Főkép 700 oldalnyi, számos különböző szerzőtől származó novellát már elolvasni sem könnyű, s úgy írni róluk, hogy az általánosságokon kívül mást is mondjak, szinte lehetetlen. Hiszen minden szerző és minden történet más, s egy ideális világban mindegyik darab ugyanannyi figyelmet vagy akár ugyanolyan részletes elemzést érdemelne és igényelne. Ezt persze nem lehet megvalósítani, s a magamfajta gondos olvasó számára kissé elszomorító a tudat, hogy úgy olvasok egy könyvet, hogy a végén valószínűleg nem lesz módom mindent elmondani, amit szeretnék, s meg kell maradnom az általánosságok szintjén, ha nem szeretném végtelen hosszúra nyújtani az írásomat.
 
A kötet három, nagyjából azonos hosszúságú részre tagolódik: az első rész az 1900-tól a spanyol polgárháború végéig, 1939-ig terjedő időszak novelláiból válogat; a második részben a polgárháború végétől a Franco haláláig nyúló évtizedek novellatermésébe ad betekintést; míg a harmadik, s szerintem legérdekesebb rész a 70-es évektől napjainkig tartó időszakból származó írásokat tartalmaz.
 
A novellák természetesen nagyban különböznek egymástól: a válogatásban megtalálhatók a spanyol történelem egyes epizódjait feldolgozó (s a megfelelő történelmi ismeretek nélkül kissé nehezen értelmezhető), általános érvényű történetek éppúgy, mint a nagyon is személyes, emberi drámákról és sorsfordulatokról szóló, melankolikus írások, vagy éppen a történet helyett a formai vagy stilisztikai játékokat előtérbe helyező darabok. (Ez utóbbira a legérdekesebb példa a kötet nyitódarabja, Miguel De Unamuno „A novella arról szól...” című novellája, amelyet, ha néhány évtizeddel később készült volna, biztosan posztmodernnek neveznénk.)
 
A novellák változatossága ellenére azért két (talán jellegzetesen spanyolnak tekinthető) dolog még így is feltűnő: igen sok novellában kap fontos szerepet a vallás és/vagy a tenger, és érdekes játék megfigyelni, hogy mind a vallás, mind a tenger milyen sokféle módon, sokféle szimbolikus jelentéssel telítve jelenhet meg az egyes írók műveiben. (S alkalomadtán azt is érdekes lenne megfigyelni, hogy valamelyik másik nép huszadik századi novelláiból készült gyűjteményt végigolvasva szintén kibontakozna-e valamiféle gyakran felbukkanó, egyedi motívumrendszer.)
 

 
Annak ellenére egyébként, hogy a kötetben szereplő novellák minden bizonnyal az egyes írók legjobb vagy valamilyen szempontból legjellegzetesebb történetei közül valók, a könyv nem remekművek sorozata, és főleg az első két korszak novellái között akad jó néhány olyan, amely ma már nem túl élvezetes, idejétmúlt, vagy éppen nehezen felmérhető jelentőségű az adott kor spanyol történelmi és kulturális közegének ismerete nélkül. A kötet végén található életrajzi jegyzetek mindenesetre nyújtanak némi segítséget abban, hogy megismerjük az egyes szerzők irodalomtörténeti jelentőségét, s ezáltal megértsük, hogy miért kaptak helyet ebben a könyvben még akkor is, ha az egyes írásaik ma már nem túl aktuálisak vagy élvezetesek.
 
Viszont ahogy közeledünk a 20. század vége felé, úgy lesznek egyre érdekesebbek és átélhetőbbek a kötet novellái (s nem csak irodalomtörténeti értelemben érdekesek, mint sok régebbi novella). Jó olvasni a Magyarországon már egyébként is ismert szerzőktől (mint pl. Javier Maríastól vagy Félix J. Palmától), s jó volt felfedezni eddig még hallomásból sem ismert kortárs spanyol szerzőket (mint pl. Cristina Fernández Cubas és Juan José Millás), akiktől szívesen olvasnék mást is.
 
S azt hiszem, az efféle gyűjteményeknek éppen ez a lényegük: biztos, hogy nem lesz a kötet összes novellája remekmű, s biztos, hogy nem lesz minden darab a kedvünkre való, de ha akár csak két-három eddig nem ismert szerzőt megismerünk a kötetből és kedvet kapunk a további műveikhez, akkor szerintem már megéri elolvasni több tucat kevésbé érdekes novellát is.