Rendjének tagjai felkészülnek a kastély körül gyülekező halálfalók támadására – a komor, háborús filmeket idéző jelenetekbe azért sikerült becsempészni a sorozatra jellemző humort, amivel tudatosodik a nézőben, hogy mégiscsak egy varázslós mesét lát. Kell is ez az időnkénti enyhítés, hisz a film utolsó egy-másfél órája tömény akció, háború, pusztítás és halál – igazi epikus lezárása a varázslóháborúnak. Hogy aztán a végén, annak rendje és módja szerint, Harry és Voldemort szembenézzenek a végzetükkel, és egy minden addiginál látványosabb küzdelemben dőljön el kettejük sorsa.
 
Amit a film nagyon jól kapott el – talán még a könyvnél is jobban – az a dráma. Akik hozzám hasonlóan hiányolták a könyvből az igazi mélységet, a háború pusztításának drámaiságát – hisz valljuk be, azért a gyerekkönyvet író J. K. Rowling nem mindig tudott mit kezdeni a saját maga által kiosztott halálokkal – azok a filmet látván elégedettek lehetnek. Sötét, kilátástalan és bizonyos pontjain iszonyú szomorú a film – amit aztán épp úgy agyon csap az epilógus, mint a könyvet, de ez legkevésbé sem a film készítőinek róható fel.
 
Tartottam tőle, hogy a főszereplő hármas hogy birkózik meg az utolsó résszel, hiszen itt azért már történik egy s más, amit nem lehet pusztán gyerekes bájjal letudni, de szerencsére elég jól vették az akadályokat. Daniel Radcliffe ugyan nem lett jobb színész a nyolc film alatt sem, de legalább nem játssza túl a szerepét – pedig néhány jelenetben fennállt ennek a veszélye. Emma Watson, Rupert Grint és a többi diák csak villanásnyi időre kerül a középpontba, de arra a kis időre legalább sikerült felnőniük a feladathoz. Sajnos a tanárokat játszó színészóriások is csak épphogy megvillantják tehetségüket, egyedül a Pitont játszó Alan Rickman jut nagyobb szerephez – örülhetünk, hogy végre többet mutathat a megvető tekintetnél és a köpenylobogtatásnál.
 
Aki simán lenyúlja a show-t, az nem meglepő módon a Voldemortot játszó Ralph Fiennes. Azon rajongók közé tartozom, akik nehezményezik, hogy a Sötét Nagyúr a könyv lapjain egy súlytalan, torz, parodisztikusan őrjöngő idióta lett, épp ezért nagy megelégedéssel tölt el, hogy a filmbeli Voldemort sokkal izgalmasabb és rémisztőbb, mint a könyvbeli. Fiennes egy szemvillantással képes belénk fagyasztani a vért, és még a szájába adott nevetséges mondatokat is úgy tudja előadni, hogy elhisszük neki, hogy ő a világ leghatalmasabb sötét varázslója, és nem pusztán egy pszichopata őrült.
 
A Harry Potter és a Halál Ereklyéi II. rész méltó lezárása a filmtörténet második legsikeresebb sorozatának – szépen elvarrja a szálakat, teret ad a sorozaton végigvonuló egyre sötétebb drámai vonulat kibontakozásának, hogy aztán visszatérjen oda, ahonnan az egész elindult: a kilenc és háromnegyedik vágányra. Picit könnyezve, hatalmas megkönnyebbüléssel jöttem ki a moziból, és bizony, hangozzék bármilyen patetikusan, de tény, én is otthagytam egy kis darabot a gyerekkoromból. De elkeseredésre semmi ok, hiszen máris elkezdhetünk gyúrni a húsz órás DVD-maratonokra!