Főkép Pipogya, a budapesti medve – ez volt az első Bátky-féle mesekönyv címe, cikkem tárgya pedig a folytatás, melyben a már jól ismert hőseink egy új negatív szereplővel kerülnek szembe, olyannal, aki sokaknak nem is tűnik annak...
 
Itt van tehát először is Pipogya, a bumfordi, ám csupa szív és lélek, mi több, ész medvegyerek, két barátja, a bölcsész jellegű Oroszlán Géza, és a hebehurgya Tigris Oszkár, valamint a három gyermek, Anna, Eszter és Tomi, akik már egyre kevésbé „csak mellékszereplői a történetnek”, meg Aranyka, a varázshasználó tündér – csupa szeretni való pofa. Akivel pedig meggyűlik a bajuk, az egy Váraljai Elemér nevű, mindenkinek csak jót akaró humanista, a címbéli Városvédő Szent, akiről kiderül, hogy inkább álszent, és különben is a mindenki alatt csak az embereket érti, a városban láthatatlanul élő vadállatok meg dögö... úgy értem, menjenek az állatkertbe, bentlakónak. Azt meg ugye egyikük sem szeretné.
 
Amellett, hogy a történet igen izgalmas (az a Combino villamosos rész csuda klassz, imádtam!), jó sok mondanivaló is került bele. No nem bele az orcánkba, sokkal inkább elgondolkodtató módon. Az, ahogy és amin az állatok és a gyerekek összevesznek, meg Váraljai figurája ezzel a „legyen mindenkinek jó” dologgal, és hogy mi a jó, azt persze ő mondja meg, és így tovább. De mindez annyit sem érne, mint múlt évi bérlet a villamoson, ha nem lenne a könyv telistele remek humorral. Méghozzá sok különfélével. Tigris Oszkár pl. a harsány, azonnal ható, hovatovább zsigeri poénokat hozza, de van itt nyelvi (a jó öreg mögötted vicc itt is üt), filozofikus, képi, helyzetkomikum, és még sorolhatnám. És helye is van mindennek, nem csak arról van szó, hogy Bátky egy ilyen vicces csávó, aki nem bírja megállni, hogy szét ne poénkodjon mindent. Az egyik kedvencem a kínai cserediák pandagyerekhez kapcsolódik, de nem mondom el.
 
És az meg még jobb, hogy mindeközben él az egész, hihető, nem azért, mert frankón bekajáltam, hogy vadállatok élnek láthatatlanul Budapesten, hanem mert olyanok ezek a Pipogyáék. Vásottak, rosszcsontok, kedvesek, aranyosak, és ugyanakkor van szívük és agyuk is, és egyiket sem félnek használni, bár egyik-másikat néha kicsit megkésve veszik elő. Igazi gyerekek, na. És az is jó, hogy most többet megtudhatunk Pipogya szüleiről is, és a hozzájuk kapcsolódó utolsó jelenet színaranyból van, és el akarom rakni rosszabb időkre, hogy akkor is melengesse a szívemet.
 
Bár 8-12 éves koromban, amilyen korú gyerekeknek ezt a könyvet ajánlja a kiadó, bőven volt mit olvasnom, amit szerettem, mégis sajnálom, hogy csak most lehet részem Pipogya történetében, amikor 3-4 ilyen korú is kijönne belőlem, már évek száma tekintetében. Valahogy Bálint Ágnes Szeleburdi családja is eszembe jut róla, meg pár Nógrádi Gábor regény, pedig könnyebb különbségeket találni, mint hasonlóságokat. De hát épp arról is szól a könyv, hogy ez mindenkivel így van, de attól még a békés és boldog együttélés volna a cél... Ennek örömére megragadnám az alkalmat, hogy felhívjam minden kisiskolásokat tartó vagy tanító ember figyelmét, hogy van itt két remek, szeretnivaló könyv Pipogyáékról, amik kapcsán aztán pompás kirándulásokat lehet szervezni Budapesten. Bár az Alagút fölötti párkányra kiülést ne erőltessék!