Főkép Bárhogy is tagadjuk, azért minden vérbeli Harry Potter-rajongónak összeszorul kicsit a szíve, amikor beül az utolsó kötetet feldolgozó első mozifilm, a Harry Potter és a Halál Ereklyéi bemutatójára.
Tetszik vagy sem, egy korszak szép lassan véget ér. Ugyan kaptunk még egy kis haladékot azzal, hogy a hetedik könyvet két részben filmesítették meg, és egészen 2011 júliusáig várhatunk a nagy csatára, de ez az utolsó előtti, ha úgy tetszik, felvezető rész már visszavonhatatlanul jelzi, hogy vége a varázslatnak.

A gyerekek felnőttek, és velük mi, olvasók is. Akik hozzám hasonlóan a tízes éveikben kezdték olvasni, azok érzik igazán, hogy nem csak a varázslótanoncokat játszó színészekkel fordult meg a világ, hanem velünk is: egészen más szemmel nézzük ma már a Potter-filmeket, mint 2001-ben.
 
Gondolom, az senkit nem lep meg, hogy a sorozat egyre sötétebb, kiábrándultabb, horrorszerűbb. Az előző rész, a Harry Potter és a Félvér Herceg végén érte el a történet egyik legdrámaibb pontját, ami után a hetedik film nem is kezdődhet másként, mint a teljes reménytelenség állapotában.

A hatodik film kissé gyermetegre és erőltetetten poénosra hangolt részei után félve ültem be a moziba az új részre, de már a kezdő képsorokkal sikerült eloszlatni a kétségeim nagy részét: párhuzamosan látjuk, ahogy a három barát készül a nagy útra, hogy maguk mögött hagyjanak iskolát, otthont, családot, mindent.
Amikor Hermione kitörli magát a szülei emlékezetéből és egy szál maga elindul az ismeretlenbe, már nyeljük a könnyeinket, pedig még csak a film harmadik percében járunk.
 
Szívbemarkoló apró jelenetekben, elharapott félmondatokban, lopott pillantásokban folyamatosan ott van a filmben a fenyegetettség, a reménytelenség, a háborús hétköznapok rettegése – ebben van olyan erős, hogy elfeledteti velünk a fantasy zsánert, és azt vesszük észre, hogy úgy nézzük, mint egy világháborús filmet.
És persze óriási súlyként nehezedik ránk, hogy három még csak diák varázsló indul el, hogy legyőzzön egy olyan gonoszt, akinek az erejét elképzelni se nagyon tudják: a könyvben még csak-csak kapálóznak a felnőttek, hogy segítsenek, itt nem. Itt bizony magukra vannak hagyva a terhükkel.
 
Harry nagyszabású akciójelenettel kísért átmenekítése az Odúba, majd Bill és Fleur érzelmes jelenetekkel tarkított esküvője után el is kezdődik a könyv legnagyobb részét kitevő és a filmkészítőket nehéz feladat elé állító vándorlás.
Harry, Hermione és Ron gyakorlatilag hónapokon át mást se csinálnak a könyvben, csak vándorolnak erdőn-mezőn át és törik a fejüket, hogy hol találják a horcruxokat és hogyan semmisítsék meg őket. Valljuk be, ezek a könyv legunalmasabb részei. A filmkészítőket dícséri, hogy meg tudták oldani, hogy ne váljon unalmassá a vándorlás, az viszont bosszantó, hogy nem használták ki jobban.
 
Az összezárt hármas érzelmi csatározásait elég jól belesűrítették a filmbe, viszont fájóan keveset tudunk meg a történet igazi lényegét adó horcruxokról és egészen a végéig gyakorlatilag semmit a Halál Ereklyéiről.
Már a hatodik filmben is problémás volt számomra, hogy Dumbledore nem mondta el Harry-nek, amit a horcruxokról tud vagy sejt – a könyvben azért több információ állt a gyerek rendelkezésére – de itt már teljesen érthetetlen, hogy mi is lesz azzal a maradék három horcrux-szal, az meg pláne, hogy hogyan sűrítik bele az utolsó részbe a Halál Ereklyéit, és ezzel összefüggésben Dumbledore múltját is.

Ezek azok a dolgok, amiknek épp a hosszú, eseménytelen vándorlás alatt lett volna helyük a filmben, a második részben mindenképpen zsúfolniuk kell, és ezzel elkerülhetetlen lesz, hogy kihagyjanak valamit.
A két részre bontás egyébiránt, ha nem is szimpatikus gesztus – mert hát ne legyenek illúzióink, elsősorban a profitmaximalizálás volt a célja – nagyon is jól jön. Annyira sűrű az utolsó könyv, hogy ilyen részletességgel biztos nem lehetett volna egy részbe tömöríteni – csak hát óhatatlanul felmerül a kérdés, hogy ha már dupla játékidő állt rendelkezésre, miért maradt ki mégis annyi minden?

Sokáig találgattunk, hogy hol lesz kettévágva a film, itt is felemás alkotói döntés született. Az egyik legnagyobb drámai csúcsponton vágták ketté, amikor Harry-ék épp hogy kimenekülnek az ellenség karmaiból, Dobby meghal, és a teljes reménytelenség állapotában vergődnek; Voldemort pedig megszerzi a legerősebb fegyverét, és hatalma még nagyobb lesz, mint addig.
Viszont bármilyen jó ez a befejezés, kihagytak egy még nagyobb dramaturgiai magas labdát, Harry vívódását a horcruxok és az ereklyék között. Gyanítom, hogy ha eddig nem került szóba, akkor ez a szál is kimarad a filmből, pedig a könyv egyik legerősebb része, hogy Harry maga is vívódik, merre induljon, az ellenség gyengítése az előbbrevaló, vagy  a saját erejének növelése?
 
Mindezen kritikáim ellenére a film a sorozat legjobban sikerült darabjai közé tartozik – már persze leszámítva az Alfonso Cuaron rendezte Harry Potter és az azkabani fogoly című darabot, ami önálló filmként is briliáns.
Kifejezetten jót tett neki, hogy kiszabadult a Roxfortból, én ugyan imádom a varázslósulit, de sokkal erősebb film született így, hogy nem volt ott a gyerekek háta mögött a minden rejtett fenyegetése ellenére is biztonságot adó kastély.

Viszont így a diákszerepből is ki kellett nőniük a szereplőknek, ami nem ment zökkenőmentesen. Persze összefonódtak már annyira a szerepükkel, hogy nem is nagyon kell játszaniuk, ők már egy az egyben Ron, Harry és Hermione, de azért a történet vége felé egyre több (és még több lesz) az olyan drámai csúcspont, ahol a tíz éve állandóan bevetett arckifejezések mellé kéne valamit mutatni.
Az meg pláne a főszereplő hármas pozícióit gyengíti, hogy olyan színésznagyságokkal mozognak egy vásznon, akiknek a kisujjukba több tehetség szorult, mint hármukba együttvéve.
 
A Potter-filmekben megfordult már a brit színjátszás színe-java, minden film hozott legalább egy új nagyszerű vendégszereplőt, itt épp Bill Nighy tűnt fel a mágiaügyi miniszter nyúlfarknyi szerepében.
Szintén csak villanásnyi idő jutott a remek Alan Rickmannak, a többi tanárnak pedig gyakorlatilag semmi. Amire viszont nem lehet panaszunk, hogy végre valamivel többet kapunk Ralph Fiennes Voldemortjából, mint eddig – Fiennes, aki nem kissé elfogult véleményem szerint a világ egyik legjobb színésze, olyan szuggesztív erővel jeleníti meg a Sötét Nagyurat, hogy sikeresen szétfeszíti a sablonosra formált pszichopata fantasy-gonosz szerepét. Alig várom, hogy a befejező részben még többet lássam.

A felemelkedő sötét oldal szereplői egyébként is remekelnek a filmben, Helena Bonham Carternek eszméletlenül jól áll a teljesen őrült Bellatrix szerepe, Jason Isaacs pedig úgy játssza a szétcsúszott, rettegő, egykor magabiztos Lucius Malfoyt, hogy jóféle angol filmek lecsúszott alkoholista arisztokratáit idézi.
 
Sűrű, sötét és nagyon horrorisztikus utolsó előtti rész született, amit jó szívvel már nem igazán ajánlanék gyerekeknek, persze akik a könyvet elolvasták, úgyis megnézik.
Alaposan megágyazott a nagy finálénak, amitől mindannyian tudjuk, mit várhatunk: hatalmas csatákat, nagy végső összecsapást, óriási morális tanulságokat és – ha mindent belepasszíroznak, ami innen kimaradt – iszonyú gyors tempót és zsúfoltságot. Van bennem egy jó adag pesszimizmus, de ha tartják ezt a színvonalat, akkor azért nagyjából elégedett leszek.